Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1983-11-25 / 47. szám
ÍJ szú 15 Toni Negri, a padovai egyetem volt filozófiaprofesszora, a minap még a radikális párt képviselőjeként ült az olasz képviselőházban, azután, hogy az ,.Április 7“ nevű terrorista csoport, sőt az egész olasz terrorizmus egyik fő ideológusaként négy évet előzetes letartóztatottként börtönben töltött. Marco Panellá, a radikális párt főtitkára fölvette pártjának választási listájára és júniusban Negriből képviselő lett, szabadlábra kellett hát helyezni. El is foglalta helyét a parlamentben. E napokban nyílt meg az „Április 7.“ tárgyalása, s az olasz honatyáknak dönteniük kellett, fölfüggesztik-e Negri mentelmi Jogát, visszaenge- dik-e képviselőtársukat a börtönbe, odaengedik-e bíráik elé, vagy sem. Nem mindennapi problémával kerültek szembe a képviselők és nem is mindennapian alakultak a kérdéssel kapcsolatos események. (Persze már az sem volt mindennapi, hogy súlyos politikai bűncselekményekkel vádolt valaki a börtönből egyenesen a képviselőházba kerüljön. Pedig voltaképpen innen indult el történetünk. Panellá „forgatókönyve“ azonban - mint látni fogjuk - igen gondosan előkészített politikai manőver útját szabta meg.) Amit 15 éves, hol nyílt, hol földalatti tevékenységével Negrinek nem sikerült elérnie, nevezetesen, hogy komoly zavart keltsen a köztársaság legfőbb intézményében, a parlamentben, az most szeptemberben napok alatt sikerült, igaz, a képviselőház egyik pártjának, a radikális pártnak hathatós segítségével. „Héjákra“, „galambokra“ s a két csoport között elhelyezkedő „közbülsőkre“ osztotta a néha ugyancsak heves vita a képviselőket. A „héják“ szerint Negrit tüstént vissza kellett szállítani római börtönébe. Köztük találni a kereszténydemokratákat, republikánusokat, szociáldemokratákat, liberálisokat, plusz az újfasisztákat. De egységesen csak a liberálisok és a szocdemek képviselték ezt az álláspontot. A többi pártnak akadtak neves képviselői, még miniszterei is, akik nem csatlakoztak ehhez az állásponthoz. A „galambok“- szocialisták, radikálisok, pro- letáregységpártiak, népi proletárok és független baloldaliak- határozottan elutasítják Negri letartóztatását. De ók sem egységesen. Az ő frontjukon, főleg a szocialistákén, is akadnak jelentős hézagök. Egyik legfőbb érvük, hogy négyévnyi előzetes letartóztatás után még ma is csak egy elfogatási parancs a jogi alapja Negri letartóztatásának, hiszen még tárgyalás sem volt az ügyben. A „golyók évei“ pedig lejártak, tehát semmi sem indokol rendkívüli intézkedést az ügyben. A „közbülsők“ - mindenekelőtt a kommunisták, de a szocialista párt jelentős része is- azt mondják, hogy meg kell várni a tárgyalást, s az ítélethez képest kell a képviselőháznak állást foglalnia a kérdésben. Addig pedig, ha már a szavazópolgárok így döntöttek, Negri maradjon háborítatlanul képviselő. A vita végül is a baloldal- a kommunistákkal ezúttal szövetkezett szocialista párt- erőpróbájává nőtte ki magát és kimenetele arra adott választ, vajon a kommunista párt mai politikájának alapelve, a „demokratikus alternatíva“ (a kommunista-szocialista együttműködés az ország vezetésében) életképes elképze- lés-e az adott helyzetben és időpontban. Kiderült, hogy nem. A szeptember 21-i szavazáson 300 szavazattal 293 ellenében a „héják“ győztek, Toni Negri éspedig a radikális párt, mindenekelőtt Panellá magatartása miatt. Bármilyen képtelenül hangzik is, az a párt küldte volna (volna!) börtönbe Negrit, amelyik képviselőt csinált belőle. Ha ugyanis a radikálisok is csatlakoznak a kommunistaszocialista blokkhoz, a baloldal győz és Negrihez a bíróság ítéletéig nem lehet hozzányúlni. És ez mindössze hét szavazaton múlott. Csakhogy ekkor már nem a Negri-ügyröl, hanem a „demokratikus alternatíva“ életképességének eldöntéséről volt szó. És Panellá gondosan előkészített „forgatókönyvével“ éppen ennek a politikának a hitelét akarta tönkretenni. Egy időre sikerült is neki. Innen van, hogy sok próbát kiállt politikusok között is akadt, aki elvesztette önuralmát e manőver lelepleződése láttán, viharos jelenet volt a parlamentben. Hogy Panellá milyen tudatosan készült a baloldal hátbatámadására, bizonyítja, hogy Negri még a képviselőházi szavazás előtt a radikális párt főtitkárának tudtával, sőt segítségével kiszökött az országból. (Panellá jól számolt: tudta, hogy ha pártja nem támogatja az e kérdésben kialakult kommunista-szocialista frontot, akkor, ha csak néhány szavazattal is, de alul kell maradniok, s így a képviselőház szabad utat enged Negri újbóli letartóztatásának.) Más szempontból is különleges eset Negrié. A „vörös“ terror ideje Itáliában lejárt. Utóvédharcokat még itt-ott kirobbanthat, de mint fölforgató tényező, megszűnt létezni. A veszélyt ma nem Negri, hanem a svájci börtönéből megszökött Licio Gelli, nem az „Autonómia“ (Negri volt politikai szervezete), hanem a nagy bűn- szövetkezetek, a maffia, nápolyi változata, a camorra, illetve calabriai elágazása, a ndrang- heta jelenti. Ezek ellen kell mozgósítani a bűnüldözőket és a közvéleményt. Annyi pozitívuma azért van a Negri-ügy- nek, hogy az eddigi elítélő hangoknál sokkal erőteljesebben hívta föl az ország figyelmét arra, milyen képtelen helyzetet teremthet az előzetes letartóztatás idejének a mai szabályozása az országban. Negri négy évig volt börtönben tárgyalás nélkül... Az első eset az Olasz Köztársaság esetében, hogy kép- viselöházából az ügyben megejtett szavazás után a „fumus persecutionis" - az üldözés füstje“ - szállt a magasba, magyarul, hogy a honatyák szabad utat engedtek egy képviselőtársuk letartóztatásának. Eddig nem egy esetben vállaltak közösséget olyan szenátorral vagy képviselővel, akit a közvagyon vagy éppen a kincstár megkárosításával vádolt az ügyészség. Negri ügyében tehát azok a képviselők, akik letartóztatása mellett voksoltak, történelmi precedenst teremtettek. Hogy ez nem egyértelműen az ország demokráciájának védelmében, hanem éppen ellenkező előjellel történt, az más kérdés. „Kedves elvtársaim, a távolból küldöm nektek üdvözleteimet. — szólalt meg a radikális párt rádiójából szeptember 25-én, vasárnap este, négynapos, mély hallgatás után Toni Negri. Franciaországból vagy Belgiumból hívta telefonon pártját. „Rövidesen, néhány nap vagy hét után viszontlátjuk egymást...“ Közben az olasz hatóságok körözése alapján az Interpol is kereste már Negrit. Köztudott, hogy mint egy 300 kisebb-nagyobb „baloldali“ terrorista élvezi Franciaország vendégszeretetét, köztük olyan volt vezetőik is, mint Oresta Scalzo- ne, Lanfranco Pace és Franco Piperno, a Moro-ügy főszereplői. A két ország kiadatási egyezménye rájuk - illetve cselekményeikre -r ugyanis nem vonatkozik. Van ellenpélda is: Marco Donat-Cattin, akit szintén Franciaországban tartóztattak le, de saját kérésére kiadták az olaszoknak. Azóta el is ítélték. De még ha el is kapják Negrit a franciák, a kiadatási eljárás hónapokat vehet igénybe. Negrivel Paneliának további tervei vannak: a strasbourgi Európa-parlementet a jövő tavaszon újraválasztják, oda akarja bejuttatni. És ha közben Rómában elítélik? Semmi probléma, a föllebbezés tárgyalásáig nem jogerős az ítélet, amíg pedig nem az, addig választható. Ha meg bejut az Európa-parlamentbe, ott kell újból dönteníök mentelmi jogáról. Kezdődhet hát élőiről az egész hercehurca. Szép, nem? (Magyarország) XI. 25. Már húsz éve: 1963. november másodikén Saigonban, Dél- Vietnam fővárosában puccsisták parancsára egy kivégzőosztag meggyilkolta Ngo Dinh Diem államelnököt és testvérét, Ngo Dinh Nhu-t, aki egyben legközelebbi tanácsadója volt. A győzelmet aratott puccs katonái a két menekülőt egy római katolikus templomban vették őrizetbe, Saigon Cholon negyedében. Egy páncélozott szállítójárműbe tuszkolták őket - a páncélautóból a lázadók főhadiszállásán már csak a holttestüket emelték ki. Lőtt és szúrt sebeket találtak rajtuk. Az U. S. News and World Report című amerikai hetilap munkatársai a gyilkossági históriát rekonstruálva három évet töltöttek el ama évek dokumentumainak átvizsgálásával: az okmányok közül sok a legutóbbi időkig a szigorúan tilos jelzést viselte. Beszélgetést folytattak McGeorge Bundy akkori nemzetbiztonsági főtanácsadóval, Dean Rusk volt külügyminiszterrel, Maxwel Taylorral, a vezérkari főnökök egyesített bizottságának volt elnökével, Henry Cabot Lodge volt nagykövettel, Lucien Coneinnel, a CIA saigoni fömegbízottjával is. A tényanyag, amit összegyűjtöttek - még akkor is, ha az interpretáció helyenként vitára ösztönöz köteteknél többet mond el egy, a tegnapi gyarmatosítók örökébe lépő politika céljairól, s a „cél szentesíti az eszközt“ gátlástalan szemléletéről, amelyet végül is mindazok magukévá tettek, akik a puccsistáknak zöld jelet adtak. Mielőtt az új részletek némelyikével megismerkednénk, előbb dióhéjban a történelmi körülményekről. Vietnam déli részén az 1954-es genfi értekezletet követően az USA lépett a francia kolonia- listák örökébe, és Edward Landsdale ezredesnek, a CIA ottani képviselete indokínai szakértőjének bizalmából és az ó segítségével lett Ngo Dinh Diem az állam első embere 1955-ben. Diem eleinte mintaszerűen ellátta azt, amit vártak tőle - új és új katonai egységeket állítottak fel a népi és hazafias erők elleni harcra. Ám váratlan tényezőt jelentett a vallási szembenállás kiéleződése: Diem biztonsági erői a legnagyobb kegyetlenséggel fojtották el a- buddhista A DIEM-DOSSZIÉ UTOLSÓ LAPJA mozgalmakat. Dél-Vietnamból Kennedy elnökhöz egymás után érkeztek a jelentések: Diem a vallási szembenállás kiélezésével „gyengíti az antikommunista harcot". Miután Washingtonból Diemet ismételten hiába figyelmeztették, a fehérházi tanácsadók többsége arra a következtetésre jutott, hogy „radikális lépésre van szükség“. 1963. augusztus 24-én Kennedy személyes felhatalmazására táviratban közölték Henry Cabot Lodge nagykövettel, hogy „Nhu hatalmát nem lehet tovább túrni“. (Itt jegyzendő meg, hogy Diem fivére, Nhu és annak felesége, a szépséges, kegyetlen Nhu asszony alapvető politikai befolyás alatt tartotta a gyenge államfőt.) A most először ismertetett szigorúan titkos távirat szerint „Ha Diem makacs marad és elutasítja e követelésüket, akkor szembe kell nézni a lehetőséggel, hogy öt magát nem lehet megőrizni". A távirat értelmében a saigoni CIA emberei felvették a kapcsolatot a Diem ellen puccsot tervező tábornokokkal. A puccs akkor lépett döntő szakaszba, amikor Minh tábornok, a saigoni összeesküvő katonatisztek vezetője a városi katonai parancsnokságon október 5- én tájékoztatta Lou Coneint, a CIA megbízottját a hatalomátvétel megindításának három lehetséges módjáról. Az első: Ngo Dinh Nhut és Diem egy másik testvérét, Ngo Dinh Cant meggyilkolják. A második: Saigont lázadó csapatokkal veszik körül. A harmadik: harcot kezdeményeznek magán a fővároson belül a lázadó erők és a Diem- hez hű csapatok közt. A jelentés erről másnap Washingtonban volt. A Fehér Ház nem tiltakozott a gyilkossági tervben való amerikai cinkosság ellen - ehelyett arra utasította Cabot Lodge nagykövetet, hogy teljes elkötelezettséget ugyan ne mutasson, de bátorítsa az összeesküvőket. „Úgy, hogy ezen erőfeszítésünk teljes titokban maradjon és totálisan letagadható legyen.“ A CIA saigoni emberei - mint az új dokumentumból kiderül - abból indultak ki: mivel az elnök nem tért ki a kérdésre, szabad kezük van a Minh tábornok által felvázolt három lehetőség közül a megfelelő megválasztásában. És természetesen a merényletet javasolták, mivel ezáltal vélték kikerülni a déli belső polgárháborút, amit a másik két variáns előrevetített. Davis Smith, a CIA saigoni főnöke ennek megfelelően javaslatot terjesztett McCone, a kémszervezet merényletügyben ingadozó igazgatója elé: „Ne foglaljunk állást visszavonhatatlanul a merényletterv ellen, mivel a másik két lehetőség vagy vérfürdőt jelent Saigonban, vagy egy olyan meghosszabbított küzdelmet, amely a hadsereget s az országot kettészakítja“. Nem is foglaltak ez ellen állást: a saigoni CIA-nak küldött washingtoni utasítások a delphoi jósdához méltó „egyértelműséggel“ hangoztatták: az USA egyrészt ugyan nem pártol merényleteket, másrészt nem lehet felelős azért, hogy ,,minden ilyen fenyegetést meggátoljon, ha tudomása van róla". Nemcsak hogy nem gátolják meg, hanem a puccs napjára az összeesküvők kérésére egy amerikai admirális még be is jelentkezett Diemhez az elnöki palotába, csak azért, hogy az elnök aznap el ne utazhasson a fővárosból, hogy bent maradhasson az „egérfogóban“. Amikor pedig Diem, az ejtett amerikai ügynök élete utolsó napján felhívta az amerikai nagykövetet a puccsisták ostromolta elnöki palotából, a beszélgetés, amelyet a nagykövet örökített meg, így zajlott le: Diem: Katonai egységek fellázadtak és én tuani akarom, milyen álláspontot foglal el az USA. Lodge: Nem érzem, hogy elég információm lenne a válaszadáshoz. Hallottam valami lövöldözést, de nem ismerek minden tényt. Emellett Washingtonban hajnali 4 óra 30 perc van, és így a kormánynak nem lehet álláspontja. A nagykövet a maga részéről így fejezte be a beszélgetést: „Ha bármit tehetek az ön fizikai biztonságáért, kérem, közölje“. Diem és bátyja órái meg voltak számlálva. Kennedy elnök, mint a dokumentumból kiderült, három héttel később külön utasította fiatal titkárai egyikét, utazzon Kambodzsába, és nyugtassa meg az aggódó Norodom Szihanuk herceget, hogy az USA kormánya ót nem akarja meggyilkolni. Kennedy arra is' megkérte a munkatársát, hogy készítsen elő egy tanulmányt: van-e kiút a vietnami helyzetből. A titkár feljegyezte, hogy Kennedy kitűnő hangulatban volt: útra készült előbb San Antonióba, aztán Dallasba. Az ő napjai is megszámláltattak Dallasban a merénylő várta. És kilenc hónappal a saigoni gyilkosság után Johnson elnök a tonkini incidens hamis ürügyében felhatalmazást kapott az amerikai fegyveres erő legszélesebb körű bevetésére Vietnamban. (Népszabadság)
