Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1983-11-18 / 46. szám
I van Petyint otthagya a felesége. Ráadásul hogy hagyta ott? Mint a régi jó regényekben volt szokás: megszökött egy katonatiszttel. Távoli fuvarból érkezik meg Ivan, beállítja az autót az udvarba, benyit a házba... És egy cédulát talál az asztalon: ,,lvan! Ne haragudj, nem tudok tovább élni egy ilyen tuskóval. Ne is keress. Ludmila“ A hatalmas termetű Ivan körül se nézett, csak súlyosan lezöttyent a konyhaszékre - mint akit fejbe vertek. Valahogy egyszerre megértette, hogy ez nem tréfa, hanem igaz. Bár olyan ember volt, aki az életben mindent türelemmel fogad, most mégis úgy érezte, ezt nem bírja elviselni, akkora fájdalmat érzett a szíve táján. Olyan szomorúság fogta el, hogy kis híján sírva fakadt. Szeretett volna valami másra gondolni, de nem jutott eszébe semmi, csak a szíve sajgott. Csak éppen átfutott rajta, hogy „lám, mekkora baj ért“ - csak ennyi és semmi más. Ivan negyvenéves korára jócskán megkopaszodott, ami pedig ritkaság faluhelyen, s ettől jóval idősebbnek látszott a koránál. Komorsága és szótlan természete öt magát nem nyomasztotta, csak az bántotta, hogy minduntalan felhívták rá a figyemét. Soha eszébe sem jutott, hogy férfiembert abból ítéljenek meg, mindig jókedvú-e, jól forog-e a nyelve. - Hát mi másból? - csattant föl Ludmila. Ő pedig még jobban szerette ezekért a fölcsattanásokért - és hallgatott. Nem ez a fő, mondta azért magában, hát mi vagyok én, politikai tiszt? Nesze neked, úgy látszik, öt igazán bántotta, hogy az ura olyan szótlan és barátságtalan. Aztán azt is megtudta Ivan, hogyan történt a dolog. Megérkezett a faluba egy kisebb katonai alegység, élén egy tiszttel, hogy segítsen fölszerelni a szovhozban az áramfejlesztőt. Mindössze egy hétig voltak itt! Fölszerelték és elmentek. Hanem a tiszt feleséget is szerzett magának ezalatt. Ivan két napig nem találta a helyét. Megpróbálkozott az ivással, de csak rontott a helyzeten: megundorodott magától. Abbahagyta. Harmadnap nekiült, hogy megírja a történetét a járási újságnak. Gyakran olvasott olyan emberekről szóló történeteket az újságban, akiket minden ok nélkül valami sérelem ért. Ö is szerette volna megkérdezni mindenkitől: hát szabad ezt?! Történet Szóval így történt: megjövök, az asztalon ott a cédula. Nem akarom ideírni az egészet: szóval bolondnak nevezett. A fő, hogy tudom, mért rázott át. Telebeszélték neki a fejit, hogy hasonlít valamelyik színésznőre. Már elfelejtettem, melyikre. Amilyen buta, nem érti, hogy hát mit számít az? Hát nem mindegy, kire hasonlít az ember? Attól még nem kell ugrálni a boldogságtól. De amikor őneki mondták, olyan boldog lett tőle, hogy még. A kultúrba is ezért ment el valami kurzusra vagy mire, maga is mondta. Hát ha valakinek aszongyák, hogy a Hitlerre hasonlít, fogjon puskát, és lőjön le mindenkit? Nálunk a fronton is volt egy: kiköpött Hitler. El is küldték később valahová a hátországba, nem csoda, ilyen fizimiskával. De az enyimnek örökké a városon járt az esze. Hogy öt ott mindenki felismeri majd. Hát nem buta? Pedig különben nem az, csak hát egy kicsit meghibbant az arca miatt. Mi lenne, ha minden szép nő megszökne hazulról? Tudom, biztosan, ászt mondta neki az a másik: „Csudára hasonlít maga egy bizonyos színésznőre!“ Ő persze mingyár kigyúrt... Ej, hiába tanította őket az álam, nem sajnálta rájuk a pénzt, ők meg hálából a nyakán élősködnek, futhat az álam a pénze után. Ivan megállította átforrósodott tollát, fölállt, és járkálni kezdett a szobában. Tetszett neki, amit leírt. Csak amit az államról, gondolta, azt nem kellett volna. Visszaült az asztalhoz, kihúzta az „ála- mot“, és folytatta: Ej! Ászt hiszik, mer valaki sofőr, semmit se ért? Keresztüllátok én az efféléken. Mi az álamnak hasznot hajtunk ezzel a két kezünkkel, ni, amelyikkel most itt írok, de ha véletlenül összetalálkozunk, hát úgy pofán törülhetem ezzel a kezemmel, hogy egy hétig nyomja utána az ágyat. Én nem fenyegetőzök, ne is próbálják a nyakamba várni, hogy megfenyegettem, de ha véletlenül összetalálkozunk, ászt megemlegeti. Mer hát micsoda igazság ez: meglát egy jóképű illetőt, ászt mingyár utánaveti magát? Én mondom maguknak, még ha kopasz is vagyok, én is félreléphetnék, ha akarnám, mer útközben mindenfélével találkozik az ember. De én észt mégse csinálom. Mer hátha felesége valakinek az illető? Mer vannak ám, akik ezt képesek elhalgatni. Hogy álok meg én akkor az előtt a férfi előtt, akinek szarvakat raktam a fejire? Nem vagyok én olyan. Most nézzenek ide, mi történt: az asszony megbillentette a farát, ászt elhúzta a csíkot. Bizony. Szétment egy csaíád. De biztosan tudhassa, hogy majd ott új családja lesz neki? Nem ám. Hisz összevissza egy hete ismerte ászt az embert, mi meg négy évet húztunk le egymás mellett. Hát nem bolond ezek után? Az álam nem sajnálta tőle a pénzt, tanította. Hová tette a tudományát? Pedig biztos nem tanították rosszra. A szüleit is ismerem, a szomszéd faluba való, rendes emberek. Mellesleg, báttya is tiszt, főhadnagy, de arról csak jót hallani, harci kiképzésből meg a politikaiból is mindig kiváló. Hát honnan szakadt belé ez a könnyelműség? Én magam is csodálkozol Mindent megkapott tőlem. A szívem csakis az övé. Ahányszor hazafelé jövök, majd kiugrik a szívem az örömtől, hogy mingyár meglátom. És tessék, mégis itthagyott! A fene egye meg, hogy nem tudott megülni a fenekin, és jött, egy ilyen széltoló és tíz perc alatt elcsavarta a fejit... Észt még csak kibírnám valahogy. De mér hagyott itt egészen? Észt se értem. Nem fér a fejembe. Az életben ez is, az is előfordul, néha megbotlik az ember, de hogy egyszerre tönkretegye az egész életit, mire jó ez? Tönkretenni könnyű, de megint helyre hozni... Meg asztán már harmincéves. Nagyon rosszul esik ez nekem, ezér írom észt a történetet. Mer ha már arról van szó, nekem magamnak is van három érdemrendem és négy medáljám. És már rég kommunista élmunkásnak számítanék, csak hát van egy nagy hibám: ha iszok egy kicsit, mingyár az édesanyukájába küldök mindenkit. Ez se megy sehogy a fejembe, józanon egész más ember vagyok. A volán mellett meg még senki se látott részegen és nem is fog soha. Ludmilára, a feleségemre ez alatt a négy év alatt egy rossz szót nem szóltam, észt is mindenki megmondhattya_ Durva szóval soha nem illettem. Ő meg se szó, se beszéd, itthagyott. Észt igazán nem venné jó néven senki a helyembe. Én se vagyok fából. Üdvözlettel Ivan Petyin I. oszt. sofőr Ivan fogta a „történetét“, és elindult az újsághoz, ami nem messze volt tőlük. Tavasz volt, és emiatt még jobban érezte a bánatát: mintha kihűlt volna a szive. Eszébe jutott, hogy nem is olyan régen ugyanezen az utcán ment végig a feleségével a klubból jövet: próbája volt s Ivan elébe ment. Néha még el is kísérte. Izzó gyűlöletet érzett az ellen a „próba“ ellen, de soha nem mondta a feleségének, aki imádta a próbákat - ő meg a feleségét imádta. Szívesen kísérgette az utcán, büszke volt a szépségére. És a tavaszt is szerette: amikor még meg se jött, de már minden az eljövetelét hirdette, még a csípős hajnalokon is a szívében jóleső sajgást érzett: a várakozás boldog fájdalmát. A tavaszt várta. És meg is érkezett: még csupaszon, széltől tépet- ten, de simogatóan hamarosan a nyomában jövő meleget, napsütést ígérve a földnek... Megérkezett. Most meg azt sem tudja, hova legyen szégyenében. Ivan gondosan beletörölte a csizmáját a szerkesztőség tornácán heverő piszkos lábtörlőbe, és bement. Még soha nem járt itt, de a szerkesztőt ismerte: horgászás közben találkoztak.- Agajev bent van? - kérdezte attól az asszonytól, akit gyakran látott az otthonában, és aki ugyancsak minduntalan próbákra futkosott a klubba. Legalábbis valahányszor az ő és Ludmila beszélgetését hallgátta, örökké ilyen szavak ütötték meg a fülét, mint „próbák“, meg „kulisz- szák“. Amikor most meglátta, nem tartotta szükségesnek, hogy üdvözölje, megint fájón összerándult a szíve. Az asszony kíváncsian és valahogy jókedvűen nézett föl rá.- Bent. Vele akar beszélni?- Vele. Egy... ügyben - Ivan farkasszemet nézett az asszonnyal, és arra gondolt: ez is biztos megcsalta már az ugát, azért ilyen vidám. Az asszony bement a szerkesztő szobájába, majd kijött és így szórt:- Bemehet. A szerkesztő is jókedvű, alacsony emberke volt, egy kicsit gömbölyűbb a kelleténél, s ugyancsak kopasz. Ivan belépte- kor fölállt az íróasztal mellől.- Ohó! - kiáltott föl, és az ablakra mutatott. - Nemsokára eljön a mi időnk! Még nem próbálkozott a pergetéssel?- Nem. - Ivan mindenképpen hangsúlyozni kívánta, hogy most kisebb gondja is nagyobb holmi pergetésnél.- Én szombaton meg akarok próbálkozni vele. - A szerkesztőt még mindig nem hagyta el a jókedve. - Vagy nem ajánlja? Már alig győzöm kivárni...- Hoztam egy történetet - kezdte Ivan.- Történetet? - ámult el a szerkesztő.- Maga írta? Miről?- Le van benne írva minden. - Ivan odanyújtotta a füzetet. A szerkesztő belelapozott. Rápillantott Ivanra, aki komoran nézett vissza rá.- Azt akarja, hogy most mindjárt elolvassam?- Az jó lenne... A szerkesztő visszaült, és olvasni kezdett. Ivan állva maradt, merőn nézte a kedélyes szerkesztőt, és közben azt gondolta: biztos az ó felesége is próbákra mászkál. De ó nem bánja, hadd mászkáljon. Ó maga is tud beszélni azokról a mindenféle kulisszákról. Mindenről tud beszélni. A szerkesztő fölkacagott. Ivan foga összecsikordult.- Pompás! - kiáltott föl a szerkesztő, és megint hahotázni kezdett, csak úgy ugrált tőle az a feszes kis pocakja.- Mi a pompás? - kérdezte Ivan. A szerkesztő abbahagyta a nevetést. Még zavarba is esett egy kicsit.- Bocsásson meg... Saját magáról írta? Magával történt meg?- Velem.- Hm... Bocsásson meg, nem tudtam.- Nem baj. Olvassa tovább. A szerkesztő újból beletemetkezett a füzetbe. Többé nem nevetett, de látszott rajta, mennyire elképeszti ez a história, és mégis mulatságosnak tartja. Hogy ne lássék rajta, összevonta a szemöldökét, és megértőén csücsörítette a száját. Amikor végigolvasta, megkérdezte:- Azt akarja, hogy leközöljük?- Azt hát.- De hát ezt ... nem lehet közölni. Ez nem elbeszélés...- Miért ne lehetne? Mások is írnak.- De mért akarja, hogy megjelenjen?- A szerkesztő most valóban részvétteljesen és komolyan nézett Ivanra. - Mit vár tőle? Hogy megkönnyebbül tőle? Ivan nem felelt mindjárt.- Hadd olvassák el ... ott.- Hát hol vannak?- Azt még nem tudom.- Hiszen akkor el se jut hozzájuk a mi lapunk.- Majd én megtalálom őket. És elküldöm.- De hát nem is ez a fő. - A szerkesztő felállt, és járkálni kezdett a szobában.- Nem ez a fő. Mit vár tőle? Azt, hogy észhez tér, és visszajön magához?- Hogy szégyellni fogják magukat.- Ugyan?... Nem is tudom... Én együttérzek magával, de hát az butaság lenne. Még ha megszerkesztem is...- Hátha visszajön.- Dehogy jön!... - Látszott, mennyire feldúlja az ügy. - Inkább írjon levelet, írjuk meg együtt! Ivan a füzetért nyúlt és megfordult.- Viszontlátásra.- Várjon! - kiáltotta utána a szerkesztő. - írjuk meg együtt!... Úgy, mintha egy idegen írná... Ivan keresztülment az előszobán, de még csak feléje se nézett az asszonynak, aki olyan sokat tudott a próbákról, kulisz- szákról... Egyenesen a kocsmába ment. Vett egy fél liter vodkát, egy szuszra kiitta, anélkül, hogy egy falatot evett volna rá, és hazafelé indult, a sötét ürességbe. Két keze a zsebében, nem nézett se jobbra, se balra. De valahogy mégsem nyerte vissza a nyugalmát. Ment és némán zokogott. A szembejövők csodálkozva néztek rá... Ment és zokogott. Nem szé- gyellte, hogy sír. Nagyon elfáradt. SZABÓ MÁRIA fordítása Julo Polák rajza
