Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1983-07-22 / 29. szám
Militarista téboly az Egyesült Államokban Washingtonban harcias szenvedély izzik. Nap nap után beszédek hangzanak el a háborús előkészületek szükségességéről. A Pentagon katonai kiadásai rekordméreteket értek el, a legközelebbi ötéves időszakra tervezett ilyen kiadások pedig általában fantasztikus összegűek: 1984 - 273 milliárd dollár 1985 - 325 milliárd dollár 1986 - 357 milliárd dollár 1987 - 388 milliárd dollár 1988 - 425 milliárd dollár Nyilvánvaló, hogy az Egyesült Államok vezető körei leplezetlenül azt az irányvonalat választották, amelynek célja a háborús pszichózis felszítása, a példátlan fegyverkezési verseny fokozása, azt az irányvonalat, amely a háborús veszély növeléséhez vezet. Ennek az irányvonalnak az igazolására pedig Washingtonban ,,a szovjet katonai fenyegetés“ dajkameséjére spekulálnak, azt állítják, mintha éppen a Szovjetunió taszítaná az Egyesült Államokat a háborús előkészületek útjára. Újra meg újra kijelentések hallhatóak, hogy a Szovjetunió védelmi kiadásai állítólag felülmúlják az Egyesült Államokban a katonai célokra kiutalt összegeket. Ez a hamisítás a következőképpen történik: a Szovjetunió évi bruttó nemzeti termékét veszik alapul, és ezt rubelról átszámítják dollára. Azután megállapítják, mennyibe kerülne a szovjet fegyveres erők fenntartása az amerikai árak szerint. Az így összeállított „szovjet katonai költségvetést“ összemérik a bruttó nemzeti termék egész összegével. így 12-14 százalék jön ki. Egyúttal pedig azt a következtetést vonjak le, hogy a Pentagon költségvetése elégtelen. Még az Egyesült Államok Hírszerző Hivatalának (CIA) szakemberei is kénytelenek voltak elismerni, hogy a szovjet védelmi kiadások ilyen értékelései a valóságot többszörösen túlszárnyalják. Washingtonban sok szó esik arról, hogy a „Tájfun“ típusú „szuperteljesítményű“ és „szupermodern“ szovjet rakétahordozó tengeralattjáró milyen veszélyt jelent az Egyesült Államok számára. Ennek során a következő gondolatokat próbálják elhitetni: a „Trident-2“ rakétarendszerrel felszerelt, ezzel egyenértékű amerikai tengeralattjárók csupán a kilencvenes években jelennek meg az Egyesült Államokban, addig pedig az amerikaiak állítólag védtelenek lesznek. De valóban igaz ez? Nem! Az Egyesült Államok fegyvertárában már most ott vannak a „Trident-1“ típusú, nagy ható- távolságú ballisztikus rakétákkal felszerelt, modern „Ohio“ rakétahordozó tengeralattjárók. Arra is emlékeztetni kell, hogy éppen a Szovjetunió javasolta több ízben azt, hogy tiltsák be a „Trident“ tengeri rakétarendszer kifejlesztését az Egyesült Államokban és a megfelelő szovjet rendszer létrehozását. Ezeket a javaslatokat azonban nem fogadták el. Ennek következtében az Egyesült Államokban megszületett a „Trident-1“ rakétákkal felszerelt „Ohio“, a Szovjetunióban pedig a „Tájfun“. A Pentagon képviselői, amikor azt is megállapítják, hogy a Szovjetunió nagy hatótávolságú szárnyasrakétákat fejleszt ki, a Szovjetuniót próbálják a fegyverkezési verseny új csatornájának létrehozójaként feltüntetni. A helyzet azonban az, hogy két amerikai B-52-es nehézbombá- zó-századot már ilyen rakétákkal szereltek fel. A Pentagon programja pedig összesen 12 ezer, valamennyi telepítési fajtájú szárnyasrakéta gyártását irányozza elő. A többi között helyén való megjegyezni, hogy a Szovjetunió a hadászati fegyverzetek korlátozásáról az Egyesült Államokkal folytatott tárgyalások során már sok év óta törekszik arra, hogy a szárnyasrakétákat mint fegyvernemet betiltsák. A Szovjetunió most is ezt javasolja. Caspar Weinberger szavaiból az derül ki, mintha az Egyesült Államok valamennyi rakétája elavult és sebezhető volna, s „Amerika biztonságát veszély fenyegeti“. A valóság azonban az, hogy a ,,Minuteman-3“ és a ,,Poseidon-3“ hadászati ballisztikus rakétákat a hetvenes években, a „Trident-1 “-eseket pedig a nyolcvanas évek elején állították hadrendbe. Azonfelül, az atomrobbanó töltetek összmennyisége tekintetében az Egyesült Államok felülmúlja a Szovjetuniót: a szovjet hadászati atomerők állo- nyához például 8000-nél kévesebb, amerikaiakéhoz pedig 10 OOO-nél több ilyen robbanótöltet tartozik. A washingtoni propagandisták még a Szovjetuniónak a világűr békés célú kutatása és felhasználása terén kifejtett erőfeszítéseit is úgy tüntetik fel, mint „az oroszok törekvését arra, hogy a világűrben katonai fölényt érjenek el“. A rakétafelbocsátások számára, a világűrbe jutott összes teher mennyiségére vonatkozó számadatokkal dobálózva, elhallgatják a legfontosabbat - azt, hogy az állandóan a világűrben levő amerikai műholdak száma változatlanul másfélszer-kétszer nagyobb, mint a szovjet műholdaké. Emellett jól ismert az Egyesült Államokban igen széles körű programot dolgoztak ki a világűr militarizálására. Ennek legfontosabb irányait külön elnöki utasítás rögzítette. A világűrben háború előkészítése céljából az Egyesült Államokban különleges világűr-parancsnokságot hoztak létre, amelynek fő célja az, hogy a földi, tengeri, légi és kozmikus célokra mérendő csapásokra szánt eszközök segítségével biztosítsák az uralmat a világűrben. Ami pedig a Szovjetuniót illeti, ez továbbra is azt javasolja, hogy tiltsák be mindenféle fegyvernek a világűrbe történő telepítését. Mellesleg szólva ez a javaslat már második éve a tárgyaló- asztalon van, az Egyesült Államok ellenállása miatt azonban a gyakorlati munka mind ez idáig el sem kezdődött. Végül pedig Washington az Egyesült Államok és a Szovjetunió hagyományos fegyveres erői kölcsönös vágyának értékelése során is torz képet nyújt. Többek között arról beszél, hogy a szovjet haditengerészeti flotta fölényben van az amerikai hajóhaddal szemben. A Szovjetunió a legutóbbi években természetesen megjavította haditengerészeti flottájának technikai felszereltségét és fokozta harci erejét. De talán az Egyesült Államok ez alatt sétahajókká változtatta hadihajóit, vajon nem fejlesztette a flottáját, vagy nem növelte erőteljesen annak harci potenciálját? Másként hogyan lehetne magyarázni azt, hogy az amerikai hadihajók összes tonnatartalma 4,5, a szovjet hadihajóké pedig 2,6 millió tonna? A nyugati kispolgárt azzal igyekeznek megijeszteni, hogy a Szovjetunió 1981- ben két „Kijev“ osztályú repülógép- anyahajóval rendelkezett, most pedig, állítólag, már három ilyen repülögép-anya- hajója van, és a negyedik építése is elkezdődött. De szabad-e megkérdezni: vajon a repülőgéphordozó hajók építése révén a Szovjetunió megbontja az egyensúlyt? Vajon az Egyesült Államok haditengerészeti erőinek állományába nem tartozik már 21 repülőgép-anyahajó és repülőgéphordozó hajó? Vagy például az Egyesült Államok haditengerészeti erőinek 1983-1987-re vonatkozó fejlesztési programjának megfelelően, nem tervezik két új, „Nimitz“ típusú atom-repülő- gépanyahajó építését? Az Egyesült Államok repülőgép-anya- hajói már most is több mint 520 atomfegyver-hordozó repülőgép számára szolgálnak támaszpontul - ezek képesek arra, hogy csapásokat mérjenek a Szovjetunió területén levő célpontokra. De mennyi lesz belőlük 1987-ben? A tájékozatlan emberek számára Washington nyilvánvalóan túlságosan alacsony számadatokat bocsát forgalomba a NATO hagyományos fegyveres erőiről. A valóságos kép így fest: a NATO-tömb a személyi állomány összlétszáma, a harcra kész hadosztályok száma, a páncéltörő eszközök mennyisége terén pedig fölényben van a Varsói Szerződés Szervezetével szemben, a tüzérség és a páncélos erők tekintetében pedig a szám szerinti mennyiség körülbelül egyenlő. A NATO csupán a harcászati légieróhöz tartozó repülőgépek száma terén marad el kissé. Általában pedig a hagyományos fegyverzeteknél hozzávetőleges egyenlőség áll fenn. Mindezek a tények arról tanúskodnak, hogy a „szovjet katonai fenyegetés“-ról való szóbeszéd alaptalan. Amennyire alaptalan, mellesleg szólva, az Egyesült Államok „békeszeretetére“ vonatkozó szóbeszéd is - hiszen ennek áz államnak a vezetői nem hajlandóak kötelezettséget vállalni arra, hogy elsőnek nem alkalmaznak atomfegyvert! Nem lehet a békesze- retetet bizonygatni és ugyanakkor „keresztes hadjáratot" hirdetni egy másik ország ellen, miként ezt az Egyesült Államok elnöke teszi. Mint Jurij Andropov, az SZKP KB főtitkára helyesen állapította meg, „az Egyesült Államok jelenlegi kormányzata továbbra is rendkívül veszélyes úton halad... Washington akciói az egész világot fenyegetik“. És semmiféle propagandamesterkedés és hamisítás nem leplezheti a Fehér Ház agresszív, militarista irányvonalát. (A moszkvai Pravda cikke) Háborús bűnösök MllMl Moszkvában az Izvesztyija hasábjain nemrégiben kétrészes cikksorozat jelent meg a szovjet elhárítás egy különleges ügyosztályának szakterületéről: a háborús bűnösök, az emberiség elleni gaztetteket elkövetett fasiszták utáni nyomozásról. 1943 októberében az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és a Szovjetunió nyilatkozatot fogadott el a hitlerista népirtók felelősségéről, melyben azt ígérték, hogy a „világ végéről is“ előkerítik, megbüntetik őket. De vannak országok, ahol 1946. október 16-ának hajnalával, a nürnbergi ítélet végrehajtásával gyakorlatilag lezárták a háborús bűnösök dossziéit. A Szovjetunió és a többi szocialista állam nem tartozik ezek közé a gyorsan felejtök közé. „Senkit sem felejtünk - semmit sem felejtünk“ hirdeti a felirat a piszkarjevói tömegsíron. Ezt a Szovjetunióban nagyon komolyan gondolják, és eszerint értelmezik az ENSZ-közgyülés 1968-as határozatát is a háborús és az emberiség ellen elkövetett bűnök elévülhetetlenségéról. Egy nemrég Moszkvában megtartott sajtókonferencián Nyikolaj Blazsenov, a Szovjetunió legfőbb ügyészének első helyettese rámutatott: „A háborús bűntettek, az emberiség elleni bűncselekmények elkövetőinek felelősségre vonása nem csupán jogi kérdés, hanem politikai is: közvetlen kapcsolatban van a békéért, a társadalmi haladásért, a békés egymás mellett élés elveinek valóra váltásáért folytatott küzdelemmel.“ A Szovjetunió bűnüldöző szervei ezért folytatják a nyomozást 38 évvel a világháború befejezése után is a szovjet földön élő háborús bűnösök kézrekerítésére. Nincs könnyű dolguk. Már csak az idősebbek emlékeznek az akkori eseményekre. A dokumentumok hiányosak, a kivégzések helyén erdők zöldellnek, városok épültek. Az egykori gyilkosok ma jobbára köztiszteletben álló, ősz nyugdíjasok; családot alapított átlagpolgárok a hatalmas ország távoli vidékein. Múltjuk minden nyomát gondosan eltüntették. Környezetükben senki sem sejti, kik is voltak valójában. A nyomozóknak immár harmadik nemzedéke foglalkozik kézrekerítésükkel. Olyan emberek, akik jórészt még meg sem születtek a bűncselekmények idején. Az ó munkájuk eredménye, hogy már eddig is sok ezer, különös kegyetlenségével kitűnt hóhér nyerte el méltó büntetését. Gyakran a törvények által biztosított legsúlyosabbat: a halált. Az, hogy hányán vannak még az egyre rövidülő listán, kik után kutatnak napjainkban is, egyelőre még titok. Ez a különleges feladat megköveteli a nyilvánosság időleges kizárását - egészen a „szigorúan nyilvános“ bírósági tárgyalásig. Példák azonban vannak. Ogorodnyicsuk, Spacsuk és Sztasziv a háború alatt a volinyi területen „tevékenykedett“. Áldozataik száma több százra rúg. Ahhoz, hogy tavaly mindhármukat a bűn elkövetésének helyén vonják felelősségre, negyvenéves megfeszített nyomozásra volt szükség. Négy évtized elmúltával is sikerült 68 (!) tanút előkeresni. Ehhez több ezer emberrel kellett beszélni, tanyáról tanyára utazni az öregekhez, akik láthatták, mi történt. Az ország különböző vidékein emberek százai kapcsolódtak be a kutatásba. Szakértői vizsgálatok tömegét végezték el, exhumálták a jeltelen sírokban nyugvókat. Két másik bűnöst, Volkovot és Gorbunovot 1981-ben Vityebszkben érte utói az igazságszolgáltatás. Az előbbi a Komi Autonóm Köztársaságban élt kiegyensúlyozottnak ismert éjjeliőrként, az utóbbi jó külsejű nyugdíjas volt egy Vityebszk környéki faluban. A háború alatt a nácik zsoldjá- ban mindketten büntetőexpediciókban vettek részt, a békés lakosságot irtották. Volkov géppisztollyal dolgozott. Gorbunov a golyószórót kedvelte. Egy tanúvallomásból: „Egy gettó lakóinak kivégzése közben egy kislány az édesanyjától kapott aranypénzeket a félig már megtelt tömegsírba dobta. A gyilkosok egy emberként ugrottak a gödörbe, hogy összeszedjék a véres érméket.“ 1982 végén nyilvános tárgyaláson Elisztában ítéltek el négy másik vádlottat: Muccsajevet, Szangadzsijevet, Szan- csirovot és Nurkajevet. Murcsajev közgazdászként dolgozott a fútőanyagiparban. Szangadzsijev könyvelő volt. Szancsirov egy állami gazdaságnál kereste kenyerét, Nurkajev pásztorkodott. Semmivel sem árulták el múltjukat. De a nyomozás kérlelhetetlenül haladt: dokumentumok, tanúk, tények, cinkostársak vallomásai, véletlenül megmenekült áldozatok emlékei, a legyilkoltak maradványai segítettek az igazságot kutatóknak. A felsorolt esetek csak töredékét jelentik az utóbbi időben lezajlott bírósági eljárásoknak, melyeken a hallgatók ezrei vettek részt. Jelen voltak a társadalom különböző rétegeinek képviselői, a sajtó, a rádió és a televízió tudósítói. Helyszíni közvetítéseket sugároztak a helyi rádióállomások, sok százan gyűltek össze a bírósági épületek előtt kifüggesztett hangszórók körül. így volt ez például Mirgorod városában is, ahol Kszenz, Gavris, Gyeravjanko, Pelih, Mamcsics és Petrenko felelt azért, hogy 1941 októberében egész családokat géppisz- tolyoztak a város melletti tankcsapdák árkaiba. A tömegsírok feltárásánál a 42 évvel ezelőtti gyilkosok is jelen voltak. Az ítélet meghozatalakor csakis a tényeket vették figyelembe - volt belőlük elég. A puszta gyanú, a nem cáfolhatatlan, kétes értékű emlékek alapján senki fölött sem törtek pálcát. Külföldi kutatóknak, jogászoknak, rendőröknek is segítségére eddig 70 ezer náciról gyűjtöttek és adtak át információt a szovjet elhárítás munkatársai. A szóban forgó személyek büntetőexpedíciókban vettek részt, koncentrációs táborokban voltak őrök, hadifoglyokat mészároltak, „különleges egységeknél“ teljesítettek szolgálatot. A külföldi jogászok számára biztosították a lehetőséget, hogy felkeressék a szovjet archívumokat, részt vegyenek a helyszíni vizsgálatokban, a tanúk és a gyanúsítottak kihallgatásában. A más államokban folyó tárgyalásokra szovjet tanúk utaztak vallomást tenni. így ítélte halálra az NDK-ban, Karl-Marx-Stadtban a bíróság a „gestapós Kindert", aki személyesen vett részt 75 szovjet polgár legyilkolásában Melitopolban, Szimferopol- ban, Marinpolban, Taganrogban és másutt. A hírhedt 10 A Sonderkommando tagjaként legkevesebb 260 embert ölt meg sajátkezűleg. Részt vett az ejszki gyermekotthon 214 lakójának kivégzésében is. Sajnos nem mindenhol veszik figyelembe a Szovjetunióban gyűjtött adatokat. Az Egyesült Államoknak az utóbbi öt évben 140 személyről adtak át egyértelmű bizonyítékokat. Közülük hetet vontak felelősségre. (Nem háborús bűneikért, hanem mert a beutazáskor félrevezették az amerikai hatóságokat.) Egy Ogyessza környéki faluban 20 000 zsidó lelte halálát. Gyilkosaik neve ismert, a dokumentumokat átadták az NSZK kormányszerveinek. Letartóztatásról még nem érkezett jelentés. A majdaneki koncetrá- ciós tábor borzalmainak 387 főszereplőjéből 30 év alatt csak 13-an álltak a bíróság előtt. Kari Augusztovics-Juliszanovics Linnasz, a tartui koncentrációs tábor parancsnoka például a mai napig nyugodtan él Long Islanden (New Yorkban) - az Észtországban ellene hozott halálos ítélet ellenére. Mindhárom szovjet kiadatási kérelem (1961, 1962 és 1981) eredménytelen maradt. A 68 éves Alekszandr Mihajlovics Jermolcsuk 1942—43-ban Gomel környékén volt rendőrparancsnok. Ártatlan emberek tömeges kivégzésében bűnös. Az NSZK-ban, Zellében Albert Krüger álnéven „vészelte át“ a nehéz időket. Dmitrij Jurjevics Kupjak lelkén a szovjet hatalom képviselőinek, gyerekeknek, asszonyoknak és öregeknek a halála szárad. Az ukrán burzsoá nacionalisták bandavezére falvakat égetett föl, kegyetlensége nem ismert határt. Jelenleg Kanadában él. A megkezdett listát még sokáig lehetne folytatni, hiszen több százan, több ezren vannak az USA-ban, Kanadában, az NSZK-ban, Dél-Amerikában és másutt bujkáló bűnözök. Lassan elhalnak, de az igazságosság úgy követelné, hogy feleljenek tetteikért. HORVÁTH GÁBOR
