Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)

1983-12-16 / 50. szám

FRANTléEK STAVINOHA v Havi ötezret keresni a Boldenkán, „a festési pilléren kívül“, vagyis mint ak­násznak, egyáltalán nem volt tréfadolog. Az északi szakaszon volt egy bánya­körlet, melyet a bányászok Kongónak neveztek. A szénfalak mögött feszülő fülledt gázok közelsége büntetötárnává tette a Kongót. Majd mész a Kongóba, mondogatták a sokat hiányzóknak és annak a néhány lógósnak, akiket időn­ként rajtacsiptek, hogy a hátuk alá rakott széles deszkán heverésztek. A Kongóban dolgozó vájárok csúnya kiütéseket kaptak a nyirkos hőségtől, és a műszak után olyan szomjúság gyötörte őket, hogy ők, az igazhitű sörivók, úgy vedelték a csapvizet, ami egyébként tilos volt, mint a legzamatosabb pilsenit. A munkahelyekre hordókban szállították az ivóvizet, de az úgyszólván sohasem volt elég, vagy a közismerten zűrös bol- deni szervezés miatt sohasem jutott ide­jében rendeltetési helyére. A Kongónak, de különösképpen a fő vágatának volt még egy sajátossága, az, hogy felduz­zadt a fekűje. A fekvöréteg szinte szem­látomást emelkedett. Ilyképpen nemegy­szer megtörtént, hogy a Kongó fő vágatá­ban a hét közepén már alig tudtak járni a csillék. Pénteken és szombaton pedig már szinte nem is volt járható a vágat. A megduzzadt fekű, melyet szüntelenül áztatott a talajvíz, oly hamar fölemelte a sínpárokat, hogy éjszakai műszakban nem volt lehetséges a fejtés. A harmadik műszakot átengedték a pályamunkás partinak, mely számára ebben a vágat­ban a nyugdíjig biztosítva volt a megélhe­tés. Ám a pályamunkások nem győzték szusszal, gyakorta került sor fejtéski­esésre a nappali műszakokban, mivel a csillék minduntalan beleakadtak a fo­lyosó vízelvezető csöveibe és vasdúcola- tába, túlságosan rongálódtak a vízszintes kötélpálya sodronyai a felborult csillék eltakarításánál. Tomanec mérnök a párt­tagokból és az ifjúsági szervezet tagjaiból vasárnaponként önkéntes brigádokat szervezett a szállítópálya áthelyezésére. Senki sem tolakodott, hogy részt ve­gyen ezekben a brigádokban. Legényko­romban az ifjúsági szervezet iránti köte­lességtudatból néhányszor jelentkeztem ilyen vasárnapi munkára. De minden al­kalommal megfogadtam, hogy soha töb­bé be nem teszem a lábam abba a sár­tengerbe, ahol ráadásul pokoli a hőség. A szállítópálya alatti réteg kőből és kenödó, ragacsos sárból állt, mely úgy tapadt a lapáthoz, mint kiskutya az anyja csöcséhez. Még az új pálya számára kimélyített térségben sem tudtam fel­egyenesedni. Az egész műszak alatt gör- nyedeztem, úgy jöttem ki a föld alól, mint egy autókurbli. A lapáttal lehetetlen volt beletalálni a csillébe, mely a régi, lesüly- lyesztetlen sínpáron állt, közvetlenül a csővezeték alatt. A lapát minduntalan belevágódott a cső karmantyújába, s megfordította a nyelet véresre feltört tenyeremben; a tenyeremet a kőtörmelék sebezte fel, mely úgy került a markomba, hogy a lapátot munka közben nyélvégig bele kellett meríteni a vízbe. Meztelenül dolgoztunk, a ruha csak fölösleges teher volt. A szemünkbe belecsorgó Verejték, meg a csupasz villanykörték éles fénye égető fájdalmat okozott. A gumicsizma minden lépésnél beleragadt a cuppogó sárba. A kiásott mélyedések nyomban megteltek vízzel. És ahogyan a pályale­rakók erősítették hozza az új sínpárt a talpfához, a sáros víz minden baltacsa­pásnál nagyokat fröccsent bele a sze­münkbe, úgyhogy percekre valósággal megvakultunk. Pihenés nélkül dolgoztunk. A pályale­rakást normázták. Hivatásos pályamun­•f Részlet egy hosszabb elbe­szélésből kások is dolgoztak velünk. De az önkén­tesek is normában dolgoztak, a pálya­munkások pedig keresni akartak. Ez volt a mindennapi kenyerük. És a keresetük nem volt valami fényes. Most magam, önként másztam bele a csávába, s hozzá nem is közösség érdekében. Pénzért tettem, belehülyülve a csillogó Moloch látomásába. Testileg-lelkileg kimerültén jártam ha­za. A kezemet titokban Eliáka bőrápoló krémjeivel kenegettem a fürdőszobában. Ha apám látott volna, biztosan elejt né­hány csípős megjegyzést a kényeskedö bányászokról. Az ostoba hajsza csakhamar kezdett az agyamra menni, de már nem engedet­tem a negyvennyolcból. Megszállottan nézegettem a fukarul gyarapodó szám­oszlopokat a betétkönyvünkben, és húztam tovább az igát, noha már torkig voltam az egésszel. S a bennem élő sportszellem nem kis szerepet játszott abban, hogy még mindig tovább folytat­tam az eszeveszett pénzhajhászást. Fia­tal voltam és erős, jóllehet nem volt meg bennem az öreg bányászok szívóssága, s nem edzett meg a sokéves megszokás, elkényesedtem, s ráadásul az asztal kö­rül ülő éhes gyerekek sem ösztönöztek erkölcsileg, mint annak idején apámat. Amikor már belefáradtam a Kongóba, más lehetőségek után néztem. Adódott is ilyen alkalom. Aknafészket kellett tisztíta­ni lent a mélyben, a legalsó rakodótér szintje alatt. Az ilyen munka ritkább volt, mint a pá- lyaáthelyezés a Kongóban, de egy kicsit sem volt kellemesebb. A gödörbe az idők során belehullott egy csomó széntörme­lék, kötél-, fa- és láncdarabok meg min­denféle más szemét. Az aknafészektisz- títók többnyire viharvert „aknásokból“, azaz aknakarbantartókból verbuválódtak, ritkábban csillésekből, és csak ha ilyenek nem akadtak, akkor jöttek az önkéntesek. A kémény „aknások“ barátságtalan pil­lantásokkal méregették a furcsán serény­kedő lőmestert, és gunyoros szívélyes­séggel kívántak neki jó keresetet. Az aknafészek tisztításán váltakozva három kéttagú parti dolgozott. A váltás mindig azután volt, hogy két csille megtelt hulladékanyaggal. Ez harmincperces ke­mény munkát követelt meg. Féltékenyen néztem minden lapátka szénsarat, pon­tosabban sárrá taposott szénhulladékot, amit a partivezetőnk a csillébe dobott. Tartanom kellett a lépést, sót kicsit előbb­re is kellett járnom, hogy az „aknások“ ne modhassák, hogy a lőmesterre güriznek. A Kongóval szemben itt a leg­nagyobb hátrány az volt, hogy gumiöltö­zetben kellett dolgozni. A ruha merev gumianyagból készült, ette le az ember testéről a bőrt. / Az aknafészket nem lehetett szellőz­tetni, legalábbis nem kellőképpen. Való­ságos pöcegödör volt. A benne össze­gyűlt legkülönfélébb bányaszemét és bomlásnak indult régi vizelet, melyet oda engedtek a csillések és az „aknások" egész nemzedékei, kellemetlenül búzlött. Pontosan ügyeltem rá, hogy fél óránál többet ne töltsék abban a záptojásszagú lyukban. De azalatt keményen dolgoz­tam. Mindig nyitott szájjal másztam ki az aknafészekből, levegő után kapkodva. Az „aknások" ilyenkor mindig gúnyosan célozgattak rá, hogy ez bizony „kemény kenyér". A Kongóban végzett munkával szem­ben az aknafészektisztítást elég tisztes­ségesen megfizették. Órabérben dolgoz­tunk, a nyolcadik fizetési osztályba sorol­va. Vasárnaponként vagy ünnepnapokon folyt ez a munka. Egy műszak alatt két­száz koronát kerestem. Aki szénbányában, időbérben nyolc óra alatt valaha is keresett ennyit, tudja, hogy ez mit jelent. További rendkívüli kereseti lehetőség­re úgy tettem szert, hogy vasárnaponként elvállaltam az ellenőrző szemlét más ak­nászok helyett, akik megbetegedtek, vagy hosszabb szabadságra mentek. Te­hát dupláztam. Néha negyven műszakot is sikerült ledolgoznom egy hónapban. Ilyenkor ezer koronával is túlléptem kere­setem megszabott határát. Eliska Királynővel már nem sétálgat­tunk mezítláb az új szőnyegen. Megko­pott a szőnyeg, és mi magunk is megkop­tunk. Morcosak lettünk, rá-ráförmedtünk egymásra. Eliska már nem várt meg délutánonként a műszak végeztével. Elég gondja volt magának is, s már nem osztotta meg velem a gondjait. A Boldanka udvarán elcsípett az üzemi bizottság elnöke.- Mikor fogsz ismét gyűlésre járni?- tudakolta. Már néhány hónapja valóban nem mu­tatkoztam az üzemi bizottság irodájában.- Most nincs időm - siklottam ki minél gyorsabban a keze közül. Ez így tartott egy fél évig. Biztosra veszem, hogy az a „valami" mindket­tőnkben ott lappangott. Csak neiVi akaró­zott róla beszélnünk. Eliéka is, én is magunkba zárkóztunk. Mintha áthágha­tatlan kőfal nőtt volna közénk. A csillogó Molochról szőtt álmunk szívósan tartotta magát. Takarékbetétünk már tizenkilenc- ezer százhuszonkét koronára rúgott. A százhuszonkét korona a legénykori megtakarított pénzem maradéka volt. A spórolásban pontosan követtük az elő­re meghatározott grafikont, sőt haszno­sabb dolgokhoz méltó megszállottsággal még valamivel többet is félretettünk. Meglátogatott bennünket apám, hogy gyönyörködjön az unokájában. Azt hi­szem, hogy az Eliska és a közém telepe­dett „valamit“ már régen észrevette. De hallgatott, nem akart kérdezősködni. A fia­taloknak megvannak a maguk bogarai. De aznap este különösképpen feszült volt a helyzet. A kis Eliáka minden élénk­sége és tanulékonysága ellenére is még mindig bekakált. Rosszkedvű édesanyja, aki a munkából rohant haza pelenkát mosni, a pelenkamosás után bevásárol­ni, a bevásárlásból ismét haza főzni- életében talán először és biztosan utoljára -, rácsapott a kislány már meg­mosott fenekére. A kicsi bőgni kezdett, panaszos, esengő gyereksírással, és odafutott a nagyapjához. Apámat mintha darázs csípte volna meg.- Miért vered?! - támadt rá bőszen Eliákára, Eliska Királynőre, akit az első pillanattól kezdve csaknem istennőként tisztelt. Eliska hallgatott. Az a „valami" sem változtatta meg annyira, hogy nekiessen apámnak. Tudta, hogy szeretem az öre­get. S ő sem titkolta apám iránti érzel­meit. Egy darabig kínos csend volt. Apám mintha a fejtési pillért hallgatta volna. Míg észre nem vette a kezemet.- Te már nem vagy aknász? - kér­dezte.- De az vagyok - mondtam kedvet­lenül.- Akkor mitől olyan agyonnyúzott a kezed?- Vasárnaponként a Kongóba járok, pályát javítani - ismertem be. Apám jól tudta, mi az a Kongó. Több évig dolgozott ott.- Minek neked annyi pénz? És miért ment Eliska dolgozni? - szögezte nekem a kérdést, mely már néhány hónapja gyötörte.- Autóra - ismertem be annak remé­nyében, hogy apámat, aki egész életé­ben gyalog járt, elkápráztatja a csillogó Moloch látomása. Apám kihúzta magát a széken.- Te ökör - mondta mély érzéssel.- Te nagy szarvú magyar ökör, azért taníttattalak, hogy néhány mázsa rohadt pléhért úgy dolgozz, mint a barom? Éhe- /| zel? Nincs a gyerekeidnek téli cipőjük? Nincs mivel takaróznotok? Nincs krump­lid, amit a pincébe rakj? Gyere el hoz­zám, nem nyomorgok, adok neked. De autóra... - apámnak megcsuklott a hangja - autóra egy garast sem adok.- Semmit se kérek - védekeztem bá­gyadtan. - Ha szükségem volna valami­re, már régen kértem volna. A kicsit sem hordtuk hozzátok, hogy felügyeljetek rá. Hogy ne tudjatok a dologról.- Nem is kapnál semmit! - mondta szilajul apám.- Valakinek azt a munkát is csinálnia kell - próbáltam kiemelni elképesztő szorgalmam társadalmi szükségességét.- Persze hogy kell - hagyta helyben.- De nem mindenkinek és nem minden okból. Gondolkodj el ezen, édes fiam, mielőtt még valami nagy ökörséget csi­nálnál, mert valami ostobaságnak úgyis érzem már itt a szagát. És elhúzta az orrát, noha a lakásunk mint mindig, most is valósággal „steril“ volt.- Csak gondolkodj el rajta - folytatta -, és azon is gondolkodj el, hogy egyetlen fiam vagy. örülnék neki, ha megérném, hogy még egy fiatok is születik. Az autó nem vigasztalás öreg napjaidban, és unokát sem várhatsz tőle. Apám fogta a sildes sapkáját, és kö­szönés nélkül eltűnt.- Te - mondtam Eliska Királynőnek aznap este. - Én arra az autóra... Szándékosan választottam ezt a kife­jezést. Pontosan meghatározta a pléh Moloch iránt táplált érzelmeimet.- Bizony - mondta Eliáka Királynő. ~i Az igazat megvallva már régóta vártam ezt. örülök neki. Egy év múlva megszületett a második gyerekünk. Természetesen kislány. Szavamra mondom, nem akartunk apámnak szántszándékkal keserűséqet okozni. KÖVESDI JÁNOS fordítása j Á i I r I r ( < I < n a n jc Vi a e ki a te le v< rr ő S hí rr b. d Sí a a. a b v; si a ki b k< L já V c s rr n 9 s a A tornácon üldögéltünk Sanyival. Borozgattunk. A nap s'ugarai alig tudtak áttör­ni a tornác szegélyén elhelye­zett virágbokrokon. Szép volt a táj, amerre a tekintetem elju­tott, szelíd dombok mindenütt. Távolabb meg a siklósi vár kontúrjai.- Gazdag a portátok - mu­tattam körbe. - Nyári konyha, alatta a pince, teli hordókkal. Az istállóban bika hízik, odább az ólakban ha jól számoltam, tizenkét anyakocától várjátok a szaporulatot. A libákról, a tyúkok százairól már nem is beszélek. Láttam, hogy édes­anyád kosárszámra szedi össze a tojásokat. Sanyi rám emelte tekintetét. Kékesszürke szeme szomor­kásán csillogott. Elfordult, po­harát forgatta az asztalon. So­káig nézte a vörös nedűt.- így igaz - mondta. - Csak az a baj, hogy ennek hamaro­san vége. Nevettem.- Ugyan, miért?- Amíg apám élt, ez az 6 bi­rodalma volt. írogató ember volt. A régi gazdalapokban megtaláltam a cikkeit arról, ho­gyan kísérletezgetett meg gaz­dálkodott itt. A kertben, a ház­tájiban is megteremtette a ma­ga paradicsomát. A mamával. De amióta a mama egyedül maradt, egyre nehezebben bir­kózik a sok munkával. Csak a nagynéném segít neki néha. Én is, a feleségem is a téeSz- ben dolgozunk. A fiam meg Pécsen tanul. Technikumba jár. Csak vasárnap meg ün­nepnapon tudunk könnyíteni a mamán. így aztán egy év is eltelik anélkül, hogy bemen­nénk a városba szórakozni. Pedig megtehetnénk. kilenc-tízezer. Hidd el ebből megélhenénk n Mondom, nem ez a pro Apám is, anyám is mei úgy éltünk itt, hogy pirks keltünk és már csillagos ég, amikor lefeküdtünl BÁBA MIHÁ AB Teletöltötte a poharakat, it­tunk, rágyújtottunk. A nyári konyhában a mama serényke­dett, paprikás csirkét készített a messziről jött vendég számá­ra. Néhány percig szótlanul ül­tünk. Sanyi szavain töp­rengtem.- Mondd csak, akkor miért vállaltatok ennyit? - kérdez­tem. - Vagy rosszul fizet a téesz. Sanyi nevetett.- Dehogy fizet rosszul. Ha mindent összeszámolok, ket­tőnk keresete havonta olyan tehenünk, disznónk, e< rabka szőlőnk, a kertbe mölcsös meg egy kis I kertészetünk. Három búzát, kukoricát terrr Csakhogy apám egy fél a búzasorok közé hagy got vetett.- A búza közé hac kérdeztem csodálkozv- Igen. Te csodálko; itt akkor az emberek ne röhögtek rajta. Késő

Next

/
Thumbnails
Contents