Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)

1983-11-18 / 46. szám

nek személyében annak itatlan szatírát tisztelték , hogy aztán, alkalomad- ndülettel száműzzék az bői, mint valami áskálódó egyre ferdébb szemmel nket, s egyetlen elismerő )tt eredményeinkről, bol- in hízott ökrökként ábrá- nögve vágta zsebre a f o- 1 eleddig ismeretlen, de kiló bennfentes tolltársa zik egyre szürkülő irodaidra szemet szúró, sanda nkszíne. „Igenis-vallja isszásságokra fényt kell itíra kérlelhetetlenül ke- sával!“

ak megvolna, de hol az amelyben úgy rajzottak e körül, mint lódarazsak - merengett el magában >r ráncokba szedte okos a már elfeledtnek hitt ahol ama épület állt, dben már csak Teodor nt elő a feledés sűrű mtásra nem ismert régi gtábla eltűnt, a málado- 5 került, s egy hatalmas drakva ez a rideq felirat 3AR.

i, gyönyörű - motyogta ti az öregedő író, amint sett. - De hogy lehet itt z olyan, mint egy főúri lélek. Talán még kiszol- szomorúan, s remény- : egyik vadonatúj, piros ri szokásához híven no- t elő belső zsebéből, tán kalligrafált betűkkel . - Na passz! - dobta le lert egyszerre úgy érezüt sem képes papírra hatása nélkül. - Mégis >lt igaza - futott össze -, az évek röpülnek, de en állva várják az alkati- zenek. Hí, de jól jönne tt körül kutató figyelem- is fedezett a modern ét unatkozó alakot, akik /es vendégre nagyokat r koppintott egyet ceru- e az egyik alak, akiről tincér, alig érzékelhető xrlttól, s elindult a fotelDvirágságod? - kérdez- született lakáj szenvteDtt?! - kapta fel a fejét- Szóról szóra azt, amit kegyed hallani mél- tóztatott. Az ilyen fonnyadt kaktusznak, amilyen méltóságod, a temetőben vagy legalább is annak közelében a helye. Található ott ugyanis egy búúző kiskocsma. Attól tartok, a mi borunk árait nem az ön rongyos...- De uram! Honnan veszi a bátorságot, hogy ... - próbált ellentámadásba lendülni Tüskés, az öregedő, de annál harcedzettebb szatíraíró.

SZENK SÁNDOR

csakhogy a pincér is résen volt, s még csírájában a ,,vendég“-be fojtotta a szót:- Csak nem képzeli, maga vén madárijesztő, hogy ezt a fényűző lokált holmi éhenkórász vendégnek rendeztük be. A magaféle lumpen elemek egykettőre közönséges késdqbálóvá züllesztenék a mi drága...- Hát jó - nézett farkasszemet az öregedő író a kinyalt pincérrel erről még majd eszmét cserélünk - vágta ki fenyegetően, s nagyot dobbantva hegyes végű görbebotjával, szebb napjaira emlékeztetve talpraugrott. - ön lesz a tanúm - bökött a másik szmokingos alak felé,

aki a kiválóan sikerült heccre valamivel közelebb settenkedett Tüskés asztalához.- Szolgálatára, uram, rám mindenkor számíthat - hajolt meg a leendő „tanú“, mint valami cirkuszi pojáca, s a kijárat felé mutatott.

Dúlt-fúlt Tüskés Teodor, s hirtelen jött haragjában először arra gondolt, hogy azonnal felmegy a legfelsőbb illetékeshez panaszra. Aztán eszébe jutott a „korbács“, amely végül is az ó kezében van.- No megálljatok! Suhintok én rajtatok olyat, hogy arról koldultok! - kiáltott fel az utcán magából kikelve, s befordult az első kocsmába, amely az útjába akadt.

Tüskés mindig könnyen írt, de ez alkalommal szinte száguldott a ceruzája, pedig a kisfröccs is érintetlenül izzadt előtte a piszkos asztalon.- Rendben - hajtotta össze munkája végeztével a noteszát, s egy tízest nyomva a lucskosra izzadt csapos kezébe, rohant az említett lap szerkesztőségébe, hogy a „korbács“ minél előbb lesújtson.- Te még élsz?! - ámult el ama bennfentes tolltárs, aki a szatíraírásra serkentő cikket szülte. - örülök, hogy újra látlak - mondta félreérthetetlen undorral, s „örömében“ elfelejtette hellyel kínálni az öregedő írót. - Lássuk hát azt az izét - nyúlt kelletlenül a kézirat után.

Néhány másodpercre csend telepedett a szerkesztőségi szobára. Tüskés még a lélegzetét is visszafojtotta, nehogy megzavarja kollégáját gyanús buzgalmában.- Már megbocsáss, kedves öregem, de te szóról szóra ott akarod folytatni, ahol anno dacumál abbahagytad - tette le a bennfentes a noteszt megkönnyebbülve. Ma már a vendéglátóipar nem szatíratéma, hanem komoly és nagyra becsült valutaforrás. A pincérnek lényegében igaza volt, amikor .... hanem írhatnál valamit...- A temetőőrök hanyagságáról - vágott közbe Tüskés mélabúsan, s könnybelábadt szemmel nyúlt a fogas felé, kopott kalapja után matatva.

„Ami igaz, az igaz. Annak a pincérnek legalább stílusa van. Színtiszta vitriol. Bizonyára brilliáns szatírát tudna írni“ - morfondírozott magában a szatíraíró, miután besétált a nehéz illatú temetőkért nyitott kapuján. Ekkor hirtelen valami furcsa vágy hatalmasodott el rajta: szeretett volna virággá válni. „Lehet, hogy valójában az is vagyok; valamiféle virág - gondolta a szo- morúfúz fátyolszerű árnyékában megállva- csak a sors egy vakablakba pottyantott - törölte meg izzadt homlokát, s lenézett a völgybe, ahol ilyen távolról csakugyan úgy tűnt fel, mintha a világon minden a legnagyobb rendben folyna, ezért hát se égen, se földön semmi szükség holmi „korbács“-ra. Azt a huszonötöt, amit „bennfentes" érdemelne, egy göcsörtös somfabottal is egész szépen ki lehetne osztani - szúrta le görbebotját a puha földbe, s mivel az árnyékát már túl hosszúnak találta, visszasétált a városba. Nem szeretett este egyedül kószálni.

Laco Novomesky

VILLA TEREZA

(Részlet)

Ez akkoriban volt,

akkoriban volt még mindez,

amikor egyetlen lobogót irigyeltek a lobogók,

s a tiltott zászló, a megtépázott

a többiért ragyogott a novemberi napon

és annak előestéjén

Prága fölött, 2izkov fölött,

nem is tudom már hányas számú házában

az Olasz utcának, mint friss naptárban

az ünnep napja,

harsányan vörösen.

A pályaudvar sötét felhőiből vonatok indultak sisteregve s vágtattak Párizs felé, Varsó felé s Berlinből érkezve Pesten át Isztambul irányába,

amíg mi a kerten át, a főváros kapuin túl, de még annál is messzebb igyekeztünk a zászlót lobogtató ház elé.

Honnan is ragadt e kis villára fura neve?

Tereza!

Hiszen Tereza

egy becsben álló család kései hajtása, ki a világ csúfolódó kedvére pártában maradt gyér hajú masnis fejével,

Tereza kiszikkadt vénkisasszony volt, ellenben a ház, mely közönyös volt hozzá, kidüllesztette ifjú mellét a felsugárzó zászlót lobogtatva.

E név nem illett hozzá, szavamra sehogyan sem.

A Lenin szellemét árasztó előcsarnokban: Október forró erejéről beszélt a hatalmas szobor, fekete ünneplők

s estélyi ruhák suhogása közepette

a szovjet ügyvivő

rendre fogadta tisztelgésünket:- Antonov,

és szívélyes mosollyal invitált Október ünnepére.

Hadd emlékezzem most minderre - vázolja föl egy rövidke vers legalább, ha véletlenül akadtam is reá fakult emlékeim között a feledhetetlenségbe zárva.

DÉNES GYÖRGY fordítása

MM

n hirtelen tábla volt ragasztva, rajta reszke- jedtükben teg betűkkel a felirat: „Friedrich a középé- Einbecker Múzeum, nyitva min- hj alá, és dennap, belépés ingyenes, har- agy zseb- madik emelet balra“,

ilni. A ka- A felhőszakadásokban néha íláson át megvan az a végzetes hajlandó- irániteget ság, hogy tartós esővé fajulnak, eliszkol- Megnyomtam hát a lépcsőházi vi- tbombáz- lágítás gombját, és felmentem

málló ló- a harmadik emeletre. A lépcsöfo- rii házból kok olyanok voltak, mintha nem is ci a félig olyan régen még futószönyeg felül, kötött szült volna rájuk, ozott, és Gót betűkkel vésve ez állt : tükörfé- a névtáblán: Friedrich Einbecker.

A gondosan kifényezett oroszlán- jy általá- fejet rákoppintottam a karmos

tk tartani mancsra.

k. A lép- A nyíló ajtó mögül egy nagyon- Dlajfesték nagyon öreg asszony nézett ki

it rothadt rám, fehér haját hátul kontyba túzil. Oldalt te. Sötét, magasan zárt, hosszú

ősi levél- ruhát viselt, nyakában ovális alakú

n, olvas- bross lógott, amit valami színes

< tucatjá- képecske díszített. Hunyorgó

türingiai szemmel kérdezte: - A múzeilszekré- umba?

bedobó- - Igen.

sra szol- -Jöjjön csak - mondta, erre.

ipundekli - A belépés ingyenes.

Keskeny, magas, régimódi tapétával borított előszobán vezetett kifordító végig. Szalönnás savanyú káposzta enyhe illata szállt, elmentünk egy ajtó mellett, amely mögül halk keringő hangjai szivárogtak ki. Megálltunk egy másik ajtó előtt, amely az előszoba végéből nyílott, a nénike keze már a kilincsen. Ha a kéken dudorodó erektől eltekintünk, olyan volt ez a kéz, mint a régi tapéta vagy egy furnérlemez. Újra hunyorgott, és így szólt: - A belépés ingyenes.- Köszönöm - mondtam.

Megnyomta a kilincset és elóreengedett.

A helyiség teljesen üres volt. Fehérre meszelt falak és tágas csupaszság körös-körül. A meny- nyezetről nem lógott le lámpa, a két ablakon nem volt függöny, a fényesre koptatott hajópadlót nem fedték szőnyegek, a falakon nem volt kép. Csak pókháló a sarokban.- Bocsásson meg -, szólaltam meg végre. — Tulajdonképpen a múzeumba jöttem. - És ezt hazudtam: - Nagy tisztelője vagyok Friedrich Einbeckemek.

Az öregasszony becsukta maga mögött az ajtót, és elém lépett. Mosolygott. Az arca olyan volt, mint az őszi alma, mely a fűbe pottyant és ottfelejtődik és csak decemberben találnak rá, akkor

aztán - kissé meghatottan - felemelik.- Ez a múzeum - mondta ünnepélyesen. - Ebben a szobában élt és hatott Friedrich Kari Einbek- ker, eltekintve azoktól az óráktól, melyeket a hivatalban vagy kuglizással töltött. Itt születtek meg benne azok az eszmék, melyek nem változtatták meg a világot. Amott a sarokban állott a hintaszéke, ott ült és elmélkedett, mit is kellene csinálnia. Ott születtek meg benne az elhatározások, hogy jobb lesz, ha nem csinál semmit. Itt állt a kanapé, gyakran üldögéltünk rajta egymás mellett, ö karjával átfonta a vállam, felsóhajtott és ezt mondta: „Helene, semmi sem ér többet, mint egy jó ürüsült köményes mártással. A földre szállott mennyet sosem szabad kockára vetni.“ És itt - valóban lesütötte a szemét - itt ejtett teherbe. Fiúval ajándékoztam meg. A fiunkat az ő nevére kereszteltük: Karl Friedrich.

Nem voltam tisztában vele, hogy mit illik erre mondanom. Kint könyörtelenül zuhogott, zavaromban kifutott a számon: - Mit csinál ma a fiuk?- Nem tudom - felelte alig hallhatóan. - Sztálingrád óta nem hallottunk róla. - Ruhája ujjából egy apró zsebkendőt húzott elő.- Az uram tíz éve halt meg.

Motyogtam valamit, hogy részvétem, de ekkor már igazán a végét jártam, legszívesebben kirohantam volna, bele egyenest a víz- özönbe, de erről persze szó sem lehetett, összeszedtem magam.- Ha jól emlékszem, az ön férje annak idején jelentős, hogy úgy mondjam, világhírű, szakmai körökben legalábbis híres... bizonyos tekintetben saját korát megelőző ... Úgy értem, a nevét már...

Könyörtelenül hagyta, hogy dadogjak, aztán visszadugta ruhája ujjába a zsebkendőjét, és rám nézett fakókék, rövidlátó szemével. Pontosan az államig ért.- Nem - mondta határozottan.- Bizonyára összetéveszti ót valakivel. Nem volt jelentős személyiség és nem volt világhírű, nem volt semmiféle szakmai köre, postai alkalmazott, kishivatalnok volt. Nem előzte meg korát, a kora azt csinált vele, amit akart, a kora olyan volt, mint egy nagy folyó, ö feltúrt nadrágszárral lépdelt benne, aztán emelkedett a víz, és ö benn maradt az áramlásában, amikor pedig a nyakáig ért, vége lett. Azok közül való volt, akik tétlen hagyják az időt folydogálni. Akik csak később jönnek rá a dolgokra. Akikben talán nincs meg a bátorság ahhoz, hogy a kellő időben föleszméljenek. Akik csak mondogatják, hogy bizony kellett volna tenni valamit; de akkor már régen késő. Igen, amikor már túl késő. Ezt mondta tizenkilencben, aztán harmincnégyben, majd harmincnyolcban: akkor vitték el innen, a szomszédból a Löwéket. És amikor a háború alatt megjött

a levél, hogy a fiunk eltűnt. És a háború után is. És mindannyiszor bedugta hüvelykujját a nadrágtartója pántjába, az ablakhoz ment és ezt mondta: „De hát mit is tehetnénk, Helene.“

Hallgattunk. Elmondott mindent? Sosem lehet mindent elmondani. Odakint dörgött és vil- lámlott.- Miért nem adja ki a szobát?- kérdeztem. - Egy diáknak.- Már gondoltam rá - válaszolta tétován. - De azt hiszem, gondolni kell azokra az emberekre is, akik szívesen meghallgatják a férjem történetét.- Ez nem történet - vetettem közbe.- Tudom - válaszolta

Megint hallgattunk egy sort.

Aztán halkan ennyit mondott:- Hiszen a felesége voltam és szerettem. És nem változtat ezen semmit, hogy ma sok mindent jobban tudok nála.

Szótlanul kísért ki a lakás ajtajáig.- Gyakran van látogatója?- kérdeztem, amikor már az ajtóban álltunk.- Nem - válaszolta. - A férjemnek volt egy barátja, ö látogat meg hébe-hóba. Akkor odarakunk két széket a szoba közepére, és beszélgetünk.

Az eső már alig szemerkélt amikor kiléptem az utcára. A csatornák bugyborékolva nyelték el a zavaros löttyöt. A lótrágya maradékán méltóságuk vesztett galambok civódtak önmagukból kikelt verebekkel.

A sarkon egy utcatáblára lettem figyelmes. Dawid Löw utca - ez állt rajta.

ÓDOR LÁSZLÓ fordítása