Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1983-07-15 / 28. szám
I ANATOLIJ KIM A felnőttek naphosszat dolgoztak, mi ketten a dédanyámmal zavartalanul élhettük a magunk végeérhetetlen álomvilágát. A házban csend honolt, dédanyám a belső szobában időnként halkan, szárazán köhintett,^mintha valaki tapsolt volna, vagy gyufát ser- cintene, hogy meggyújtsa kialudt pipáját. Az öregasszony olyan idős volt már, hogy oda se figyeltem rá. Akkoriban hallottam egy történetet róla a felnőttektől, s ez a történet olyan félelmetes volt, hogy igyekeztem minél távolabb kerülni dédanyámtól. Férjének és fiának ugyanazon évben esett haláláról volt szó. A család akkoriban települt át Koreából a Távol-Keletre. Az öregasszony harmincnégy esztendős fia, az én nagyapám, hétgyermekes családapa, váratlanul megbetegedett és meghalt. Néhány hónap múltán a bánat ágynak döntötte dédapámat, s végzett vele. Aztán az egyik gyerek is meghalt. Akkor elhívták a látó embert, aki kivetette: azért halnak sorra a családban, mert a ház fölött láthatatlan, bőszült lélek lebeg. Még sokakat elveszejt, mert igen haragos, haragszik pedig azért, mert valamely rosszul eltemetett rokon lelke. Az öregasszonynak ekkor estébe ötlött, hogy a férjének volt egy fivére, jókedvű, nőtlen parasztember. Egy alkalommal a szomszéd faluban mulatozott, éjnek évadján indult hazafelé, s hogy lerövidítse az utat, átvágott toronyiráht az erdőn. A vadcsapáson haladtában belebotlott egy mordály elsütözsinórjába, amit egy vadász tett * Az ázsiai népeknél a fehér a gyász színe (A for.) Dédanyám élete utolsó húsz esztendejében mást sem hordott, csak a fehér gyászruhát*. Eszerint rég készen állt a halál fogadására, s békével várta eljövetelét. Nem emlékszem, hogy megszólalt volna az öregasz- szony, némán töltötte napjait a legbelső szobában, hosszú rézpipáját szí- vogatva. Egyetlen nyáron vendégeskedett nálunk, aztán elvitték valahová. Emlékszem tarkyján csomóba tűzött, ritkás, ősz hajára, bánatos, sötét szemöldökére, amely magasan ívelt a nyugodt szempár fölött, és ruhája hótiszta ragyogására - fehér kabátka és szoknya, fehér kelméből varrt lábbeli. Arra is emlékszem még, hogy azon a nyáron lett egy apró sündisznóm. Nem tudni, honnam pottyant a tornácunk elé. Néhány sáv puha pihe sötétlett a hátán, hogy idővel éles tű legyen belőlük. A sünkölyök még vak volt, madárfiók-módjára csipogott. Vatta közé raktam, s langyos tejjel kezdtem táplálni, cseppenként adagolva egy kávéskanálból. Nap mint nap a sünkölyökkel foglalkoztam, órákon át üldögéltem a fészkét rejtő kartondoboz fölött. A dobozból a tej és a kölyökállat édeskés illata szállongott A kis sün hamarosan megnőtt, és futkározni kezdett. Pihéi tüskékké váltak, sok volt belőlük és szúrták az ujjamat. Éjjelente figyeltem, hogy szuszog, tüsszög a dobozban, s arról ábrándoztam, hogy ha nagyra nő, idomított kutyaként fut majd mindenfelé utánam. ki csapdaképpen. Lövés dördült, a golyó szétroncsolta a paraszt oldalát. Reggel megérkezett a vadász, meglátta a halálba merevült testet, megrémült, elvonszolta az ösvényről, s valahol eltemette. A félelemtől és lelkiismeretfurdalástól gyötört vadász később búcsút vett a családjától, és elbujdosott. Messzi kínai tájról írt aztán egy levelet, amelyben beismerte bűnét, s arra kérte a halott férfi rokonságát, ne álljanak bosszút ártatlan családján. Ilyesmit nem is tett senki, de az elhunyt sírjának helye ismeretlen maradt, rokonainak nagy szomorúságára. A rokonság hamarosan áttelepült Oroszországba, s a jókedvű paraszt- ember végső földi menedékére nem derült fény. Tizenöt esztendeig várt türelemmel az elfeledett fivér és rokon lelke, míg végül felbőszült. Szinte láttam, hogy repül kígyózva az erdők fölött, lángoló szikrázó szemmel. Féltem ettől a lélektől, s úgy gondoltam: miért kellett megölnie édesbátyját, unokaöccsét, s még egy kicsi lányt is? Jobban tette volna, ha elrepül Kínába, megkeresi a vadászt, s rákényszeríti, hogy új helyre temesse, ha már nem akar csöndesen nyugodni erdei sírjában. A szomszédos szobában üldögélő dédanyám elmagyarázhatta volna, miért bánt velük ez a lélek ilyen kegyetlenül, csakhogy én nem elegyedtem szóba vele. Annyival rosszabbnak tartottam az életnél a halált, hogy tudni sem akartam a régmúlt idők szomorú dolgairól. A családfő s a legidősebb fiú halálát követő nehéz napiokban az öregasszony - aki fia házában élt - lett a nagy család feje. Menye a sok Az öregasszony azután hazatért, s most, harminc év múltán, itt ült a mi falusi házunk legbelső szobájában, valahol Kazahsztánban, ahová a harmincas években költözött a család. Egyik unokája lett az én anyám. Valamennyi szép szál nagybátyám és kövér nagynéném mélyen meghajolt ez előtt a mindig ünnepélyes és egyenes tartású, száraz kis öregasszony előtt. Eljártak hozzánk vendégségbe az ősz-öreg kolhozparaszt-asszonyok, cigarettáztak, pipázgattak, virágdíszes japán kártyával kártyáztak, de a mi öregasszonyunk soha nem kapcsolódott be a beszélgetésbe, soha kártyát nem vett a kezébe'. Magányosan üldögélt, kissé bánatosan, mint aki úgy véli, hogy neki, miután végrehajtotta élete legnagyobb hőstettét, nincs már tennivalója az emberek között. És az emberek, akik talán még nem hajtottak végre ilyen hőstettet, maguk is tisztelettel és bűntudattal tekintettek reá. Nekem legalábbis így tűnt. gyerekkel, akik közül a legidősebb tizennégy esztendős volt, küszködött a bánattal, alig lézengett, s örökké csak sírt. Az akkor rflár hatvanéves anyósnak magára kellett vállalnia a család megmentését. Mekkora volt a meglepetés, amikor egy ízben vattázott, fehér kelméből varrt lábbelijében hangtalanul előjött szobájából. Dédanyám ritkás, sötét szemöldöke változatlanul gyászos ívben magasodott könnyező szeme fölé: egyetlen szót sem szólt, de figyelmesen követte a sün futkározását. Könnyedén mellém kuporodott, s apró, áttetsző kezét térdén pihentette. Én meg buzgón böködtem a sünt a szalmaszállal. Nem szólt senkinek, csak elindult hazulról, a koreai határ irányába. Ez a húszas években történt, amikor szigorú határzárat léptettek életbe. Az öregasszony éjnek évadján úgy úszta át a határfolyót, hogy vizes szoknyáját»! levegővel töltött tömlőt formált, abba kapaszkodott. A folyó közepén a tömlőből elszállt a levegő, az öregasszony csaknem a vízbe fúlt. Kiúszott, s a túlpiarton meghatotta a japán katonák hangját. Ha meglátják: fejét veszik. Gyalog elvergödött a hegyi faluba, s megkereste a vadász házát. Az már régóta megtért idegenből és a földet művelte. Az öregasszony kérdőre vonta: ő, aki elveszejtett egy ártatlan embert, csak nem kívánja, hogy egy Attól a naptól gyakorta szórakoztunk együtt a sünkölyökkel. Már bátran bejártam dédanyámhoz, leraktam az állatkát a padlóra, s jómagam összekúsztam nyomában az egész szobát. A kis sün szépen fejlődött. Papírfogatot kötöttem utána, amire mind több és több terhet raktam. Mikor aztán a teher meghaladta erejét, a süni mérgesen összegömbölyödött, nem óhajtott dolgozni. Dédanyám, öreg parasztasszony lévén, szerette volna fölmérni az állatka vonóerejét. Pipájának hosszú szárával hol egy fakockát lökött le fogatról, hol meg egy semmi dobozkát. Hatéves voltam, s egy csöpipet sem furcsállottam, hogy a halált már régóta s félelem nélkül váró, hófehér öregasszony együtt játszik velem. Létünk legfőbb titka volt ez, de én akkor nem értettem. egész család elpusztuljon? Nem, felelte a vadász. És imádkoztak. Aztán a vadász elment, hogy fölkutassa a jeltelen sírt, kereste egy hétig, és megtalálta. Kiásta a csontokat, tiszta gyolcsba csavarta, s máshová vitte. Egy szép, alacsony dombot választott. Néhány fiatal fenyő nőtt rajta. Ott, az aranyfényű fatörzsek között temették újból a földbe a jókedvű parasztember csontjait. Nem tudom, mikor vitték el tőlünk dédanyámat, nem emlékszem, hová tűnt a kis sün. Talán elmenekült az anyjához, aki a ház alatt éldegélt. Abban az évben lettem iskolás, és annyi új gond, öröm és játék akadt... Aztán pedig - hosszas csönd és feledés. .. Harminc év telt el azóta. Szahalinon jártam, hivatalos úton, s ott álltam a vízesésnél, a nedves köveken. A sziget déli részén van ez a szép, nagy vízesés. Fényképezőgép volt a kezemben, éppen fotózni készültem. A vízesés sugara széles, áttetsző lepelként hullott alá a szikláról, odalent a kövekre zuhanva hófehér, tiszta habként forrott és zuhogott. Hétszínú, légies szivárvány ívelt fel a vízesésből, felső sarka valahol az ég felé tört. Nézem a szivárványt, a sűrű fehér habot, s finom vízpermet porlik az arcomon. Lassan kezdem felfogni a szemem elé táruló látvány tökéletes szépségét, és akaratlanul is leteszem a fényképezőgépet. Ez a látomás megismételhetetlen... Fénykép helyett a hétszín szivárvány emlékét hoztam magammal abból a küldetésből, meg a nedves szikláét, amelyre szomjas méhek és darazsak tapadtak - és a vízesés lábánál zuhogó párahab valószínűtlen fehérségét. És most, hogy megpróbálom valamihez hasonlítani azt a fehérséget, amely úgy lenyűgözött a szahalini vízesésnél, előbb a tiszta égen úszó felhőket idézem magam elé, aztán a februári hósapkát egy falusi kunyhó tetején, a kipattant gyapot-tokokat Kirgizai földjein, fehér gladioluszokat - és óhatatlanul felidézem dédanyám gyászruháját. Aztán eszembe jut az öregasszony különös, meseszerü életútja, a kis sün, amelyet gondoztam, majd elvesztettem, és még sok minden, és úgy érzem, mindenre emlékszem. S akkor kényszerítő erővel tör rám a vágy, hogy eltűnődjem azon, miben is rejlik halhatatlanságom e világon. Az előttem való s az utánam jövő életekben. Ezeket kell egybefúznöm a gyöngédség nemesveretű láncszemével. BALOG JUDIT fordítása JEVGENYU. AKAR-E Hl Akar-e f Megmor kérdezd a csönd a katoné a nyírfa s az ő fii akar-e A/ Nem érti harcosai Hanem, az álom Hol lomb alszol Pé álmotok 1 akar-e M Igaz, tudi De nem tengernyi gyászos 1 Kérdezz hallgasd 1 s már szí akar-e Mi SÉTA Micsoda egy gyen micsoda köszönt 1 Istenáldo amely fia kéklő ám ma nincs Felnőtt él a gyerek nélküle é, gyerekké A szemül mintha a Oly tiszté mintha ne Zendülő í Lényük a. S mit pán a nap, a I Mert amit a gyalufor kertet bóG és bíbor c és örökkévalt méreg és s ki nem c VI * Ötvenéves les alakja. Egy üdüli Egyáltalán nem nálnám az üveg kői üveg márkás ital á s ha már az emtx ilyesmivel szerezze kiadott pénz okozzi - Hát akkor mi?- Hogy lehet il hölgyhöz? - kérde mat, mire ő olyan le en nézett rám, hog gyellni magam.- Hivatkozzon c gesztelő biztatássi átadná üdvözletem Ó, én nyavalyái azzal kezdtem, hoc érdeklődött önökné lőtt, rossz szokás kezdtem a zakóm s mint bárgyú hüly a másikra billegtem- Igen, a kedves ke a kartársnője feli jes pillantást, össze htd/'i né / # # Ji Á / M " I A# I re 5" •S 3 (0 o <0 2> 5
