Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1983-12-02 / 48. szám
IJSZÚ 15 Az olasz ügyészség 1983 tavaszán felkérte Henry Kissingert, az USA egykori külügyminiszterét, aki munkalátogatáson volt Olaszországban, hogy tegyen vallomást az Aldo Moro, olasz politikus és államférfi elrablásával és meggyilkolásával kapcsolatos ügyben. A nyomozók fel akarták eleveníteni kettőjük 1974- es találkozását, melynek során, mint kiderült, a volt külügyminiszter megfenyegette Morót és követelte, hogy térjen el politikai irányvonalától. Az USA római nagykövetségének képviselői Kissinger megbízásából kijelentették, hogy az egykori külügyminiszternek „nincs ideje“ vallomást tenni. Miért nem segített felderíteni a bűntényt? Erre és más izgalmas kérdésekre válaszol alábbi beszámolójában Vlagyimir Malisev, a TASZSZ szovjet hírügynökség egykori római tudósítója. BEVEZETÉS HELYETT Nehéz idők jártak a hetvenes években az olaszokra. 1973 tavaszán a TASZSZ tudósítójaként érkeztem Rómába. Olaszország nyakig merült egy mély - gazdasági és pénzügyi - belső válság ingoványába. A hatóságok elkeseredett lépéseket tettek, hogy a gazdaságot megmentsék az összeomlástól. Szigorú takarékossági rendszabályokat vezettek be. Olaszország politikai égboltja sem felhőtlen. A kormányok sűrűn cserélődtek, de az ország legnagyobb pártja, a polgári Kereszténydemokrata Párt nem engedte ki a kezéből az államhatalmat. A 70-es évek második felében megváltozott a helyzet: a KDP monopóliumára súlyos csapást mértek. Az 1976. évi júniusi parlamenti választásokon a kommunista párt nagyarányú győzelmet aratott. Mintegy 12 millió szavazatot kapott. Első ízben választottak kommunistát ebben az országban a képviselöház elnökévé. A kommunista párt (más baloldali pártokkal egyetemben) számos városi tanácsban - a többi között Rómában, Genovában, Torinóban, Nápolyban megszerezte a többséget, átvette a város közigazgatását. Napirendre került a kommunisták részvétele az állam politikai vezetésében, vagyis a kormányba való belépés kérdése. A kommunisták részvétele nélkül nem lehetett többé hatékonyan irányítani az országot. Ezt kezdték megérteni a polgári pártok mesz- szebbre tekintő politikusai, köztük Aldo Moro, az Olasz Keresztény- demokrata Párt országos tanácsának elnöke. Moro aktív részvételével sikerült megállapodni a kormányzó többség létrehozásában. A kormányalakítás kérdésében a megegyezés még váratott magára. Csupán egy olyan parlamenti koalíció volt születendöben, melyben a kommunisták is részt vettek volna. Ez olasz viszonylatban meglehetősen merész lépés volt. Hiszen a második világháború után eltelt több mint harminc éven át a kommunistákat kirekesztették az államhatalomból. Mórának a KDP politikájában követett új irányvonala a jobboldali és konzervatív körök heves ellenállásába ütközött. Az óceánon túl is riadalom támadt. Az USA külügyminisztériuma nem egy ízben figyelmeztetett, nem túri, hogy Olaszországban a kommunisták bejussanak a kormányba. ... 1978. március 16-a. Ezen a napon ült össze a parlament, hogy jóváhagyja az új kormányzó többség megalakulását az OKP részvételével. És ugyanezen a napon ismeretlen tettesek elrabolták Aldo Morót. Két hónap múlva találták meg a golyók szaggatta holttestét. Moro nélkül a kommunisták részvételével parlamenti többséget létrehozni lehetetlen volt. Maradt tehát minden a régiben. Aldo Moro elrablása és meggyilkolása óta öt év telt el. A hivatalos verzió szerint a KDP vezetője a ,,Vörös Brigádok“ szélsőségesen balos szárnyának lett az áldozata. Sikerült viszont összegyűjteni olyan tényeket és dokumentumokat, amelyek más megvilágításba helyezik ,,az évszázad bűncselekményét“. Arra a kérdésre, ki ölte meg Aldo Morót, merőben más a válasz. Megfejtéséhez a kérdést így kell feltennünk: kinek állt útjában Aldo Moro? LÖVÖLDÖZÉS A VIA FANIN 1980 januárjában lejárt olaszországi tudósítói kiküldetésem. Január elsején kora reggel, szabadnapom lévén, elhatároztam, felkeresem azt a helyet, ahol két évvel ezelőtt elrabolták Aldo Mórát. A via Fani csendes, egyáltalán nem hivalkodó utca az olasz főváros polgári negyedében. Jómódú kereskedők, állami hivatalnokok, nyugdíjas tisztek lakják. A házakat magas kerítések veszik körül, a bejárati tölgyfa kapuk biztonsági zárakkal vannak felszerelve, az ablakokat szinte elborítja a buja zöld növényzet. Hirtelen elhatározással, bejelentés nélkül megpróbáltam bejutni Eleonora Moróhoz, a meggyilkolt özvegyéhez. Megnyomtam a kapucsengőt. Csoszogó léptek hallatszottak. Résnyire kinyílt az ajtó. Egy idős asszony gyanakodva végigmért. „Mit óhajt signore?“- kérdezte. Alighogy elhagyta a számat, hogy újságíró vagyok, becsapódott az ajtó. „Signora Moro nem fogad! - hallatszott az ajtó mögül az öregasszony ingerült hangja.- Senkit se fogad! Semmi esetre sem újságírókat. Hagyjanak végre nyugton bennünket!“ Moro özvegyének alapos oka volt a bizalmatlanságra. Miután megölték férjét, Eleonora Moro a KDP vezetőire célozva a következőket jelentette ki: ,,Ha akarták volna, megmenthették volna a férjemet.“ Úgy érzem, ebben a súlyos kijelentésben nemcsak a férjét elvesztett özvegy elkeseredése, fájdalma, bánata fejeződött ki. „Ha akarták volna...“ Tehát nem akarták? S miért nem akarták? ... Próbáljuk most felidézni a tragikus eseményt. 1978. március 16-án, 9 óra 50 perckor a római via Fani egyik házából egy fáradt, idősebb ember lépett ki, bőrmappával a hóna alatt. Aldo Moro volt. A parlamenti ülésre igyekezett, ahol az új parlamenti többség megalakításáról kellett döntenie. Moro, szokása szerint, a Fiat 130-as hátsó ülésén helyezkedett el. Az autót nem védte sem golyóálló üveg, sem biztonsági zár az ajtón. Moro többszöri kérése ellenére a kormány nem bocsátott az uralkodó párt vezetője részére páncélozott kocsit. A kocsi kormánykereke mögé a carabinierik szakaszvezetöje ült be, melléje pedig egy maresciallo (őrmester), a KDP tanácsa elnökségének testőre. Három másik, Dél-Olaszországból származó, még tapasztalatlan legény rendőrségi Alfettán követte az elnököt. A via Fani és a via Stresa kereszteződésénél Moro kocsija előtt hirtelen lefékezett egy fehér, diplomáciai rendszámú Fiat-138- as. A következő pillanatban kiugrott belőle két fegyveres civilruhás. A közeli kerítés mögül előbukkant négy férfi az Alitalia légitársaság légikíséröinek sötétkék öltözetében, és tüzet zúdított a kocsiban ülő testőrökre. A támadók vérbeli profikként cselekedtek. Néhány tanú későbbi vallomásában azt állította, hogy a banditák egymás között idegen nyelven beszéltek, gyanújuk szerint németül. Néhány másodperc alatt vége lett a mészárlásnak. Mindenkivel végeztek, Morót és egy rendőrt kivéve, aki később a kórházban a műtőasztalon belehalt sérüléseibe. Aldo Morót erőszakkal kiránci- gálták a kocsiból, és beletuszkolták egy készenlétben álló Fiat -132-esbe, melynek a motorja be volt indítva. A gépkocsi felbőgött és áldozatával letért a via Cami- luccia irányába, majd eltűnt az autóáradatban. KIK IS A „VÖRÖS BRIGÁDOK“ Nyilvánvaló, hogy a balos terrorista szervezetek napjainkban ugyanazt a szerepet játsszák, mint korábban a neofasiszták. Az a céljuk, hogy csapást mérjenek a demokratikus intézményekre, és előkészítsék egy jobboldali fordulat talaját. Az ő feladatuk a kommunista párt diszkreditálása is. A történelem meggyőzően bebizonyította: a terrorizmus ártalmas a munkásmozgalomra. A burzsoázia tisztában van vele, hogy egy maroknyi balos nem jelent számára komoly veszélyt, megfelel nekik a szovjetellenességük, az a kísérletük, hogy belülről aláássák a kommunista mozgalmát. Talán éppen emiatt nem foganatosítottak olyan hosszú ideig megfelelő intézkedéseket a terroristák ellen? Talán ez az egyik oka annak, miért „nem akarták megtalálni“ Morót? Az ügy komolyabb kivizsgálásához csak akkor fogtak hozzá, miután Morót megölték. Egymás után tartóztatták le a „Vörös Brigádok“ azon tagjait, akik részt vettek az emberrablásban. A KDP vezetője meggyilkolásának vádjával börtönrács mögé zárták M. Morettités P. Gallinarit. A bírósági tárgyalásra csupán három évre rá került sor, miután eldördültek a via Fanin a lövések. A per kilenc hónapig tartott, rengeteg tanút hallgattak meg, többezer oldalnyit tesznek ki a jegyzőkönyvek. Végül is a negyven valahány terroristából, akiket Moro meggyilkolásával, vafamint egyéb bűncselekményekkel vádoltak, harminckettőt életfogytiglanra ítéltek, vagyis az olasz törvények szerint a legsúlyosabb büntetést mérték ki, a többieket pedig több évi börtönbüntetéssel sújtották. Ezzel lezártnak tekinthetnénk a „Moro ügyet“. Ám Olaszországban ezt sokan másképpen látják. A Moro-gyilkosság ügyében lefolytatott per, hangsúlyozza a Pa- ese Sera, egyáltalán nem derített tóparancsnoksághoz, hogy otthonában átázott a mennyezet. A tűzoltók a bejelentés alapján kimentek a helyszínre, feltörték az ajtót a felső emeleten és elámultak. Az egyszobás lakásban valóságos fegyverraktárra bukkantak: pisztolyok, géppisztolyok, kézigránátok, hamis kocsiszámok stb. garmadával hevertek szerteszét. A légitársaság légikíséröinek egyenruháit is megtalálták, pontosan olyanokat, mint amilyeneket Moro elrablóin láttak. A rendőrség, miután felfedezte a szélsőséges elemek titkos barlangját, mindent elkövetett, hogy elijessze, de ne fogja el a tetteseket. A rendőrségnek ez a magatartása a Moro-ügy Korántsem egyetlen rejtélye. Hova lett például a Moro-őrség egyik tagja, aki kérte, hogy az ominózus március 16-i napon váltsák le az őrségről? Mivel magyarázható, hogy eltűnt az a filmszalag, amelyet az ANSA olasz hírügynökség tudósítója készített március 16-án a bűncselekmény helyszínén? Az újságíró átadta a filmszalagot a bíróságnak, de annak nyoma veszett. Moro özvegye tanúvallomásában azt állítja, hogy férje kocsijának útvonalát naponta változtatták. Honnan értesülhetett előre a „Vörös Brigádok“, hogy a KDP vezetőjének kocsija aznap éppen a via Fanin halad majd keresztül? Moro sok fenyegető levelet kapott. Egyik testőre megfigyelte, hogy Morót állandóan követi valaki. Egy héttel a szerencsétlenség előtt közölte a főnökséggel, hogy állandóan nyomukban van egy Fi- at-128-as. Egy nappal Moro elrablása előtt az őrrel közölték felettesei: ,.Aggodalomra semmi ok, közönséges huligánokról van szó. “ A Moro-ügy teli s tele rejtélyekkel. Egymást követik a véletlen gyilkosságok, és a sajtóból ítélve az áldozatok mind valamiképpen kapcsolatban állnak a Moro- üggyel. Úgy tűnt, mintha a terroristák azt a célt tűzték volna maguk • Aldo Moro elrablása egy olasz napilap rajzán Olaszországot rémület fogta el. Ezekben a nehéz órákban csupán a kommunisták, a gyári munkások nem vesztették el a fejüket. Az olasz demokraták az emberrablást nyomban felettébb veszélyes politikai provokációnak minősítették. A demokratikus szakszervezetek felhívására az országban meghirdették az általános sztrájkot. A demokratikus sajtó véleménye szerint a közbiztonsági szervek kezdettől fogva érthetetlen határozatlanságot, megengedhetetlen késedelmet tanúsítottak, egyik baklövést a másik után követték el. Moro elrablásában több tucat ember vett részt, de mind egytől egyig eltűnt, mintha a föld nyelte volna el őket. Sem a tömeges razziák, kutatások, sem a járőrözés az utakon, állomásokon, repülőtereken nem vezetett nyomra. Először megpróbálunk tisztázni egy másik kérdést: azokat keresték-e, akiket keresni kellett? Látszatra naiv a kérdés. Természetesen a „Vörös Brigádok“ körében keresték az emberrablókat. így nevezték magukat azok, akik eltették láb alól Aldo Morót. Ez a hivatalos verzió is. De mennyire meggyőző? fényt a lényegre, a bíróság csupán a bűncselekmény közvetlen elkövetőit vonta felelősségre. A tárgyalás egész menete méginkább meggyőzte az embereket arról, hogy a terroristák mögött más erők bújnak meg... A HOLTAK NEM BESZÉLNEK A Moro-ügyben valóban annyi a titok, talány és sötét folt, hogy még kortai lenne pontot tenni utána. A Moro elrablásáról szóló közvéleményt a „Vörös Brigádok“ szervezete írta alá. De hol a bizonyítéka annak, hogy a levél nem hamisítvány? A „Vörös Brigádok“ rejtekhelyén Móráról készült híres kép fotómontázs is lehetett. Moro levelei a fogságból sötét ügyet lepleztek. A lapokban közzétett egyik levélen... a rendőrparancsnokság pecsétje volt látható. Nem marad más hátra, csak annak fel- tételezése, hogy a „Vörös Brigádoknak“ a rendőrségen is voltak cinkosaik. Nem állíthatjuk, hogy a rendőrség ne tartotta volna kezében a szálat, amely elvezethetett volna az emberrablókttoz. Elegendő ha felidézzük a következő esetet. Egy Nuncia Domiana nevű Gradoli utcai lakos panasszal fordult a tűzolelé, hogy megfélemlítsék mindazokat, akik a szélsőségesek bűncselekményeivel foglalkoztak. Csupán 1980 márciusában három magas rangú bírósági tisztviselőt öltek meg, s a tettesek közül egyet sem fogtak el. Ha Morót valóban a „Vörös Brigádok" fanatikus csoportja rabolta el, akkor hogyan lehetséges az, hogy sem a rendőrség, sem a titkosszolgálat két hónapon át nem tudta felderíteni azt a búvóhelyet, ahol Morót rejtegették? A balos szervezetek tagjait, valamint vezetőit már réges-régen nyilvántartják a rendőrségen, telefonbeszélgetéseiket rendszeresen lehallgatják. Szinte hihetetlen, hogy műkedvelő terroristák ilyen hosz- szú időn keresztül büntetlenül az orruknál fogva vezessenek tíz- és tízezer rendőrt, csendőrt, a titkosszolgálat embereit, a hadsereg elhárító osztályát, a rendőrség alvilági besúgóit. Hihetetlen, de csak addig, míg nem úgy vetjük fel a kérdést, amint azt a kezdet kezdetén feltettük: ,, Netán nem is akarták megtalálni?“ Nem akarták élve megtalálni, nem akarták, hogy folytassa politikai tevékenységét. Lehet, hogy azt sem akarták, hogy beszélhessen arról, aki valójában elrabolta. (Folytatjuk) 83. XII. 2. V*
