Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1983-12-23 / 51. szám
ste hatra hívták előadásra, öt óra múlt, amikor elment a mai utolsó páciens; a büfében bekapott egy szendvicset, s máris autóba ültünk - kölcsönkért gépkocsiba.- Tegnap hajnalban jöttem meg Prágából, a kardiológus tanácskozásról. Nagyon síkosak voltak az utak, ezért otthagytam a nagyállomáson a kocsimat. Ha már eligérkeztem, akkor mese nincs, menni kell, akár így, a kollégám kocsiján. Néhány kilométer után már szótfogad a vadonatúj Skoda Garde, beszélhetünk.- A mai napom? A szokásos. Reggel értekezlet, vizit, szokásos teendő az intenzív osztályon, délben órám volt az egészségügyi szakközépiskolában, utána rendeltem, hátra van még ez az előadás. Dr. Baculák Verának, a dunaszerdahelyi (Dunajská Streda) belgyógyászati osztály helyettes vezetőjének a neve fogalom, jóval a járás határain túl is. Nem csoda hát, hogy zimankós téli estén is sokan jöttek el meghallgatni ót, választ kérni panaszokra, kételyekre, testi-lelki nyűgökre.- Valamikor az orvosok ismerték a páciens apját, nagyapját, ükapját, rokonát, mindent tudtak a családról, ami a gyógyítás szempontjából fontos, ma a tempós világban sajnos nincs így, nem találunk időt egymásra: szülő a gyermekre, munkás a kollégájára, orvos a páciensre. Rohanunk, nem figyelünk oda a másikra. Percek alatt megtalálja a kapcsolatot a hallgatósággal. Fiatalok, idősek, munkásasszonyok, értelmiségiek figyelmét egyaránt leköti a tudományosan megalapozott, és mégis közérthető és szellemes előadásmódja. Szívszorító adatokat közöl: hazánkban mind több az infarktus, s más szív- és érrendszeri betegség, jelenleg 10 ember közül hét neurotikus, s nemcsak a városokban, egyre inkább a falvakban is. Sorolja az okokat:- Alkohol, helytelen életmód, rossz táplálkozás.- Nálunk egy ember átlagosan például 135 liter sört iszik évente, s az égetett szesz fogyasztásában is „előkelő“ helyen állunk a világranglistán. S ehhez jön a túlhajszolt életmód, a rendkívül magas cukorfogyasztás, nincs mit csodálkozni, ha a szervezetünk elóbb-utóbb felmondja a szolgálatot. Döbbent csend, majd újabb elgondolkoztató dolgokról hallunk.-Túlhajszolt világban élünk, mondogatjuk, de vajon nem mi tesszük-e azzá? Szociológusok mutatták ki, hogy naponta átlagosan két órát töltünk együtt a gyermekeinkkel, sokan még ennyit sem, más helyeken meg ezekben az együttlétekben sincs sok köszönet. A sok veszekedés, durva szó, az „ülj a tévé előtt, és maradj csendben“ nevelés bizony nem á gyermek lelki épülését szolgálja.- Sokan nem tudnak reláxálódni, ünnepelni sem. Szüléink, nagyszüleink szegényebbek voltak talán, mégis gazdagabban éltek. Tudtak pihenni, ünnepet ülni. Most jószerivel csak karácsony első napján nem dolgoznak az emberek. Szabad szombatnak csak a neve az. A legtöbben keresni akarnak, sokat, még többet, hogy legyen annyi, sót több, mint a szomszédnak, kollégának, ismerősnek. Családra, egymásra kevés helyen jut idő.-S a táplálkozás... Falun is elszoktunk az ésszerű parasztkonyhától, a sok cukor a módi. Már a csecsemőt édességre szoktatják, amikor sokan anyatej helyett mesterséges táplálékkal etetik öt, s később sem jobb a helyzet. Cukrot, tortát hoz a nagyi, az apu, a rokonság, nem telik el egy vasárnap sem nyalánkságok nélkül. Sokhelyütt már felismerték a veszélyt. A finneknél a racionálisabb étkezés eredményeképpen évek alatt hét százalékkal csökkent az infarktusok száma. Sok népnél, amely túlnyomórészt hallal táplálkozik, ismeretlen ez a betegség. Jó lenne nálunk, a Csallóközben, a Bodrogközben és máshol visszatérni nagyanyáink egészséges ételeihez, az ízes parasztkonyhához. Nem szabadna majmolnunk azt, ami egészségtelen. Kilenc múlt és még tart a vita a túlzott gyógyszerfogyasztásról, a sok-sok „dilibogyóról“, amely inkább árt, mint használ. Sok szó esik az orvosetikáról, amely napjainkban, mintha egyre nagyobb csorbát szenvedne, általában az orvos és a beteg kapcsolatáról.- A gyógyítás alapfeltétele, hogy a beteg szót értsen az orvossal. Ezért tartom fontosnak, hogy a vegyes nyelvű járásokban az orvosok beszéljék az összes ott lakónak a nyelvét, mert ez is a páciens megbecsülésének, az orvos jó szándékának a jele, a gyógyításhoz nélkülözhetetlen bensőséges kapcsolat kialakulásának egyik feltétele. Se szeri, se száma a kérdéseknek, de az orvosnőn nem látszanak a fáradtság jelei.- Kár, hogy egyre kevesebb orvos és más értelmiség vállalja ezt a munkát - mondja a beszélgetés után a fehér asztalnál egy kólás üveg mellett. Pedig, milyen jó lenne, ha a mérnökök a kertészkedőket világosítanák fel a vegyszerek helyes használatáról és más fontos tudnivalókról. Kevesebb lenne a különböző mérgezések száma, piacra kerülő gyümölcsök, zöldségek egy része sem lenne ártalmas az egészségre, s talán többen találnának maguknak hasznos elfoglaltságot szabad idejükben is. Mert a népművelés ma is az értelmiségi ember hivatása, egyik legszebb feladata, bár sokan megfeledkeznek erről.- Az emberek megérzik, kivel szólhatnak őszintén, s igénylik az ilyen nyílt beszédet. Néhány napja iskolai szülői értekezleten adtam elő. Azt is megkérdezték, érde- mes-e magyar iskolába adni a gyereket, érvényesülnek-e, megtanulnak-e szlovákul? Igennel feleltem, bár hozzáfűztem, hogy ebben a kérdésben a döntés joga a szülőké. Mert Komensky tanításával érveltem, hogy az ember az anyanyelvén sajátítja el a legjobban az alapokat, ami ma is igaz, tudományos felmérések, tények igazolják. A magam példáját mondtam el nekik. Magyar gimnáziumból kerültem 1957-ben Prágába, akkor még a nemzetiségi iskolákban nem oktatták olyan magas szinten a szlovák nyelvet, mint most, s csehül alig tudtam. Kezdetben nehéz volt, de helytálltam. Különben is, ma már hovatovább nem csak szlovákul vagy csehül kell megtanulni, hanem oroszul, angolul, németül is. Ehhez is az anyanyelv adja a legjobb alapot. A Nemzetközi Kardiológus Társaság tagja, írásai különböző szakfolyóiratokban magyarul, csehül és angolul látnak napvilágot, ez a tény is az előbb elmondottak aranyfedezete. Évek óta a belgyógyászati osztály szocialista munkabrigádjának vezetője.- Ó, a mi „béeszpénk“ az nagyszerű dolog! - derül fel az arca. Közösen járunk színházba. Több szövetkezet segítségével korszerű gépeket szereltünk fel, így a brigád jobban dolgozhat. Tartalmat adtunk a mozgalomnak. Hazafele éppen olyan friss, mintha csak most kezdené a munkanapot. Szavait fel sem kellett jegyeznem. Annyira megragadtak.- Idevalósi vagyok, dercsikai születésű. Ez a dolgos, csallóközi nép tanított munkára, ők adtak erkölcsöt, tartást. Természetesnek tartottam, hogy ide térjek vissza, itt gyógyítsak, meleg emberi szóval is, mert ez is csodás gyógyszer. Látja, ezért az előadások is, ezért a napi tizenkét, tizennégy órás népművelés, a szó legszebb értelmében. Aki hisz ennek értelmében, az nem fárad, nem csügged el. Teszi a dolgát, mert másképpen nem tehet. SZILVÁSSY JÓZSEF Csendes órák ALMA Az ünnepek előtti nagytakarítás első fázisában a szekrényeket mozgattuk meg. Az örökre megmozdíthatatlannak bizonyultak alól vendégjáró gyermekek és fiam játékainak „eltűntnek“ nyilvánított tárgyait kotortuk elő. Számozott gurítókocka, kerekehagyott kisautó, építőjáték-elem, két-három szem mogyoró és egy fényes barnára aszalódon alma. Nem hideg tárgyak, meleg gyermekkezek érintései őrződtek meg rajtuk. Hetek, hónapok múlása feledtette el velük létezésüket, pedig voltak eddig is, csak eltakarta előlünk egy behemótságában is kedves tárgy: a szekrény. Vékony, természetes színű farostlemezzel borított. A régiek antropomorf formákról felismerhető lábai helyett ez hosszú deszkalapokon áll, kilenc-tíz centiméterrel a padló fölött, így elegendő hely jut alatta az elgurult tárgyaknak. Ott új életet kezdenek. Ügyesen kitérnek a vakon kotorászó seprő elől. Elbújnak, amikor a rövid gyermekkarok próbálják kihalászni őket. Elevenek, mozgékonyak, ezért egy ideig megtalálhatatla- nok. Földre esve kikerülnek szemünk látószögéből. Talán meg is pihennek. Elegük lett a dobálózásból, a játék közben hirtelen felcsapó veszekedésből. De miért került oda az alma? Régmúlt karácsonyok felnőttként is megőrzött szokása, hogy alma legyen az ünnepi asztalon, örök kísérői életünknek, hiszen az asztalunkon álló fonott kosárból nem fogyhat ki. Véletlenek sorozata kell ahhoz, hogy az alma ebből a kosárból a szekrény alá kerüljön. Fél éve, vagy talán egy esztendeje? Nem tudni, mikor gurult el. Amikor karácsonykor almát eszegettünk? Egy csínytevést pillanatokon belül elfeledő gyermeki tudat „bízta“ a központi fűtés szárító melegére? Vagy tán egyikük irigysége? Talán a holnapi alma ösztönös féltése? A többi tárggyal együtt került elő. Piros héja megbámult, simaságát a most már megismerbetetlenül eltelt idő ráncozta. Nedvei kiszáradtak, íze aromás illatként szökött a semmibe. Bár lehet, hogy szekrény alatti átváltozása idején észrevétlenül oldódott szobánk levegőjében. Komikus, hogy éppen erről jut eszembe a rothadt almát szagolgató filozófus. Pedig ez az elgurult gyümölcs nem rothadt meg, lassú száradás, aszalódás őrizte meg „almaságát“. S ahogy az egészben aszalódott almában rejtőznek a fát Ígérő fekete magok, úgy rejtezik az öregségben a fiataloknak termő tapasztalás. MADÁRIJESZTÖK A kertben hárman vannak. Nem fáradok. A kopasz fák között, cifra társaság: lecövekelt bolondjai a tájnak. Modern művészetek alkotói irigyelhetnék ezt a pontosságot, ezt a jellemteremtö készséget. Hogy kié a kert? Nem mindegy. Most éppen az enyém. Lehet, egyetlen óra múlva a másé, aki éppen erre jár. A hó alatt halódó szőlőtőkék. Fölöttük hárman ritustáncot járnak... Az ösztövér. Karját a szél rángatja. Mestermunka. Mobil-szobor a pusztuló kertben. Egykedvű rángatódzása felcsigázza kíváncsiságomat. A zöld lepelt felhajtva meglepetten látom, hogy a készítője egy tenyérnyi széles deszkalapba lyukat vésett, s két ujjnyi vastag csavar közé szabadon erősített egy lécét, amely a széllökésekben billeg. A zömök. Gyászfeketében. A lyukas kalap messziről gubbasztó varjúnak látszott. Gondok terhétől előre bukó hátát rongyokkal tömték ki. Mintha egy temetői menet gyászolói közül maradt volna le, s állt be néma tanúnak. Feje előrebukik. Tollászkodik a varjúnyi kalap, szakadt karimáját szárnyként lebegteti a szél. Az asszony. Lobogó szoknyában futott a szőlőtőkék között, most hirtelen megállt. Az örökkévalóság pillanata változik a pillanat örökkévalóságává. Szójátékban és széljátékban. Bomlott mozgását a földbe ütött karó fékezi. Kibomlott blúzából szalmacsutak omlik alá. így követi a fiút és az öreget. A kertet szárnyukra vennék, s vándormadárként melegebb tájakra vinnék. Szembe a szőlőtőkék pusztulásával, a gazdájuk öregségével. A roskatag boros pince tetején varjak gubbasztanak. Ajtaját nyikorgatja a szél, mintha valaki szüntelenül ki-bejárna rajta. A madárijesztők és a madarak nem törődnek egymással. Megbékéltek a télben. A szélbe kapaszkodók végleg a földön maradnak. A madarak utolérhetetlenek. A madárijesztők nem változhatnak maoarakká. Csák a szelek hazudjék azt nekik. JÁTÉK Kétségtelen, hogy ezekben a napokban mindannyian többet játszunk. Egyrészt mert szeretnénk pótolni az egész évben elmulasztottakat, másrészt mert a karácsony, a szilveszter a nagy családi játékok ideje is. Végeredményben pedig ilyenkor minden gyermek - és sok felnőtt is - játékot kap ajándékba. Bevallhatjuk, hogy ajándékainkban önmagunkat keressük. A gyermekként elérhetetlen dolgokat felnőttként gyermekeinknek kívánjuk. Innen szemlélődve dőreség a kérdés: Játék-e a könyv? Lehet-e olyan játék, amely versenyre kel a legkorszerűbb elektronikus csodákkal? Mielőtt a szónoki kérdésekre választ keresnék, megemlítek egy jelenséget. Napjainkban egyre kevesebben ajándékoznak gyermekeiknek rajzeszközöket: színeskrétát, vízfestéket, pasztellceruzákat, rajzlapokat. Vitathatatlan, hogy mindez az iskolát idézi. A kötelességet, az eléggé egyoldalú vizuális nevelést. így lehet a képzőművészet lenézett társa az ugyanilyen „szerény rokon“ irodalomnak. A gyermek eredendően szeret rajzolni és festeni, ugyanúgy eredendően rajong a meséért. A látvány és a mese az ő képzeletében még szorosan összekapcsolódik. Gyermekrajzokat vizsgáló pszichológusok kísérleteiből kiderül, hogy a világról, környezetünkről, rólunk felnőttekről rajzaikban vallanak legőszintébben. A mindennapok gyermeki játékai is felnőttekről, apákról, anyákról, pedagógusokról vallanak. A gyermek léiké, képzelete a mi tükrünk. Aki pedig könyvet ajándékoz vagy mesét olvas gyermekének, ezt a tükröt fényesíti. így lehet játék a könyv, így lehet ajándék, ünnepi óráink megszé- pítője. DUSZA ISTVÁN
