Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1983-07-22 / 29. szám
Az elmúlt színházi évad komáromi (Komárno) előadásaira megérkezve, titokban minden alkalommal megvizsgáltam az épülő új színházi épületet. Bár tudom, hogy az építés lassú tempóját belátható időn belül aligha követi a hón óhajtott átadás, mégis bizakodva várom azt a bizonyos ünnepélyes pillanatot. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem reménykedem valami csodában, amelynek nyomán az új épületben egy új színház is várja majd a közönséget. Csodát, vagy már „csak a csodát“ remélni, egy jó adag keserű tapasztalást is jelent. Ezzel együtt azonban mindig végtelen tudását is annak, hogy az ember önmaga helyzetén mindenkor úrrá lehet, képességei, tudása, tehetsége bevetésével önmaga lehet képes a csodákra. Ha akarja ezt, s ha nem tekinti eredménynek az eredménytelenséget, ha nem védi az arra méltatlant, ha a meztelen királyra mutogató kisgyermeket nem leckézteti meg (vetkezteti le), ahelyett, hogy saját meztelenségét próbálná még felismerni. A Magyar Területi Színház 1982-83- as évadjának előadásai az intézmény fennállásának 30. évfordulója jegyében futottak. Az első bemutatótól kezdve az utolsóig bezárólag a bizonytalan dramaturgiai gyakorlatot követve nem tudunk mást megállapítani, mint az esetlegességet. Természetes elvárása a színház közönségének, hogy a jubileumi évadban ne csak játsszanak ezt vagy azt, hanem bizonyítson, adjon alkalmat - igazi szerepeket - legjobb színészeinek, a kilenc bemutatóval (mert ennyit láthattunk) erőteljes vonalakkal vázolja fel önarcképét, határozza meg helyét a csehszlovákiai magyar nemzetiség kultúrájában és az egységes csehszlovák kulturális kontextusban. Ugyanakkor közönségét se tekintse csak kiszolgálható igényűnek, amelynek csak a könnyű, az olcsó szórakozás lehet a sajátja. Most már minden szenvedély nélkül vező építőművészek a rendezőkkel és szcenográfusokkal. A csehszlovák szakembereket megilleti az elismerés: a prágai Nemzeti Színház Új Színpada, az ország sok-sok színházépülete, a művelődési otthonok hazai színházkultúránk magas színvonalát bizonyították. Sok erőltetett megoldás mellett a látogató elmegy anélkül, hogy észrevenné. A jó, az eredeti azonban megmarad emlékezetében. Természetesen nem indult, nem is indulhatott minden színpadi díszletterv egyenlő eséllyel, azon egyszerű oknál fogva nem, hogy egész más benyomást kelt egy kiállított makett, mint a puszta fénykép. Az előbbin pontosan látok minden részletet, előttem a színpad kicsinyített, megvilágított mása, a berendezés, a kellékek - meg is érinthetem, de a fotó - akármilyen nagyszerű díszlet legyen is rajta - nem olyan hatásos. Viszont igaz, hogy a makett nem kis pénzbe kerül... A kosztümökre ez talán még nagyobb mértékben érvényes. Egy jelmez a valóságban vagy fényképen - mint ég és föld. A magyar pavilon erőssége éppen a jelmez volt - valóságos ruhákkal. Scháffer Judit, Vágó Nelly, Wieber Marianne csodálatos jelmezei, Koós Iván aranyos bábjai. Az új kifejezési formák, az új műszaki és művészi megoldások nyilván elgondolkodtatják a színpadi tervezőművészeket, akiknek azért is érdemes volt megnézni a kiállítást, hogy felismerjék, mely irányzatok helyesek és követendők, és melyektől ajánlatos óvakodni. KOPASZ CSILLA (Új) színházba készülődve A MATESZ 1982-83-as évadja után kerülő darabok egy része a legutóbbi évad jubileumait, ünnepi eseményeit nem köszöntötte méltó módon. Az egyetlen kivétel Rusztam Ibragimbekov Homokon épülő ház című drámája, amelyet Jurij Petrovics Kiszeljov, a Szovjetunió nemzeti művésze rendezett. Az orosz és szovjet dráma bratislavai fesztiválján a darab anya szerepében nyújtott alakításáért Ferenczy Anna megkapta a legjobb női alakításért járó díjat. Országos mércével mérve is van ennek az előadásnak számos értéke. Ugyanakkor legalább ilyen várakozás előzte meg a cseh színház évét köszöntő bemutatót, Blanka Jirásková Zűrzavar című vígjátékát. Már- már sértésszámba megy, hogy a legjobb, a legértékesebb bemutatására törekvő hazai színházak sorában a MATESZ ezt a gyengécske darabot választotta. Mintha a klasszikus vagy a kortárs cseh dráma világirodalmi szintű alkotásai nem is léteznének. A saját jubileumra bemutatott Jókai- darab, a Szeretve mind a vérpadig sajtóbeli visszhangja annak idején igencsak tartózkodó volt. Bevallom: az ünneprontó szerepét ezúttal magam sem akartam felvállalni. Nem kényszerült azonban pá- toszos alázattal teli tisztelgésre az a szakmai közönség, amely ezt az előadást az idei Nyitrai Színházi Májuson, a tájoló színházak országos seregszemléjén látta. Tiszteletreméltó, de elsősorban és mindenekelőtt figyelmeztető az a szemlélet, amellyel a szlovákiai színházi szakma egyenrangúként kezeli a MA- TESZ-t. Mentesen minden berkeinkben dívó babusgatástól, elégedettséget terjesztő atyáskodástól, az ismert „kicsi, de miénk“, a „szeressük, mert gyámoltalan“ szemléletektől. Sok mindent kimondták a seregszemle szakmai értékelésein, országos gondokról, téves művészi szemléletekről, a provincializmusról, a köldöknézésról. Nem véletlen, hogy ezúttal a MATESZ-t sem kesztyűs kézzel kezelték. Aligha lehet a szlovák sajtóban publikáló kritikusokat bárminemű elfogultsággal illetni. Értékelési szempontjaik egyetlen - minőségi - mércéjének magasságát olykor a MATESZ két társulatának is el kellene érnie. írás közben valami belső hang megkérdezte: Mit tartasz az év legjobb, és mit az esztendő legrosz- szabb előadásának? Feltételezem nemcsak önmagam számára érdekes a válasz. Az idén leginkább két előadást szerettem. Ibragimbekov említett darabjának Kiszeljov-rendezése elsősorban színészvezetésével és játékstílusával fogott meg. Tóth László Az áldozat című drámájában az erőteljes útkeresést szeretem. E két bemutató nélkül szegényes lett volna az elmúlt évad. A legnagyobb tévedésének Andrej Nemlaha Thália Színpadon látott Pityukáját tartom. A középutas produkciók közül meg kell említenem Ibsen Babaotthonát és Csokonai Karnyó- néját. Ezek a darabok voltak hivatottak képviselni a klasszikusokat. Félresikerült rendezői értelmezésük nem volt teljes fiaskó, de emlékezni sem lehet rájuk. Középút..., átlag..., megszokott színvonal ... Ezeket a szavakat olykor kínzó érzésekkel, gondolatokkal írom le. Nem szívesen mondok olyan bírálatot, amelyben a tagadás a meghatározó. Ilyenkor ezek a szavak segítenek, bár tudom, hogy üresek, lejáratosak olykor hamis értékeket teremtenek. Az átlag azt is jelenti, hogy kiválók és rosszak egységéből létrejött valami. Csakhogy a MATESZ átlaga tavaly olyan volt, hogy kiváló egyáltalán, jó egy-két esetben született színpadán. Viszont gyenge teljesítmény annál több volt. Annak idején kifejtettem, hogy véleményem szerint mi és milyen mértékben okozta a fiaskókat. Egy azonban minden előadásra érvényes: színházat nem lehet sem írói, sem színészi, sem rendezői érdekek és értékek figyelmen kívül hagyásával csinálni, de nem lehet ezek egymás fölé rendelésével sem... DUSZA ISTVÁN leírható: ezt a jubileumi évadot színházunk átlagos, pontosabban megszokott színvonala jellemzi. Ez a langyos átlag, ez a fásult megszokás azonban néhány említésre méltó dolgot is hozott. Az első és az utolsó bemutatója Tóth László és Kmeczkó Mihály egy-egy darabja volt. Hazai magyar szerzőink teljesítményét annak idején elemeztem, ezúttal egyetlen dologra hívnám fel a figyelmet. A színházon belül uralkodó légkör áramlásai leginkább ezen a két darabon át szűrődtek ki a nézőtérre, illetve a bemutatókat követő szakmai vitákba. Igazolva a rossznyelvek állításait, hogy a MATESZ jelenleg nem képes minden erejét egyetlen cél - a jó színház - érdekében mozgósítani. Művészeti feladatait determinálja, hogy egyetlen hivatásos csehszlovákiai magyar művészeti intézményünk. Ezeket a feladatokat is ennek alapján igyekszik megoldani, elkötelezetten vállalva a szocialista hazafiság és internacionalizmus, az anyanyelv ápolásának feladatát. Dramaturgiai tervei is évadról évadra ilyen eszmei meghatározottságokkal készülnek. Kár azonban, hogy a bemutatásra Jelenet Ibragimbekov Homokon épülő ház című darabjából, amelyet a MATESZ az orosz és a szovjet dráma fesztiválján mutatott be. (Nagy László felvétele) Egy-két esetben azonban olyan érzése támadt az embernek, hogy a színpadtervező művész annyira mást, annyira újat akart alkotni, hogy igyekezete végül is visszafelé sült el. Úgy vélte, túl egyszerűt tervez, s az eredmény érthetetlenül bonyolult valami... Más esetben viszont éppen a régihez való merev ragaszkodás az, ami rátelepedett a színpadra, és nyomasztó hatást keltett. Persze a kiállítás elsősorban a színházi szakembereké. Ám a színház mindenkié, s a Prágai Quadriennálé tömegeket vonz, hiszen a nézőt mindig is izgatta a titok: hogyan születik a színház... Hazai díszlet- és jelmeztervezőink közül a fiatalabbak mutatkoztak be sikerrel: Jozef Ciller *- aki aranyérmet kapott Tomás Berka, Karel Zmrzly, Jan Vanöura, Josef Jelinek, Alexander Babraj, s az idősebbek: Ladislav Vychodil, Pavol Mária Gábor, Vladimír Őrá- mek színpadtervei vitathatatlanul a legjobbak közé számítandók. A világ színházi szakemberei Prágában megbeszélték a munkájuk során felmerülő problémákat; először találkoztak a színházter• Alexander Babraj jelmezterve Shakespeare Othello című drámájához (Archív-felvétel) PQ - ötödször A színpadi tervezőművészek prágai világkiállítása Az első PQ-t, vagyis a Prágai Quadriennálét - amely az évek során a színpadi tervezőművészet legnagyobb világkiállításává növekedett - 1967-ben rendezték meg, s a csehszlovák tervezőművészek akkor a brazíliai Sao Pau- lóban sorra került képzőművészeti biennálén aranyéremmel jutalmazott munkáikat állították ki. ötvenkilencben Frantiéek Törster szerzett aranyérmet Sao Paulóban, két évvel később Josef Svoboda, aztán Jirí Trnka, Ladislav Vychodil, Vladimír Nyvlt, következett, majd Oldrich Simáőek és Helena Bezáková. Prágában az egyes országok külön-külön, ún. nemzeti kiállításokon mutatják be az elmúlt négy év általuk legsikeresebbnek tartott díszleteit és jelmezeit; azonkívül minden PQ-n van egy tematikus rész (első alkalommal ezt a Mo- zart-operáknak szentelték). A Prágai Quadriennálé első kiállításán tizenkilenc ország vett részt, s akkor a fődíjat, az Arany trigát- (tri- ga: ókori római hármasfogat) a franciák kapták. Az idei kiállításra már huszonhat ország nevezett be. A több mint 6000 kiállítási tárgyat négy csoportba osztották: az első csoportban a szcenográ- fiai és jelmeztervek szerepeltek, a másodikban - tekintettel a cseh színház évére - cseh és szlovák operák hazai és külhoni színrevi- telét, érzékeltették, a harmadik csoportban a színháztervező építőművészek munkái, a negyedik csoportban pedig - versenyen kívül - a leendő szcenográfusok állították ki terveiket. A fődíjat ezúttal a Német Szövetségi Köztársaság kapta Leóé Janáöek operáinak díszlet- és jelmezterveiért, ám a zsűri döntését alighanem az ötletes elrendezés is befolyásolta. A szűkre szabott teret tükörfalakkal tágították ki, a színpadot és a jelmezeket belekomponálták a térbe - a látogató odaképzelhette magát a színpadra. A nemzeti pavilonok egyike- másika érdekes és vonzó anyagot vonultatott fel. Mindenekelőtt a vietnami ezeréves színházművészet kellékeire gondolunk - ahol a jelmez és az álarc fontos szerepet játszik az előadásban -, valamint a harsány, vidám színekben tobzódó kubai díszletekre, jelmezekre. A szovjet bemutató ezúttal a fiatal művészek seregszemléje volt. Szép megoldású színpadtervek, részletekbe menően, pontosan kidolgozott makettek sokasága bizonyította az új szcenográ- fusnemzedék előretörését. A japán, a francia, az angol pavilon szemet gyönyörködtető, lenyűgöző kosztümjeit és színpadi díszleteinek makettjeit nézegetve a látogató bizony vitába szállt (volna) a zsűrivel - bár valamilyen díjat mindhárom ország kapott... ÚJ SZÚ 14 1983. VII. 22.