Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1983-12-02 / 48. szám
m j N ehezen találunk helyet a tágas, ötödik emeleti lakásban, Tataroznak. Kinn, a ház előtt száll a por, hullik a vakolat, benn, a szobában összetolták a bútorokat. Hetek óta mindennek új helye van Makay Margit otthonában. Hiába a kellemes, szeptember végi napfény, nem ragyog a csillár, nem fénylik az asztal lapja, poros a fotelok huzata, szürkül a nagy horgolt terítő. Makay Margit világos háziköpenyben tipeg körülöttem. Léptei óvatosak, mozdulatai kimértek. Napközben általában olvasgat, rádiót hallgat, esténként tévét néz.- Ha jó idő van, kiülök a teraszra - mondja -, mert ez egy saroklakás tizenhét méteres terasszal, ahonnét jól látni a Duna-partot és a Margit-szigetet, s akkor három kutyám is mellém ül. Én mindig szerettem az állatokat. Amikor fiatal voltam, volt egy sárga vizslám, az fel is lépett velem a Vígszínházban. Vagy itt van Pajtás. Elmondom, hogy került hozzám, jó? Tudja, volt nekem egy barátnőm ... Beszél, beszél, de már csak mondattöredékeket hallok. Vékony, madárcsontú kezeit lesem, hogy pihennek az ölében, gyűrött arcát, magas homlokát, amelyre mély ráncokat vésett az értelem, áttetsző bőrét, sugárzó, fürkésző szemeit. Honnét ez a kiapadhatatlan életerő, mitől ez a mérhetetlen életöröm? Közben a szavak újra kerek mondatokká válnak.- ... és amikor meghalt, ez a kutya ott feküdt a lábánál. Pajtás most a felcsavart szőnyegen lazsál. Mellette, a nagy halom könyv tetején régi fotók a fiatal Makay Margitról.- Ha pontos a filmlexikon, akkor ön nemrég ünnepelte kilencven- kettedik születésnapját.- Mi? Már kilencvenkét éves vagyok? - csodálkozik. - Talán elszámolta, nem? Hát mi van most? Szeptember? Akkor mégis igaza van: augusztus negyedikén voltam kilencvenkettö.- Könnyű évtizedeket tud maga mögött?- Azt döntse el maga... Apám huszártiszt volt, gyönyörű férfi és nagy krakéler. Sok zűrje volt, sok párbajt nyert. Valósággal bolondultak érte a nők. Szegény anyárrv meg csak tűrt és szenvedett mellette. Én mindkettőjüket nagyon szerettem, de amikor fiatalon elváltak, anyám mellett maradtam. Apám később vivóiskolát nyitott és újra megnősült, de én már nem nagyon jártam utána. Úgy éreztem, beteg anyám mellett a helyem. Meg aztán: az ablakunk a Vígszínház müvészbejárójára nézett. Ha csak tehettem, reggeltől estig ott ültem. Mindenkit irigyeltem, aki ott bement. És mit adott az élet: addig bűvöltem a színházat, míg 1910-ben engem is befogadott. Francia vígjátékok, habkönnyű darabok voltak műsoron akkoriban. Hogy miben ugrottam ki, arra nem emlékszem, de a színpadon krétával kijelölt körük volt, ahová mi, fiatalok be sem léphettünk.- Csortos Gyuláról még ma is legendákat mesélnek.- Hát persze, hiszen angyali ember volt. Egyszer spárgára kötött egy élő csigát és úgy húzta maga után a színpadon. Máskor meg szalámit tűzött a gomblyukába. Irtóra tudott szórakoztatni. A szövegével meg úgy volt, hogy egyszer elolvasta, aztán már csak hasból mondta. Sosem tudtam, hogy válaszoljak neki a színpadon, hogy ne hozhasson kínos helyzetbe. Föláll, kinéz az ablakon, aztán lassan, apró, csoszogó léptekkel átmegy a másik szobába. Hallom a szavait: unokahúgával beszélget, akivel egy fedél alatt él, aki gondját viseli és vigyáz minden mozdulatára. Amikor visszajön, folytatja:- Én az életemet tettem fel erre a pályára. Engem csak ez érdekelt, semmi más.- Megszámoltam: csaknem MvßyAyCuk átmcmk” Látogatóban Makay Margitnál arra, hogy azon nyomban elfogadtak, igen. Akkor már teljesen árva voltam, anyám meghalt, a nővérem meg lóversenyre járt Bécsbe. Egyedül Ditrói Móric tartotta rajtam a szemét. Neki köszönhetem azt is, hogy a Vígszínház tagja lehettem. Bár amikor leszerzödte- tett, meg sem kérdezte tőlem, hogy mit tudok, csak arra volt kíváncsi, valódi-e a fogsorom. Amikor megbizonyosodott róla, hogy igen, elém tette a szerződést.- Később aztán hogy alakult a sorsa?- Nekem a film meg a színház volt a mindenem. Hacsak két mondatom volt, akkor is jól éreztem magam. Reszkettem a kulisz- szák mögött; alig vártam, hogy színpadra léphessek. Engem minden igazgatóm, minden rendezőm szeretett, mert szorgalmas, megbízható színész voltam. Rám mindig lehetett számítani. Ha éjjel hozták a szerepet, másnap már el is játszottam. Az, hogy Varsányi Irén és Csortos Gyula partnere lehettem, nekem a legdrágább kincsnél is többet jelentett. Pedig negyven filmet forgatott. Legutóbb 1977-ben állt a felvevőgép előtt az Egy erkölcsös éjszakában.- Az nagyszerű film volt, nagyon szerettem. Makk Károly az életet vitte bele, attól volt olyan jó.- Emlékszik az első filmjére is?- Nem, arra már nem.- Keserű szerelem volt a cime és 1912-ben készült.-Hű, de régen volt... De Az aranyemberre emlékszem. Árvíz volt, amikor forgattuk. Csónakkal vittek a szigetre, rosszul léptem ki a ladikból és beleestem a vízbe. A ruhámnál fogva húztak ki. Olyan ez az egész, mintha csak álmodnék. Tudom, a Vaskapunál is forgattunk. Ott vesztettem el a cipőmet. Milyen fiatal voltam akkor... Tudja, annak idején nem voltak előre megírt szerepek, a helyszínen nyomták a kezünkbe a szöveget, és kész. Feldúlt világ volt az nagyon. Ha befejeztük a forgatást, leterítettek elénk a földre egy nagy pokrócot és arra szórták az élelmet. Ez volt a fizetés.-Akkoriban is egyedül érezte magát?- Nem, akkor már Márton Miksa • „Megbízható színész voltam.. (Gábor Viktor felvétele) felesége voltam. Tudja, hol ismerkedtünk meg? A Vígben. Ott ült az igazgatómnál. Felfedezett magának és megkérdezte, hazakísér- het-e. Mondtam, hogy igen, erre átmentem vele az utca túlsó oldalára.- Nagy szerelem volt?- Az ö részéről igen, az enyémről inkább érdekes. Márton Miksa ugyanis hallatlan zenei tehetség volt, és neves külföldi kiadókkal állt kapcsolatban. Barátja volt Max Reinhardt, Korda Sándor és Molnár Ferenc. No, meg az is imponált, hogy felnőtt ember kísérge- tett. Az emlékek után egy kép is előkerül. Egy régi, nagyon régi portré a húszas évekből. Aranystóla, rózsa, gyönyörű arc, varázslatos szemek, érzéki száj.- El sem tudom hinni, hogy ez is én vagyok. Hol van már a fiatalságom, a szépségem, hol van az a mosoly az arcomról? Látja, mennyire megváltoztam...- De a játéka még ma is friss maradt. A Bösendorfer végén még ma is minden este vastapsot kap a Játékszínben, pedig a mai színművészet egészen más játékstílust követel az előadótól, mint a régi. Igen, a szellemi frisseség sokat számít, de még az is kevés lenne a sikerhez, ha...- :.. ha nem haladnék a korral. Igen, a színésznek a színjátszással együtt kell fejlődnie. Ha megáll: vége!- Beszéltünk a múltról, a jelenről, beszéljünk hát a jövőről is. Mit vár a holnaptól?- A holnapra egyáltalán nem gondolok. Nincsenek már terveim. Úgy élem az életem, ahogy tudom. Csak ennek a tatarozásnak lenne már vége. Tegnap is bemegyek á másik szobába, és ott áll egy jól megtermett legényember. Kérdezem tőle, mit akar. Azt mondja: nézegetem a bútorokat. Nem jó ez így. Én felhúzott redőnynél, nyitott ablaknál szeretek élni, nem ilyen zajban, porban, kopácsolásban. Búcsúzom. Mosolyogva nyújtja a kezét. Ősz haja a homlokába hull. Hangja egészen a kijáratig kísér.- Maxi! Kis kutyám, hát nézz már rám is, ne csak másokra! Na, jól van, jól van, megöregedtünk, ugye? SZABÓ G. LÁSZLÓ Egy színészbarát vallomása Nyikita Mihalkovról Leonyid Zorin, az ismert színműíró egyik darabjában egy csodálatos mondat olvasható: ,,Születni - nagy szerencse.“ Úgy gondolom, nagy boldogság olyannak születni, amilyenre éppen szüksége van annak a kornak, amelyben élünk. Valóban modern művésznek lenni: nagy tisztesség. Véleményem szerint Nyikita Mihalkov az ilyen művészek sorába tartozik. Történelmi-forradalmi témájú filmek rendezőjeként indult. Később megjárta az orosz klasszikusok iskoláját- Goncsarov és Csehov hagyományait követve. De már ezekben az alkotásaiban is rátapinthatunk modem felfogására. Az emberi szív pontos ismerőinek éltető közegében érlelődve, Nyikita Mihalkov eljutott a modern világhoz. Persze nem fáradozik azon, hogy korunkat globális méretében lássa. Kiszemeli a rohanó idő egy parányi molekuláját, és ezen keresztül igyekszik megérteni sok-sok bajunkat, korunk jelenségeit. Ha művészi hitvallását szemügyre vesszük, akkor kiderül, hogy az orosz művészeknek ahhoz a csoportjához tartozik, amely a művészetet nem merő szórakoztatásnak, hanem fontos és hasznos társadalmi tevékenységnek tekinti. Ez a művészet kíméletlenül rámutat arra, hogy ez az út - bár sötétnek és rögösnek látszik- a felvirágzáshoz, a kibontakozáshoz, az emberben és a társadalomban lakozó jó felismeréséhez vezet. Az ilyen művész mindenkor a társadalom számára, azért a társadalomért alkot, amelyben él és dolgozik. Szinte látom, hogy Mihalkov igyekszik megérteni: hol gyökerezik napjainkban a nyárspolgáriasság, a hitványság, a romlottság, az önzés. Miért igyekeznek sokan öltözetükkel, bútoraikkal különbözni a többiektől, nem pedig eszükkel, tetteikkel. Mi szél hozta ide ezt a selejtet. Ez a szemlélete nem mindenkinek tetszik. Nyikita Mihalkov filmjei a különböző emberekben igen különböző érzéseket keltenek. A filmjei körül támadó viták érthetők. Hiszen az ilyen filmeknek mindenképpen vitát kell előidézniük, mivel nem egyszerűen a mai problémák felszínén siklanak, hanem beléjük merülnek. Éppen azért készülnek ezek a filmek, hogy felrázzanak, felkavarjanak bennünket. Sok olyan művész van, sajnos, aki csak üres erede- tieskedést művel, vagy semmitmondó középszerűségnek hódol. Mind a kettő a közönség teljes közönyét váltja ki - a művész és a néző nem értik meg egymást. Az ilyen filmek nem kavarnak fel senkit. Az időszerű kérdésekkel foglalkozó, újabb rendezői munkáiban Nyikita Mihalkov nemcsak a szűk réteget érdeklő problémákat dolgoz fel, ezek nem csupán a kifinomult ízlést visszatükröző stílusgyakorlatok. Ő nem egy szűkkörű, avatott nézőtábor számára alkotja filmjeit. Mihalkov jól ismeri küldetését - emberi és művészi szempontból egyaránt: ez nem egyéb, mint a kor megismerése és fejlődési irányzatainak megállapítása. Mivel együtt dolgoztam vele, szerepeltem a filmjeiben, bizton állíthatom ezt. (Nyikita Mihalkov új filmjének, a Tanúk nélkülnek, Mihail Uljanov játssza a főszerepét. - A szerk.) Még néhány szót szeretnék mondani Mihalkov kiváló mesterségbeli tudásáról. A művészetben ugyanis a tehetség és a mesterség ismerete: két, elválaszthatatlan fogalom. Sok művésszel dolgoztam együtt és sajnos, kénytelen voltam megállapítani, hogy igazi szakmai tudással nem gyakran és nem mindenütt lehet találkozni. ' Nézzük például a színészekkel végzett munkát. Egyes színészek nemegyszer szavakkal, magyarázkodással leplezik azt, hogy nem képesek a szerep megformálására. Nyikita Mihalkowal azonban ezt nem lehet megtenni. Ő nem csupán hallomásból ismeri a színészi munkát. A színészmesterséget ö a Vahtangov Szinház iskolájában sajátította el - jómagam is itt dolgozom. A Vahtangov-iskola tanította meg ót a közérthető stílusra, amely a társadalmi lényeget emeli ki. Jóllehet Nyikita Mihalkov rendező lett, színészként is szokott szerepelni. Nemrég más rendezők filmjeiben játszott - például a Kétszermélyes pályaudvarban, A festő feleségében. A színészi és a rendezői alkotó- tevékenység nála szervesen egybeolvad. Furcsa volna elképzelni azt, hogy rendezés során másfajta művészi nézeteket valljon, mint színészként. Nyikita Mihalkov mesterségbeli tudásának jelét láttam abban is, hogy ö nem fél hibákat elkövetni, de ezeknek a beismerésétől sem fél. Munka közben egyetlen dolog nyugtalanítja: hogy megtalálja a legmegfelelőbb képi kifejezési eszközt. Ezért nálá a forgatás során részt vevő művészek közötti kapcsolatok teljesen sallangmentesek, egészen tiszták és nyíltak. Két, csaknem ellentétes tulajdonság keveredik benne: az állhatatosság saját művészi céljainak elérésében, és az a képesség, hogy meg tudja hallgatni mások véleményét. Szerintem ez a rendező igazi szakmai hozzáértésének titka, így válhat vezető erővé a mü- vészkollektíván belül. MIHAIL ULJANOV, a Szovjetunió népművésze 1983. XII
