Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1983-11-25 / 47. szám
ISXÚ 5 XI. 25. A történelmi neve Perzsa-öböl, ma már inkább Arab-öbölnek nevezik, de legtöbbször egyszerűen csak Cbölként (The Gulf) emlegetik. Ez a leegyszerűsített elnevezés is érzékelteti a térség hatalmas gazdasági, politikai és stratégiai jelentőségét. Ugyanis éppen ez az az öböl, amely szinte állandóan - s az utóbbi időben különösen fokozott mértékben - a nemzetközi élet napirendjén szerepel. Ez a világ egyik „legidegesebb“ térsége. Nyolc ország - Irán, Irak, Kuvait, Szaúd-Arábia, Bahrein, Katar, az Egyesült Arab Emírségek és Oman fekszik az Öböl partjain. Egyes történészek szerint valahol itt ringott az emberi civilizáció bölcsője. Erre vezetett Nagy Sándor hódító útja, itt született az • Arany utca Mariaméban, Bahrein fővárosában iszlám, amelyet karddal terjesztettek. Idáig terjedt a Török Birodalom, s ez a terület sem esett ki a brit gyarmatosítók látószögéből, csak éppen valahogy nem volt fontos - Iránt és Irakot kivéve. Mert mi is volt az öböl nyugati partján? Végtelen homok és szinte elviselhetetlen éghajlat, termőföld, vízforrások és ásványkincsek nélkül. Nomádok sátrai, poros halászfaluk, a hírhedt Kalóz-part, emírek, sejkek tenyérnyi országai. S a nomád pásztorok, a halászok és a gyöngyhalászok még csak nem is sejtették, hogy a megélhetésüket épp hogy biztosító sivatag és tengervíz alatt ott rejtőzik a kincs, amely mindent megváltoztat - az olaj. A KINCS SZÍNE ÉS FONÁKJA A tíz évvel ezelőtti olajsokk döbbentette rá a világot, hogy mennyit is ér ez az energiahordozó. Itt nem a felsrófolt árakra kell gondolnunk, hanem arra a káoszra, amelyet a - mesterségesen is fokozott - olajhiány váltott ki a fejlett ipari országokban. A monopóliumok számára elmúlt a gondatlan vagyonszerzés időszaka. Az olaj ugyan továbbra is jól profitál, de a gondtalanság a múlté. Az olajmezők gazdái már nem olyan kezesek, hiszen ráébredtek fontosságukra, sőt hatalmukra. Hiszen az öbölből származik a tőkés világ olajszükségleteinek kb. egyhar- mada. Japán és Franciaország innen importálja szükséges olaj- mennyisége több mint 70 százalékát, az NSZK 40 százalékát. Az új olajmezök feltárása és a hatékony takarékossági intézkedések bevezetése ellenére sem számolhatunk azzal, hogy csökkenni fog ezeknek az országoknak a függősége az Öböl olajától. Itt található ugyanis a világ ismert olajtartalékainak kb. fele, a földgáztartalékok megközelítőleg 30 százaléka. Az elhúzódó válságtól elfáradt tőkés világ érzékenyen reagál a térség minden rezdülésére, ami a fentiek figyelembe vételével nagyon is érthető. Ez a megállapodás azonban fordítva is érvényes. Az öböl menti országok gazdasága számára az olajkincs nemcsak erőt jelent, hanem gyengeséget is. Az olajat nem saját gazdasági szükségleteik, hanem legnagyobb vásárlóik igényei szerint termelik ki. Olyan óriási bevételekhez jutnak, amelyeket gazdaságaik nem tudnak felvenni, így ezek nagy része visszavándorol oda, ahonnan származik: a fejlett tőkés országokba. A petrodollárok bankbetétekké, értékpapírokká, beruházásokká, áruvásárlásokká változnak, vagyis egyértelműen a nyugati gazdaságokat támogatják, az olajból azok húzzák a kettős hasznot. Ez a kettős haszon az öböl országai számára kettős függőséget jelent, s így gazdagságuk már egyáltalán nem tűnik annyira irigylésre méltónak. Még akkor sem, ha az egy főre eső évi jövedelem meghaladja á 3 ezer dollárt, sőt Kuvaitban a 15, az Egyesült Arab Emírségekben a 14 ezer dollárt, ami az első helyeket jelenti a világranglistán. A petrodollárokból nem mindenki részesül egyenlő mértékben; óriási összegeket emésztenek fel a gigantomániás építkezések, a nemzeti szakemberhiány miatt a drága külföldi munkaerő (itt, természetesen, nem a szakképzetlen vendégmunkásokra gondolunk), az élelmiszerek, az ivóvíz és a közszükségleti cikkek importja, a növekvő katonai kiadások. A gazdasági okok mellett egy sor teljesen új társadalmi probléma is arra kényszerítette az öböl monarchiáit, hogy közösen keressenek gyógyírt a közös bajokra. AZ ÖSSZEFOGÁS OKAI Szaúd-Arábia, Kuvait, az Egyesült Arab Emírségek, Katar, Oman és Bahrein uralkodóit először az iráni sah csúfos bukása döbbentette rá arra, hogy jó lesz utánanézni rendszereik tényleges szilárdságának. Az Irak és Khomeini Iránja között kirobbant, hosszan elhúzódó háború pedig tudatositatta velük, hogy fegyveres erőiket össze sem lehet hasonlítani a térség nagyobb államainak hadseregeivel. Ez a gyengeség, ez a félelem késztette őket elsősorban az összefogásra. Az öböl menti Országok Együttműködési Tanácsa (GCC) alapokmányait Abu Dhabi- ban írták alá az államfők 1981 májusában. A gyakran Arab Közös Piac néven is emlegetett törpetömb (a tagállamok lakossága mindössze kb. 9 millió) végső soron konföderációra törekszik, s ennek megteremtéséhez a gazdasági integrációt tekintik legfőbb eszköznek. A tagállamok komoly erőfeszítéseket tettek már annak érdekében, hogy kiegészítsék egymás gazdaságát. Elsősorban az infrastruktúra kiépítésére és a közös ipari és mezőgazdasági beruházásokra helyezik a fő hangsúlyt. Lépések történtek a tagországok közötti gazdasági gátak felszámolására, többek között egységes vámokat állapítottak meg a GCC-n kívüli országokból behozott árukra, ami valóban egy közös piac megteremtésére utal. Biztosítják az emberek szabad mozgását a tagországok között és a szabad beruházást. A leginkább figyelemre méltó eredmény talán mégis az, hogy a GCC-országok ma a külföld felé már szinte minden esetben kollektíván lépnek fel. Védelmi kérdésekben is sikerült többé-kevésbé egyeztetni álláspontjukat. Az a véleményük, hogy az öböl legyen az öböl menti országoké. Elutasítanak mindennemű idegen katonai jelenlétet, habár Ománt támaszponthasználati szerződés köti az USA-hoz, és Szaúd-Arábiában az AWACS-gé- pek több mint 600 főnyi kiszolgáló személyzetén kívül még kb, ezer amerikai katonai tanácsadó tartózkodik. Az USA-t bizonyos mértékig mégis nyugtalanítják a minióriások önállósági törekvései. A Fehér Ház jobban szereti, ha „rendcsinálás“ céljából az amerikai katonákat mintegy ,,meghívják“ egy feszültséggócba. Az agresszió attól még agresszió marad, de könnyebb megnyugtatni a törvényhozást és a közvéleményt. Biztos, ami biztos alapon az Egyesült Államok ,,saját létérdekei szférájának“ nyilvánította az öböl vidékét, és nyílt titok, hogy az intervenciós gyorshadtestet elsősorban éppen itt akarják bevetni. Az öböl menti,,hatok“ ezért megpróbálják bővíteni nemzetközi kapcsolatrendszerüket, amely eddig szinte kizárólag az USA-ra és a többi NATO-tagállamra korlátozódott. Először kelet felé indult meg az áttörés: a GCC-országok bővítették gazdasági kapcsolataikat Japánnal, Indiával, Indonéziával, Malaysiával. A valódi áttörésre a jelek szerint most kerül sor. Katar fővárosában a GCC november eleji csúcstalálkozóján döntés született a diplomáciai kapcsolat- felvételről a szocialista országokkal. Ezen a téren Kuvait volt a példamutató, és élénk, kölcsönösen előnyös kapcsolatai a szocialista országokkal vonzónak bizonyultak. Fahd szaúdi király még trónörökösként, 1982 januárjában kijelentette, hogy Szaúd-Arábia ,,nem viselkedik ellenségesen“ a szocialista országokkal szemben, sőt diplomáciai kapcsolatok nélkül is lehetségesnek tartja a „baráti kapcsolatokat“. Ríjad ugyan még mindig elzárkózik a diplomáciai kapcsolatfelvétel elől, de helyesli, hogy más GCC-tagállamok ezt megteszik, s a szocialista országokban általuk szándékszik képviseltetni magát. Az öböl menti országok ezzel a lépésükkel is visszautasították azt az amerikai állítást,hogy a térséget ,,szovjet veszély“ fenyegeti. Abdullah Bishara, a szervezet főtitkára egyik interjújában kijelentette: „A legnagyobb fenyegetés az öböl menti országok számára az izraeli terjeszkedő politika. Mi valamennyien úgy látjuk, hogy mindaddig, amíg ez a probléma nem oldódik meg, nem garantált az öböl biztonsága, amely nem választható külön az egész közel- keleti kérdéstől.“ Ugyanebben az interjúban a főtitkár hozzáfűzte: ,,A mindennapi gyakorlatot tekintve nem érzem, hogy a Szovjetunió fenyegetne“. Ennél világosabban nehéz lenne fogalmazni. A katari csúcstalálkozó rámutatott azonban egy másik veszély- forrásra is, az iraki-iráni háborúra. Ennek mielőbbi befejezése az öböl nyugati partján fekvő monarchiák érdekeit is szolgálná, hiszen amíg a keleti parton dúlnak a harcok, mindig fennáll a konfliktus nemzetköziesítésének veszélye. Ezen a téren is segíthetnek az együttes erőfeszítések. GÖRFÖL ZSUZSA i • AWACS-gép Ríjad repülőterén
