Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)

1983-07-22 / 29. szám

„Pluralista demokrácia“, avagy a monopolista elit mindenhatósága

'• ■ \ j

[SZÚ

3

Az amerikai propagandagépezet által terjesztett ideológiai koncepciók közt fon- , tos helyet foglalnak el a politikai pluralizmus elméletei. Ezeket a tömegkommunikációs eszközök népszerűsítik belföldön és külföldön is. Külföldre irányuló propagálásuk az utóbbi években igen szembetűnővé vált.

Az amerikai ideológiai szervek beavatkoznak más államok belügyeibe, s ennek során azt ajánlják a szocialista és a fejlődő országoknak, hogy politikai rendszerüket alakítsák át a pluralizmus irányába.

A „pluralista demokrácia“ mintaképeként pedig az USA politikai rendszerét tüntetik fel. Az Amerikai Egyesült Államokban uralkodó politikát az ország egész lakosságának érdekeit kifejező demokratikus folyamatként ábrázolják.

Ámde jellemző, hogy miközben fokozódik a pluralista politikai rendszer modelljének exportja, magában az Egyesült Államokban csökken az ilyen elméletek népszerűsége. Amerikai politológusok mind gyakrabban vonják kétségbe a politikai pluralizmus hatékonyságát, s így a politikai megfigyelőben az a benyomás alakul ki, hogy az amerikai propagandisták olyan elfekvő ideológiai árut exportálnak, melyben a belső piacon már nincs kereslet.

Az utóbbi években az Egyesült Államokban különösen élénk vita folyik arról a kérdésről, vajon az amerikai politikai rendszer pluralista-e vagy elitárius.

A kapitalizmus általános válságának további kiéleződése folytán az USA politikai életének bonyolujt és ellentmondó tendenciái az „értékek átértékelését“ indították el az amerikai politikai tudományban. A politikai pluralizmus elmélete évtizedekig úgyszólván osztatlanul uralkodott az USA politológiájában, s még ma is a polgári demokrácia legelterjedtebb igazolása. Tételei első pillantásra vonzóan „liberálisnak“, „osztályokon felülieknek“ és „ideológiamenteseknek“ látszanak.

A pluralizmus teoretikusai szívesen hivatkoznak arra, hogy ők olyan demokratikus filozófiai és jogi hagyományok örökösei, amelyek Montesquieu és Locke, valamint az USA-alapítók nevéhez fűződnek.

A pluralista demokrácia elméletének egyik paradoxona abban rejlik, hogy ősz- ■ tatlan uralma a polgári politológiában arra az időszakra esik, amikor a pluralista struktúra modellje, a „hatalom megosztá- sá“-ra vonatkozó posztulátumaival már nem egyezett a gazdasági és politikai hatalomnak a modern tőkés országokban megnyilvánuló koncentrációs tendenciáival. A pluralista demokrácia koncepciója tulajdonképpen sohasem fedte fel a kapitalizmus társadalmi-politikai viszonyainak a lényegét. A polgári demokrácia olyan idealizált és romantikus színezetű modelljének tekinthető, mely a kapitalizmus szabad versertyen alapuló szakaszának, felel meg. De éppen a múltban vitatták a pluralista elméleteket a polgári politológiában. Viszont az állammonopolista kapitalizmus időszakában, amikor a pluralista modell ellentmond a valóságnak, a pluralista elmélet uralkodóvá vált az amerikai politikatudományban és áthatotta a hivatalos dokumentumokat.

Egyébként, csakugyan olyan paradox ez a helyzet? Inkább jellemző arra az apologetikus, konzerváló ideológiára, mely a kapitalista status quót veszi védelmébe. A politikai pluralizmus elmélete elcsépelt közhellyé vált a polgári politológiában. Hiszen a valóságban a tőkésországok politikai életében az uralkodó tendencia a hatalom koncentrációja és centralizációja.

Minél kevésbé felel meg a pluralista modell a tókésországokban végbemenő társadalmi-politikai folyamatnak, annál kevésbé alkalmas a politikai rendszer ideológiai igazolására. A legújabb irodalomban már arról beszélnek, hogy a pluralista ortodoxia egyre szélesedő kritika tárgya lett, és valamiféle „antipluralista forradalom“ indul meg.

A „pluralista demokráciában“ állítólag egy osztálynak vagy csoportnak sincs egyeduralma; az érdekeiket képviselő szervezetek úgy működnek, mint az „osztályok felettinek“ tekintett államgépezetre „nyomást gyakorló csoportok“. Bár az egyén nem vesz részt közvetlenül a politika kialakításában, feltételezik, hogy csatlakozhat egy olyan formális szervezethez, mely a neki szükséges szellemben tudja befolyásolni a kormányt. A pluralisták abból indulnak ki, hogy a nagyszámú - szakmai, vallási, etnikai, regionális - csoportot magába foglaló jelenkori társadalom differenciáltsága lehetőséget nyújt e csoportok differenciált érdekeit képviselő szervezetek megteremtésére. Az osztálykülönbségekre és osztályharcra, az állam osztálylényegére vonatkozó kérdést gondosan megkerülik, mint „marxista túlzást“.

A pluralista demokráciával foglalkozó szerzők közül például R. Dahl az 1967- ben Chicagóban megjelent művében (Pluralista demokrácia az Egyesült Államokban) többek közt ezt írja: „Az amerikai pluralizmus elméletének és gyakorlatának fő axiómája az, hogy a szuverén hatalom egyetlen központja helyett sok központ legyen, s ezek egyikének sem kell teljesen szuverénnek lennie.“ Ez szerinte módot ad a konfliktusok békés elsimítására. A baj csak az, hogy a polgári demokrácia idealizált képe eltér az állammonopolista valóságtól.

Sokkal helytállóbbak Ch. Reichnak az amerikai demokrácia és szabadság hanyatlásáról írt szavai: „A nemzet fokozatosan merev menedzseri hierarchiává változik, melyben egy kis létszámú elit áll szemben a polgárjogoktól megfosztott óriási tömeggel.“

Egy körkérdésre adott válaszok kimutatták, hogy az Egyesült Államokban a megkérdezettek csak 1 %-a reméli a kormány döntéseit politikai pártok révén befolyásolni és 4 %-a szervezett csoportok útján, a szakszervezeteket is beleértve. Tehát csak elenyésző kisebbség „gondolkodik pluralista kategóriákban“, a többség az egyéni cselekvést részesíti előnyben.

A pluralizmus bírálói igen különfélék, vannak köztük liberálisok és neokonzer- vatívok is. Rendszerint az elit szemszögéből bírálnak. Nem tagadják ugyan, hogy az amerikai eliten belül különböző csoportok léteznek, amelyeknek sajátos érdekeik vannak, a közöttük lévő különbségeket azonban másodrendúeknek ítélik, míg a fennálló társadalmi rendszer megőrzése szempontjából egységesek.

A pluralizmus bírálóinak programja konzervatív-utópisztikus: ábrándok a jó, bölcs, tisztán látó elitről, amely ki tudja vezetni a kapitalizmust a válságból. Ezt viszont a vezetés válságának tekintik, melyért a felelősség a tehetségtelen politikusokra hárul.

Hogy pedig jobban megérthessük, miért nevezik e bírálókat „neoelitistáknak“, tekintsük át röviden az elitelméletek fejlődését.

Az elit-elmélet megalapítói - Vilfredo Pareto és Gaetano Mosca - a civilizáció feltételének tekintették a társadalom megoszlását elitre és tömegre: politikailag uralkodó kisebbségre és tőle függő többségre. Az elit-elmélet eme alapvető posztulátumát ki kell egészíteni antiszo- cialista törekvésével, hogy a társadalmi rétegződést ne az osztályok szemszögéből vizsgálja. A társadalmi élet alapjának a politikai egyenlőtlenséget ismeri el. A demokrácia sem egyéb, mint mítosz: a nép nem tud kormányozni, mert nem járatos a politikában, a tömegek tehetetlenek, s amikor lázongnak, aláássák a társadalom pilléreit; végül, a népuralom technikailag keresztülvihetetlen.

Az utóbbi évtizedekben hangsúlyeltolódás megy végbe az elitelméleteken belül. Ennek oka - az állammonopolista tendenciák növekedése, a tőkés társadalom bürokratizálódása, aminek következtében fokozódott a hívatalnokréteg befolyása és társadalmi tekintélye. Ezt a réteget a régi - „vérségi“ és „vagyoni“ - elittel szemben mind gyakrabban nevezik „új elitnek“ (vezető tisztviselők, menedzserek, értelmiségiek felső csoportjai).

Az elitisták elvetik a népuralom „naiv“ jelszavát, melyet a születő burzsoázia ideológusai hirdettek meg. De a demokratikus álarcot megtartva azzal vigasztalják a tömegeket, hogy részt vehetnek a kormányzó elit megválasztásában, valamint hogy a „legjobbak“ talán felemelkedhetnek az elit soraiba. Azonban még ez a „pótlék“ demokrácia is hamisnak bizonyul: a tömegek a legjobb esetben is legfeljebb azt dönthetik el, hogy a monopolista burzsoázia pártjai közül melyik fog az elkövetkező időszakban kormányozni. Képmutatás az is, hogy a „tömegember“ felemelkedhet az elit soraiba: hiszen még a polgári szerzők is elismerik, hogy az mindinkább zárt kaszttá válik.

Az elit-pluralizmus elmélete szerint a demokratikus szabadságjogokat nem a néptömegek harca biztosítja, hanem az elitcsoportok közötti egyensúly. Az egymás „korlátozásának“, „fékezésének“ funkcióját a politikai, gazdasági, bürokratikus, katonai, kulturális elit látja el. Mindegyik viszonylag zárt csoport, mely óvja a kívülállóktól a maga előjogait és kiváltságait. Az eliteknek ezt az egyensúlyát nyilvánítják a demokrácia egyetlen jelenleg lehetséges típusának.

Ha a legfontosabb politikai és gazdasági határozatok az Egyesült Államokban a hozzávetőlegesen egyenlő konkurrens csoportok közötti kompromisszum eredményei lennének, s mindegyik csoport részt venne a határozatok kidolgozásában, akkor - jegyzi meg F. Landberg Gazdagok és szupergazdagok című könyvében - a lakosság különböző csoportjai között sokkal nagyobb egyenlőség lenne a pénz, a befolyás és a tekintély megoszlásának tekintetében. Ám ezeket a fontos határozatokat az „igazi elit“ hozza, a finánctőke mágnásai, a gazdagok és szupergazdagok, akiknek birtokában van az USA részvénytőkéjének több mint 80%-a.

Az USA politikájának konkrét fordulatait és útvesztőit elemezve nem szabad megfeledkezni az uralkodó felső rétegen belüli érdekösszeütközésekról és harcokról. De amikor a tét a monopoltőke legfőbb érdeke, egységfrontba tömörülnek. Már Eisenhower kénytelen volt elismerni a katonai-ipari komplexum döntő befolyását, mely „minden városban, minden államban, a szövetségi kormány minden intézményében érzékelhető."

Nos éppen a fent említett pluralista illúziók ellen a neoelitisták az USA hatalmi struktúrájának alábbi modelljét dolgozták ki:

1. A hatalom a társadalmi-gazdasági rendszerben betöltött szerep, illetve pozíció függvénye. Az emberek azáltal jutnak hatalomhoz, hogy gazdasági, pénzügyi, katonai és kormányintézményekben kulcspozíciót töltenek be.

2. A hatalom „strukturális“, vagyis a hatalmi viszonyok folyamatosan tovább léteznek az idők folyamán, függetlenül a gyakori változásoktól a választási időszakok alatt: a vezető csoportok gyakorolják továbbra is a hatalmat a társadalomban, függetlenül a választások kimenetelétől.

3. Nyilvánvaló különbség van a tömeg és az elit között. A tömeg képviselői csak akkor juthatnak be az elitbe, ha a politikai intézményekben magas tisztséget töltenek be. A tömeg más képviselői nem kerülhetnek be az elitbe.

4. Az elit és a tömeg közötti különbség főleg a gazdasági erőforrások ellenőrzésén alapszik; az ipari és pénzügyi vezetők alkotják az elit fő részét.

5. A politikai rendszer felső rétegén belül konvergencia létezik; egy viszonyVII. 22.

IIIIIIIIIIIIIIIIUIIII

llllll

lag kis csoport meghatározó befolyást gyakorol a társadalmi élet szektorainak zömében - az iparban, a pénzügyi szférában, a hadügyben, a kül- és belpolitikában.

6. Az elit képviselői közt előfordulhatnak nézeteltérések, de egyetértés, konszenzus van köztük abban, hogy a rendszert lényeges vonásaiban megőrizzék, s egységesen lépnek fel különösen akkor, ha az veszélyben forog.

7. Az elitre a tömegek nem gyakorolnak befolyást, illetve csak csekély mértékben (a választások vagy a tömegek politikai aktivitásának más formái révén).

Az elitizmus hívei a hatalmi struktúrának egy ettől eltérő modelljét vázolják fel:

1. A hatalom - az egyének attribútuma egymás közötti viszonyukban a döntések kidolgozása során, függetlenül társadalmi vagy gazdasági pozíciójuktól.

2. A hatalmi viszonyok idővel változhatnak. Egy adott döntés céljából kialakított viszonyhálózatot a hatalmi körökön belül egy másikkal lehet helyettesíteni, amikor új döntés kidolgozására kerül sor.

3. Az elitcsoportok és a tömeg közötti különbségek elmosódnak. Az egyének viszonylag könnyen jutnak be a határozatokat hozó személyek soraiba (s ugyanilyen könnyen ki is kerülnek onnan).

4. Az elit és a tömeg közötti különbségek főleg azon az érdeken alapulnak, mely az embereket a döntéshozatalhoz fűzi. A vezetői státus cseppfolyós, mozgó: a döntéshozatali jog elnyerhető a vezetőképesség, a kérdésben való tájékozottság, a demokratikus eljárások ismerete stb. alapján, s nemcsak a vagyon révén.

5. Nagyszámú elit létezik. Akik bizonyos döntések hozatalában a hatalmat gyakorolják, nem okvetlenül birtokolják azt más döntések hozatalánál. Nincs az élet minden területén uralkodó elit.

6. Verseny folyik az elitek közt. Bár az elitek rendszerint egyetértenek a demokratikus társadalom „játékszabályait“ illetően, különböző politikai célokat követnek. A politika a versengő csoportok közti kompromisszum művészete.

7. A tömegek jelentős befolyást gyakorolhatnak az elitre a választások révén. Az elitek, minthogy verseny folyik köztük, számadással tartoznak a tömegeknek.

A két modellt összehasonlítva aligha kétséges, hogy az előbbi áll közelebb az igazsághoz, de a különbség köztük viszonylagos: mindkét modell hívei mindennél jobban védelmezik a polgári demokratikus intézményeket, félnek a néptömegek aktivitásának növekedésétől és csak abban térnek el egymástól, hogy milyen úton-módon fékezzék meg ezt az aktivitást.

Ami a tömegek és az elit viszonyára vonatkozó polgári elméleteket illeti, itt gyökeres változások történtek az utóbbi időben. A demokrácia klasszikus elmélete abból indult ki, hogy a nép szuverén, s az oligarchia bitorolhatja a hatalmat és fenyegeti a demokráciát. A mai polgári elméletek szerint viszont a tömegek jelentenek potenciális veszélyt a demokráciára, az elit pedig védelmezője ennek. Ebben a szellemben írják. T. Dye és H. Zeigler The Irony of Democracy (A demokrácia iróniája) című 1972-ben megjelent munkájukban, hogy a demokrácia - „néphatalom“, de fennmaradásáért a felelősség az elit vállára nehezedik. „Ez a demokrácia iróniája: az elitnek bölcsen kell kormányoznia, hogy - a néphatalom - fennmaradjon. Ha az amerikai rendszer életképessége az aktív, tájékozott és felvilágosult polgároktól függne, a demokrácia már régen eltűnt volna Amerikában, mivel a tömegek Amerikában apatikusak, politikai tekintetben tájékozatlanok és bámulatosan kevéssé ragaszkodnak a demokratikus értékekhez ... De szerencésre... a tömegek Amerikában csak követik a vezetőket... válaszolnak az elit kezdeményezéseire“.

G. K. ASIN

1