Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1983-11-18 / 46. szám
1111(11111111111 A harmadik Brezsnyev-Ni- xon találkozón (Moszkva, 1974) llllllllllllllll A szovjet-amerikai kapcsolatok jelene és jövöje olyan probléma, amely nemcsak a két országot, hanem a világ valamennyi államát is érinti. Hisz a gazdaságilag és katonailag két legerősebb nagyhatalom viszonya közvetve vagy közvetlenül mindig befolyással volt a globális nemzetközi helyzetre. A két ország kapcsolatai bizony bonyolult feljődésen mentek keresztül: a mindkét fél számára előnyös és a környező világra is jótékonyan ható időszakokat gyakran zavarták meg olyan periódusok, amikor a Szovjetunió és az USA viszonya válságos, sőt pattanásig feszült volt. Ilyen kritikus időszak a jelenlegi is, mivel az utóbbi években az amerikai’külpolitika alapvető hangneme a dühödt szovjetellenesség és a gyűlölködő antikommunizmus lett. A világot tehát a jelen és a jövő aggasztja, de most - a diplomáciai kapcsolatfelvétel ötvenedik évfordulóján - nem árt visszatekinteni a szovjet-amerikai kapcsolatok félévszázados múltjára. A KEZDET: TÍZ ÉV AMERIKAI KÉSÉS A Szovjetunió és az Egyesült Államok 1933. november 16-án vette fel a diplomáciai kapcsolatokat. A két világháború között a jelentős kapitalista államok közül az USA volt az utolsó, amely „belenyugodott“ az első szocialista ország létébe és normális kapcsolatokat létesített vele. Az USA csaknem tíz évvel maradt el tőkés partnerei mögött! (Franciaországgal, Olaszországgal, Nagy-Britanniával 1924-ben, Japánnal 1925-ben vette fel a Szovjetunió a diplomáciai kapcsolatokat.) A fiatal szovjethatalom már 1917. november 7-i békedekrétumában megállapodást javasolt a burzsoá államoknak. Wilson, Coolidge és Hoover elnök idején azonban a hivatalos amerikai körök csökönyösen nem voltak hajlandók tudomásul venni az oroszországi forradalmi változásokat, és a szovjet állam elismerését „alapvető“ változásokhoz kötötték. Ez már csak azért sem volt normálisnak tekinthető, mivel az USA és a „nem létező“ Szovjetoroszország között a húszas évek közepétől élénk kereskedelmi kapcsolatok bontakoztak ki. Az irreális és abszurd amerikai magatartáson az 1933-ban hivatalba lépett Roosevelt elnök változtatott, amikor az év október 10-én üzenetben fordult Kali- nyinhez, a Szovjetunió Központi Végrehajtó Bizottsága elnökéhez, s kifejtette: „Szükséges lenne kísérletet tenni a 125 milliós USA és a 160 milliós Szovjetunió közötti jelenlegi abnormális kapcsolatok megváltoztatására..." Litvinov külügyi népbiztos 1933. november 7-én érkezett szovjet küldöttség élén Washingtonba. A tárgyalásokat november 16-án jegyzékcserével fejezték be; a dokumentumban a két ország kormánya tudatta egymással, hogy diplomáciai kapcsolatokat létesítettek. (Bullit, az USA első moszkvai nagykövete 1933. december 13-án, Trojanovszkij szovjet nagykövet 1934. január 8-án adta át megbízólevelét.) A diplomáciai kapcsolatok fölvétele megszilárdította a szovjet-amerikai kapcsolatok eredményes fejlődésének alapjait. AZ ANTIFASISZTA KOALÍCIÓTÓL A HIDEGHÁBORÚIG Az amerikai kormány Nagy-Britanniával és Franciaországgal együtt azon volt, hogy a német fasiszta agressziót keletre, a Szovjetunió ellen „terelje“. A helyzet akkor változott meg egycsapásra, amikor maguk a nyugati hatalmak is a hitlerista és a japán agresszió célpontjává váltak. A közös ellenség a Szovjetunió oldalára állította az USA-t, megalakult az antifasiszta koalíció, amely keretében a két ország eredményes együttműködést folytatott. A második világháború idején tehát létrejött az az alap, amelyre építve a Szovjetunió és az USA kapcsolatai sikeresen fejlődhettek volna mindkét fél javára, a világbéke érdekében. A Szovjetunió ilyen reményekkel látott hozzá a háború utáni építéshez. Roosevelt halála után azonban a reakciós erők nyomására Truman elnök olyan irányvonalat követett, amely célja az USA háború utáni hegemóniájának biztosítása volt, s amely az „atommonopóliumra“ támaszkodott. A hidegháború kezdetére Churchill volt brit miniszterelnök (Truman jelenlétében tartott) fultoni beszéde adta meg a jelet: a Szovjetunióval szembeni katonai tömb megalakítására szólított föl, s a „vasfüggönnyel“ elválasztott két világ elméletét fejtette ki. A szovjet-amerikai kapcsolatok rohamosan romlottak, s miután a nyugati államok az USA vezetésével megalakították a NATO-t, a Szovjetunió kénytelen volt jelentősen erősíteni védelmi képességét. 1949-ben az amerikai „atommonopólium" megszűnt: a Szovjetunió végrehajtotta első sikeres nukleáris kísérletét. A Genfben 1955-ben megtartott négyhatalmi értekezlet nagy lehetőséget rejtett magában a szovjet-ameriakai, s általában a kelet-nyugati kapcsolatok javítása szempontjából. ASzovjetunió, Francia- ország, Nagy-Britannia és az USA legfelsőbb vezetői először találkoztak a háború után. A Szovjetunió javasolta, hogy kössenek kollektív biztonsági szerződést, tegyenek lépéseket a leszerelés felé, s tiltsák be az atomfegyvereket. A kezdeményezések süket fülekre találtak, de annak ellenére, hogy Genf nem hozott konkrét eredményt, nagy volt a jelentősége, mivel a hidegháború útjától való eltérést jelezte. Az USA-ban persze még nagy befolyással bírtak azok az erők, amelyek a hidegháború folytatása mellett álltak ki. A KARIBI VÁLSÁGTÓL A FONTOS MEGÁLLAPODÁSOKIG Hruscsov szovjet kormányfő 1959-es washingtoni látogatása azonban már jelezte: olvad a jég. Szovjet legfelsőbb vezető először utazott az USA-ba. John Kennedy már választási kampányában ígéretet tett, hogy a szovjet-amerikai kapcsolatok javítására fog törekedni. Az 1961 -es bécsi Hruscsov-Kennedy találkozó igazolta, milyen fontosak két ország között a személyes kapcsolatok. Ezeknek is része volt abban, hogy a karibi válság végül is megoldódott. (A Kuba elleni amerikai provokációk fokozódására való tekintettel Havanna és Moszkva megállapodása értelmében korlátozott mennyiségű szovjet közepes hatótávolságú rakétát helyeztek el a szigeten. A „rakétaválságot“ a szovjet kormány határozott intézkedéseinek és Kennedy elnök józan hozzáállásának köszönhetően sikerült megoldani. A Szovjetunió leszerelte és elszállította a rakétákat, az USA pedig kötelezte magát, nem támadja meg Kubát.) A hatvanas évek pozitív eredményeihez tartozik a „forró drót“ létesítése Washington és Moszkva között (1963), a világűr békés felhasználásáról szóló megállapodás (1967), az atomsorompó- egyezmény (1968) és mások. A személyes kontaktusok sem szakadtak meg: az ENSZ-közgyúlés ülésszakán részt vevő szovjet küldöttség vezetője, Koszigin kormányfő 1967-ben Johnson elnökkel tárgyalt nemzetközi kérdésekről, többek között a vietnami háborúról. Viszont épp az USA vietnami agressziója volt abban az időben a szovjet-amerikai kapcsolatok továbbfejlődésének egyik akadálya. Amikor 1969-ben a republikánusok győzelmével Nixon került a Fehér Házba, az amerikai vezetés belátta azt, amire a Szovjetunió éveken át kitartóan törekedett, nevezetesen, hogy elengedhetetlen a két nagyhatalom viszonyának javítása. A szovjet-amerikai kapcsolatokban minőségi változást hozott Nixon elnök 1972-es moszkvai útja, majd Leonyid Brezsnyev washingtoni látogatása (1973) és megintcsak Nixon elnök moszkvai útja (1974). Megkezdődött a kapcsolatok átszervezésének folyamata: világpolitikai jelentőségű megállapodásokat kötöttek, és az együttműködést kiterjesztették a gazdasági, mőszaki-tudományos, kereskedelmi élet mind szélesebb területeire. A három csúcstalálkozón 30 szerződést írtak alá. Ezek jelentősége természetesen nem egyforma, s ezért csak azokat vegyük sorra, amelyek a nemzetközi enyhülés szempontjából a legfontosabbak: 1. Nixon elnök első moszkvai útja idején, 1972. május 29-én tették közzé a szovjet-amerikai kapcsolatok alapelveiről szóló nyilatkozatot, amely „mintegy lefektette a szovjet-amerikai együttműködés sínpárjait“ - ahogy akkori tudósítások írták. A nyilatkozat leszögezte: nukleáris korunkban a békés egymás mellett élés az egyetlen alternatíva, tehát a Szovjetunió és az USA mindent megtesz azért, hogy elkerülje a kapcsolatok veszélyes kiéleződését, a katonai konfrontációt, megakadályozza a nukleáris háború kirobbantását. 2. Ugyancsak az 1972-es moszkvai csúcstalálkozó idején, május 26-án írták alá a rakétaelhárító rakétarendszerek korlátozásáról szóló egyezményt. A felek megegyeztek abban, hogy két-két elhárító rendszert építenek ki, egyiket a főváros, a másikat ama körzet védelmére, ahol a támadórakétákat elhelyezik. A megállapodás a fegyverkezési hajsza korlátozását célozta, ugyanúgy, mint a támadó rakétarendszerekre vonatkozó ideiglenes egyezmény (SALT-I.) Mindkettő rendkívül nagy fontosságú, mivel a két vezető nagyhatalom a nukleáris fegyverrendszerek korlátozásával gyakorlati lépést tett a termonukleáris világ- katasztrófa elkerülésére és lehetőséget kapott arra, hogy csökkentse a hadügyi kiadásokat. 3. Leonyid Brezsnyev washingtoni látogatása idején, 1973. június 22-én írták alá a nukleáris háború elhárításáról szóló egyezményt. Ebben kimondják, hogy az atomháború veszélyének teljes kiküszöbölésére törekednek, eleve megakadályozzák olyan helyzetek kialakulását, amelyekben kapcsolataik megromolhatnak, tartózkodnak attól, hogy katonai erővel, erőszakkal fenyegessék egymást, minden erőfeszítést megtesznek a háborús kockázat csökkentésére. 4. A kiemelkedő fontosságú okmányok sorát folytatja a föld alatti atomfegyver-kísérletek korlátozásáról szóló szerződés, amelyet 1974-ben írtak alá Moszkvában. Ebben a két ország kötelezte magát arra, hogy nem végez 150 kilotonnánál nagyobb földalatti kísérletet, minimálisra korlátozza az ilyen jellegű robbantásokat és keresi a módját annak, miként lehetne az összes föld alatti kísérletet megszüntetni. 5. Ugyancsak a harmadik Brezsnyev -Nixon találkozó idején írták alá azt a jegyzőkönyvet, amely kiegészíti a SALT-I megállapodást. A két ország ebben lemondott a második rakételhárító rakétarendszer kiépítéséről és megállapodott abban, hogy az 1977-ig érvényben levő ideiglenes megállapodás helyett új, 1985-ig szóló egyezményt kötnek a hadászati támadó fegyverek korlátozásáról. Tehát a dokumentumok is tanúsítják, sikerült gyökeres fordulatot végrehajtani a kapcsolatokban, a béke és a széles körű, kölcsönösen előnyös együttműködés irányában. A viszony javításához járult hozzá Ford elnök és Leonyid Brezsnyev 1974-es vlagyivosztoki találkozója is, amelyen közös nyilatkozatot fogadtak el a stratégiai támadófegyverek korlátozásáról. Az, hogy az események ilyen kedvező fordulatot vettek, elsősorban a Szovjetunió békekezdeményezéseinek, s főleg az SZKP XXIV. kongresszusán elfogadott békeprogram következetes végrehajtásának köszönhető. A két nagyhatalom rendezett viszonya tette lehetővé többek között az európai biztonsági és együttműködési konferencia sikeres befejezését (1975 júliusában Helsinkiben ismét találkozott Ford és Brezsnyev). CARTERTÖL REAGANIG A hetvenes évek végén az Egyesült Államok hibájából ismét megszakadt a kedvező folyamat. Carter elnök 1979., júniusában még elutazott Bécsbe, hogy Leonyid Brezsnyewel aláírja a SALT-II szerződést és a hadászati fegyverek további korlátozásáról szóló tárgyalások alapelveit, ám Washingtonban akkorra már egészen felülkerekedett a katonaiipari komplexum befolyása, ami az USA külpolitikájának radikális megváltozásához vezetett. Olyan erők irányítják azóta is az Egyesült Államokat, amelyek nem ismerik el a békés egymás mellett élés szükségszerűségét, s egyértelműen a Szovjetunióval szembeni konfrontációra törekednek. Az USA a lázas fegyverkezés útjára lépett, hogy a maga javára billentse az erőegyensúlyt. Nem ismer korlátokat sem a hadászati fegyverek (pl. MX rakéták, B-1-es bombázók), sem az európai nukleáris fegyverek (nyugat-európai rakétatelepítés), sem pedig a hagyományos fegyverek területén (közép-európai haderőcsökkentési tárgyalások), bár látszatra folytatja a tárgyalásokat a Szovjetunióval. Washingtonban különböző ürügyeket fabrikálnak (Afganisztán, Lengyelország, a dél-koreai gép esete), hogy gazdasági „szankciókat“, embargókat rendelhessenek el a Szovjetunió és a többi szocialista ország ellen. Valóságos „keresztes hadjárat" folyik az USA részéről amely már- már a hidegháborús hisztériakeltésre emlékeztet. Ilyen helyzetben természetesen nem fejlődhetnek a Szovjetunió és az Egyesült Államok kapcsolatai, s ez sajnos meglátszik az általános nemzetközi helyzeten is. Feszültséggócok egész sora alakult ki a karibi térségtől egészen Ázsiáig. A Reagan-kormányzat militarista és konfrontációs politikája következtében a szovjet-amerikai viszony történetének legsúlyosabb válsága tapasztalható - vélik a politikai kommentátorok. Hasonló értékelést adott Jurij Andropov, az SZKP KB főtitkára, szovjet államfő szeptember 28-i nyilatkozatában is, de ugyanakkor - a szovjet vezetők higgadtságát bizonyítva - hangsúlyozta: a Szovjetunió a józan észre apellálva kitartóan törekszik a két nagyhatalom kapcsolatainak javítására. Összeállította: PAPUCSEK GERGELY Brezsnyev és Carter kicseréli a SALT-II szerződés dokumentumait (Bécs, 1979) llllllllllllllll A szovjet-amerikai kapcsolatok ötven éve
