Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1983-07-15 / 28. szám
IORÚT? út, t. :en r tunyorg, >rk, át, 'át, Fordítása AL öl uk, m, fordítása zetjeH ol volt, hol nem volt, a Hetedik hegyen is túl élt Barna Szem. Legjobban az ecset, a vászon és a paletta vonzotta. Megfestette az emberek arcát, a fákat, a mezőket és a virágokat. Szépek voltak a képek, mégis hiányzott belőlük az a belső csillogás, amely meghitté varázsolja őket. De ezt csak a képek tudósai vették észre, mert nemcsak nézték, de látták is őket. A fiúnak mindez elkerülte a figyelmét, mert olyan utakon járt, ahol a Szerencse Istennőjének tündérei szórták eléje csengő-bongó aranytalléraikat. Az arany csillogása elvakitota, fénye bevilágította éjszakáit is. Csak néha, amikor egy-egy bölcs elment a képei előtt és elszomorodott, rémlett föl előtte, hogy nem lehet minden rendjén a képei körül. De Barna Szem nem szerette a szomorúságot és ezért inkább elindult megszokott útján, ahol a Szerencse Istennője megvásároltatta képeit minden hiányuk ellenére.- Milyen gazdag vagyok! - kiáltotta önfeledten. A többiek is körülvették és mindegyik egyformán mosolygott, mint ahogy egyformán csillogott körülötte a sok aranytallér.- Milyen gazdag vagyok! - kiáltott újból a fiú. - Enyém a föld aranya és valamennyi mosolygó tündére.- Ágrólszakadt szegény legény vagy! - szólalt meg mögötte egy reszketeg hang. A fiú elsápadt meglepetésében és a hang irányába fordult. Az egyik öreget látta maga előtt komoran, lehajtott fejjel, akinek még a szakálla is szomorú volt, nemcsak a szeme.- Hogy én szegény? - tiltakozott Bar- 'ha Szem, majd lehajolt, s telemerítette tenyerét csengő-bongó aranytallérral, és az öreg szeme láttára szórta őket a földre. - Nézd, mennyi van belőlük. Süket vagy, hogy nem hallod a csengésüket? Vagy vak talán, hogy nem látod a fényüket? És nézd a tündéreket. Azok mosolyát sem látod? - De az öreg konok maradt, lehorgasztott fejjel csak ennyit mondott:- Szegény vagy, Barna Szem. Nekem nincsenek aranytallérjaim, tündérekre sem vágytam. De vak azért, nem vagyok, a természet éles látással ajándékozott meg. Süket sem vagyok, mert még azt is hallom, amit az emberek nem mondanak ki hangos szóval. - Egy pillanatnyi döbbent csend következett, majd újból megszólalt: - Téged talmi arany kábít, hamis mosoly téveszt meg, nem jó úton jársz. Keresd a valódi aranyat, hogy boldog lehess. Annak nincsen ilyen csillogása, de az fogja megadni képeid valódi fényét.- Hol keressem? - kérdezte a fiú kétségbeesetten.- Méltatlan helyen van az most. Nin- ' csen elrejtve, elveszítették. Keresd meg, kutasd föl, hol, hogyan, ez már a te dolgod. De jól vigyázz! Csak a talmi arany hivalkodik így, mint ezek itt ni. Az igazi érték szerényen, hallgatagon húzódik meg, s legszívesebben ott, ahol senki sem veszi őket észre. - Azzal az öreg megfordult és otthagyta az álmélkodó ifjút. Barna Szem még aznap este becsomagolta legszükségesebb holmiját és másnap kora hajnalban útnak indult. Amint elhaladt a megszokott úton, meglepődve látta, hogy a tündérek arcán mosoly helyett gúnyos vigyor éktelenkedik. A torkukon artikulálatlan hangok törnek elő, ót meg kicsúfolják. Azon is csodálkozott, hogy egyszerre valamennyi nagyon megcsúnyult. S amikor lehajolt, hogy aranytallérral töltse meg zsebeit, még nagyobb meglepetés érte. Aranytallér helyett pelyvát tartott a kezében. Gyors futásnak eredt. Amikor visszanézett, nem látott egyet sem közülük, mintha a szél fújta volna el őket.- Az öregnek igaza lehetett - gondolta a fiú, s ment, mendegélt úttalan utakon. Alig hunyta álomra a szemét, mindenütt és mindig az igaz fényű aranytallért kereste, amiről az öreg beszélt... de hiába. A gonosz tündérek csengő-bongó aranytallérokat szórtak a kezébe, amelyek újból és újból elkápráztatták. De az aranytallérok csakhamar pelyvává váltak megint, s a fiúnak nem maradt más, csak a tarisznyája, az is üresen. Egy holdfényes éjszakán, egy falusi szérűn, a friss széna erős illatától sehogy sem jött szemére álom. Az éhség a gyomrát, a reménytelenség a szívét emésztette. Elindult hát, hogy sétáljon egyet, megnézze az alvó házakat és udvarokat. Az egyik nagy ház udvarán egy szemétdombon akadt meg a szeme.- Milyen érdekes - gondolta. - A nagy ház gazdája miért nem takarítja el ezt az irdatlan nagy szemétdombot? - És elindult feléje. A hold fénye úgy ömlött rá, mint gyermekkorában a hajnali eső. Hűvösen, ezüstösen. Elnézte a rozzant tárgyakat, a cserepeket, hulladékokat. Közben véletlenül egy kőre lépett. A kő felfordult, s alóla egy kis kerek, lapos tárgy gurult elő. A fiú ezt is elnézte egy kis ideig, aztán lassan lehajolt érte, tenyerébe vette, letisztogatta, s az aranypénz felragyogott, akárcsak a fiú szeme.- Ez lenne a keresett aranypénz? - kérdezte kétkedve, mert kicsinek találta és sötétebbnek, mint a Szerencse Istennőjének aranytallérjait.- Én vagyok, én, az igazi, amit kerestél. Rejts el s vigyél haza. Barna Szem egy ideig még elnézegette, majd unottan a zsebébe süllyesztette, s csalódottan elindult visszafelé azon az úton, amelyen jött. Az út hosszú és fárasztó volt hazáig, egészen elcsigázta. Amikor megérkezett, egyenesen ágynak dőlt. Az aranypénzről megfeledkezett, s amíg ó aludt, kigurult a zsebéből, s a szemben lévő sarokba pottyant. Éjjel a fiú finom neszezésre ébredt. Előtte vörösbe hajló zöldes-sárga fény gyulladozott. A fény egyre nőtt, asszonyi formát öltve magára. Ruhája kínai selyemből készült, melyen hatalmas virágszirmokként nőttek a fodrok. A fiú még sohasem látott ilyen csodálatos asszonyt. Azt hitte, álmodik. Amikor föleszmélt, megkérdezte: - Ki vagy?- Én vagyok az Ihlet - felelte az asz- szony. - Ha jól bánsz velem, kitartok melletted, s olyan képeket festesz, amilyeneket még nem festett emberfia. Másként fogsz látni mától kezdve, mint eddig láttál. Olyan színeket rakok az ecsetedre, amelyek elállítják az emberek lélegzetét. De vigyázz, mert csak addig látod meg titkaimat, amíg nem vakítanak el újból a Szerencse Istennőjének talmi aranytal- lérai, tündéreinek megtévesztő mosolyai. Ne a múló örömöket keresd, de életed értelmét, s ezt csak palettád adhatja meg, és a szépséget, amely örökké tartó. Szerencséd a színeidben rejlik, még akkor is, ha nem osztogatják értük két kézzel az aranytallérokat. De elhagylak, ha továbbra is a könnyű siker csábít, és akkor majd nagyon üresnek és értelmetlennek találod a világot. Azzal remegni kezdtek ruhájának virágszirom-formájú fodrai-. Zizegtek, mint a fák koronái, ha szél érinti őket, és még pompásabban ragyogtak föl színei, mint azelőtt. A fiú tágranyitott szemmel, önfeledten nézte. Aztán halványulni kezdtek a színek és az asszony formája is. Mire a fiú felocsúdott, a sarokban csak a szemétdombon fölszedett kis aranypénz húzódott meg szerényen.- Ebből nőtt hát ki ez a csodálatos asszony? - gondolta és nem szomorodott el, amiért eltűnt, hanem énekelni kezdett olyan hangon, mint ahogy a tűz csap a magasba, ha olajat öntenek rá. Fogta a palettáját, ecsetét és vásznát. Kiment az útra és megfestette a felkelő napot. A képen felsziporkáztak a színek, mintha csak a csodálatos asszony dobálta volna rá őket. A fiú nem győzött eleget csodálkozni. Úgy érezte, most nem szo- morkodnának el a bölcsek, nem ingatnák fejüket rosszalóan, mert egyetlen homályos pontja sincs a képnek. Megrészegült a boldogságtól. Az úton melléje sereglettek az emberek. Voltak, akik hangosan felkiáltottak:- Köszöntsétek a napot! A fiú meghatódott. Eddig nem volt róla tudomása, hogy ennyire is megérthetik egymást az emberek. Szerette volna megköszönni, de nem talált rá szavakat. A szemüket kereste hát, hogy a tekintetével fejezhesse ki azt, amit ebben a pillanatban szóval nem tudott. Nézte a szemüket és nem tudott elszakadni tőlük.- Furcsa - gondolta akkor, és legalább olyan nagy volt a döbbeneté, mint amikor az aranypénzből kiteljesedett asszonyt meglátta műhelye sarkában. - Furcsa - ismételte, - nem tudtam, hogy minden ember olyan, mint egy csillag. Folyók száguldoznak bennük, viharok dúlnak, szakadékok tátongnak és süt bennük a csodálatos nap. Hogy lehet, hogy eddig mindezt nem láttán? - kérdezte, és sorra festette, mert nagyon szépnek találta őket. Napok, hetek múltak közben. Éjjelenként a sarokban kinyílt a csodálatos virágszirmú asszony. Reggel mégis mindig az az érzése, hogy csak álmodta az egészet. De a munkába csakhamar belefáradt, idővel a szorgalom kezdi elhagyni, mint sokszor annakelötte, mért szerette a változatosságot. Egy este nem bírta tovább, felöltötte legszebb köntösét és elment az utakra, ahol a Szerencse Istenasszonya és annak tündérei szórták eléje valaha aranytallérjaikat és mosolyaikat. Azok messziről integettek feléje, s amikor a közelükbe ért, nem hányták, szemére, hogy ily soká elmaradt, mert okosak voltak, s tudták, ha ezt cselekednék, akkor nem jönne el többé. Sokáig mulattak, jól érezte magát a fiú, mert hízelgő szavakat suttogtak a fülébe s részegítő borokkal itatták. Reggel mégis kedvetlenül ébredt, s az volt az érzése, mintha megváltozott volna körülötte a világ. A színek elszürkültek, az emberek szemében nem látott többé csodákat. Sem öröm, sem fájdalom nem járta át a szívét, mintha meghalt volna. Üresnek és szomorúnak látta a világot. Akkor hirtelen eszébe jutott az aranypénz. De műhelyének az a sarka, ahol szerényen, szótlanul húzódott meg hetek, hónapiok óta a kicsi tallér, üres volt. Nagyon megijedt ekkor a fiú, mert érezte, hogy életének legszebb asszonya elhagyta. Műhelye egyszerre olyan lett, mintha belepte volna a sivatag homokja. Az a különös, zsongító muzsika, amely a szívét táplálta heteken, hónapokon át, megszűnt. Süket, fojtogató csend ülte meg a padokat, az utakat, a fákat, a virágokat. A felhők elfelejtettek sírni, a szél kővé meredten állt meg a levegőben, a nap mintha megbénult volna, nem kelt fel többé a hegyek mögül. Csak a hold ezüstlött az égen és szórta fényét az éjszakába, amely hűvös volt, mint a hajnali eső valaha, amikor iskolába járt. Elindult az úton, amely hónapokkal ezelőtt elvitte a helyre, ahol a kis aranypénzt megtalálta, ügy ballagott, mint szárnya szegett madár. Semmi sem tudta többé mosolyra deríteni. A Szerencse Istennőjének tündérei megvesztegető hízelgéseikkel hiába közeledtek feléje. Nem látta őket. A kis aranypénzt kereste, az egyetlent, ami boldogságot hozott az életébe. Kereste éjjel és nappal, az utakon, a kertekben, kunyhókban, palotákban, szemétdombokon, de hiába. Ment, mendegélt, az idő múlott, de ő nem vette észre, hogy a kézé elöregedett, és úgy reszket, hogy már festeni sem tudna. Azt sem, hogy hosszú szakálla nőtt, s olyan volt, mintha ráhullott volna a hó. A szeme annyira elgyengült, hogy ha előtte gurult volna a kis aranypénz, akkor sem látja meg többé, s nem hallotta volna a csengését sem, mert a hallása is legyengült. De azért ment, egyre ment előre, úgy mint ahogy a bolygók haladnak megállás nélkül és szüntelenül az égen. S még ma is megy talán és menni fog örökké, hacsak valamilyen furcsa csoda meg nem állítja egyszer útjában. OK CERUZA VAL jnye i ogy saj- nt is, egy összeg, iát, hogy n az érte jondot. tani egy íácsadó- negvetó- im elszéndta en- mne, ha Hát nem a minap i elcsuk- avargatni gombját lábamról xtta Irén- itőségtelNo hiszen, gondoltam, ebből sem lesz semmi..., s ekkor hirtelen eszembe jutott a konyak.- Mindjárt jövök kérem - és azzal kirohantam az irodából, öt perc le és öt perc fel a meredek lépcsőn. Alig tudtam kilihegni, hogy ,,XY üdvözli önöket, és fogadják el tőlem szeretettel ezt a csekélységet, igazán semmiség, de úgy gondoltuk, azaz én magam, hogy ezzel örömet szerezhetek...“.- Tegye csak le! - mutatott az asztalra Irénke és ide-oda biiíegtette kövér testét a soványka széken. Csoda, hogy össze nem roppant alatta.- Szóval ön mikorra óhajtja a beutalót? - kérdezte nyájasan.- Jú-július közepére - dadogtam és boldog voltam, hogy túladtam végre az üveg konyakon. Az üdülőorvos és egyebek Voltunk vagy száznyolcvanán, akik a repülőre vártunk. Különös tisztelettel tekintettünk egymásra. Ma még hófehér a bőrünk, de két hét múlva olyanok leszünk, akár a négerek. Megjelent köztünk az üdülőorvos is, krémszínű nyári öltönyben.- Ingyen jön - súgta valaki mögöttem. - Hát nem jó neki? Egy fillért sem fizet és gondja sem lesz semmire. Itt mindenki egészséges.- Ssak bírjon eleget rtózni - röhögött közbe valaki.- És most egy ideiglenes kollektíva leszünk - bölcselkedett valaki.- Marha - nyugtázta egy hang a,,kollektívából“. Ennek ellenére úgy éreztem, még mindig tiszteljük egymást. Szép fegyelmezetten sétáltunk fel a repülőre. Egymást előre engedve kinálgattuk az ülőhelyeket. * Alig érkeztünk meg, a fiam belázasodott. Mondjam, hogy előre éreztem, nem megy majd minden olyan simán? Ugyan! Ostoba fatalizmus. Hát itt az üdülőorvos, merre is van a rendelője? Csak fél napot vártunk, míg bejutottunk hozzá, pedig senki sem volt előttünk. Ó áldott jó hazai hangulat!- Mikor betegedett meg a gyerek? - kérdezte a doktor szárazon, csak úgy rutinból. Ma? Nem, ez még tegnap betegedett meg! Nekem mondja? Elolvasták az utasításokat ugye? No, mi lett volna a teendő?- Kérem, szíveskedjen gyógyszert adni!- Mit képzel maga, hol vagyunk? Itt nem marokkal mérjük a tablettát URAM, csak egyenként! Még az orrcseppeket is magam számolom ki. Ha nem sajnálják az idejüket, minden délelőtt megjelenhetnek nálam pontban fél tízkor... - s igyekezett a lehető legkedvesebb mosollyal búcsúzni tőlünk. E naptól kezdve nem köszöntünk egymásnak, s a visszafelé úton kaján örömmel néztem, hogy a dokinak senki sem szorított ülőhelyet a jobbakból. Valahol a gép farában utazott haza. Különben is az emberek gyúrták egymást és valaki azt ordítozta, feljelenti a repülőtársaságot, amiért nem adtak számozott jegyeket. A tengert látni... Szívesen járkáltunk a közeli városokban, ám mindennél legszebb látvány volt a hajnali tenger. Ezt állították sokan. Én csak egyszer néztem meg. Őszintén megvallom, lusta voltam evégett korán felkelni. Különben is reggel még jéghideg a homok. Hogy mennyi bajunk volt azzal a homokkal! Dél körül úgy égetett, akár a parázs. Felhólyagzott tőle az ember talpa. És mennyi üvegcserép bújt meg benne! Rettenetes! Járkált ugyan a strandon egy roggyant anyóka, de képtelen volt minden szemetet összecsipegetni.- Micsoda vén veréb! - hangzott a megjegyzés. Csodálkoztam! Hát rajtam kívül is észrevette valaki? Lefényképeztem. Emlékszem a szoknyája a ól hosszan kilógó kék vászon- pendetyére. Kiröhögtek miatta. *- Valóban nem akadt jobb nő, akit lencsevégre kaphattál volna?- Máskor egyedül menj pajtás, ne a családoddal! - veregették meg heherészve a váltamat. Ugyan, kit érdekelne, hogy a vénasszony hálásan nézett rám savószínű szemeivel és azt nyöszörögte, hogy - nehéz az élet. Nem ostoba érzelgősség az ilyesmi? No igen. A kis idegenvezetőlány tényleg csinos volt. Melles, dúshajú és a bőre sima. Soha nem szűnt meg kacagni. Csupa érdekes sztorikkal traktálta a csoportot. Valami túztáncos szektáról hozott össze remekbe szabott rémhistóriákat, no meg az üdülőtelep történetét ecsetelte színes részletekkel- Eredetileg sok volt erre a vipera - mondta. - De mielőtt munkához láttak az építők, három Magon sündisznót engedtek szabadon. S ma csodák csodája, több kilométeres körzetben nyoma sem látható a mérgeski- gyóknak. Mindenki álmélkodott.-És mi lett a sündisznókkal? - kérdeztem. A lány zavarbajött. - Arról nem ír a prospektus - magyarázkodott.- De engem mégis érdekelne...- Hagyja békén a lányt, maga kotnyeles! - szólt rám erélyesen valaki.- Micsoda ötletei vannak! - zúgolódtak többen is. A közelben egy öreg paraszt dinnyét árult, takaros fogatról. Főképp a szamara vonta magára a figyelmet. Nem olyan volt mint a többi kószáló szürke csacsi. Ám jobbnak láttam mellőzni a kérdezősködést, hiszen annyi minden szépség tárul az ember elé messze idegenben, hát miért éppen egy SZAMÁR vonja magára az ember figyelmét? MOYZES ILONA
