Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)

1983-11-04 / 44. szám

* * kJ szú 15 Kuvahara Jaszuo Kamikaze című könyvéből idézve az előző részben többek között megismerkedhettünk a japán hadsereg kegyetlen kiképzési módszereivel, s az öngyilkos pilótajelöltek igenis emberi érzéseivel, gondolkodásával. Láthattuk, a fanatiz­must erőszakkal táplálták beléjük. Kuvahara, miután elvégezte az alapkiképzést, vadászrepüló iskolába került, ahol a pilótákat az ellenség mindenáron történő megsemmisítésére tanították. A visszaemlékezést itt folytatjuk. 1945 elején vagyunk... ELJEGYEZVE A HALÁLLAL A szövetséges hatalmak napról napra erősebbek voltak. A B-29-es repülő erődök, ezek a dü­börgő monstrumok mind gyakrab­ban takarták el az égboltot, tűz- és halálszönyeget hagyva maguk után. Az ellenséges haditengeré­szeti erők is mind szorosabbra vonták körülöttük a gyűrűt. Nyíltan nem mertem magam­nak bevallani, de nyilvánvaló volt, hogy vesztésre álltunk. Felmerült bennem, milyen sokáig lesz képes a japán nép érzelmeinek álarca mögött bujkálni? Majdnem egy évig készültünk a halálra. Valójában egész évez­redekig. Ez része volt világké­pünknek. De most, ahogy mindez kegyetlen valósággá változott, tu­datunkban mindinkább elhatalma­sodott a pusztulástól való félelem. . A kamikazék általában 15-20 repülőgéppel, félórás időközön­ként támadtak. Valaki azt állította, hogy a pilótákat kabinjukba bezár­ták, de én semmi ilyet nem ta­pasztaltam. Egyszerűen nem volt erre ok. A kamikazék gyakran fel­nyitották a kabin tetejét és zászló­val vagy sáljukkal integettek, ami­kor megláttak egy amerikai hajót. Ez volt az utolsó gesztusuk, utolsó vagány tettük, amely talán segítet­te őket a halálos támadás végre­hajtásában. Sosem érti meg senki, mit érez­tek azok a férfiak, akik a halállal jegyezték el magukat. Természe­tesen minden nemzetnek voltak hősei, akik feláldozták életüket, de sehol a világon nem volt ilyen előre átgondolt önpusztítás. Nincs arra még egy példa, hogy férfiak ezrei több héten, hónapokon ke­resztül törjék a fejüket azon, ho­gyan pusztíthatnák el magukat. Sem a sintoizmus a túlvilági életről szóló tanításával, sem a buddhista filozófia a nirvánáról nem hozott vigaszt: ,,az őrült, fa­natikus japán“ gyakran iskolás volt, aki belegabalyodott a sors fonalába és közben édesanyja után sírt. Nem állítom, hogy a jápán kato­nák között nem voltak fanatikusok. Némelyikük nem kívánt mást, csak a hősi halált. Lényegében azonban mi, pilóták két nagy cso­portra oszlottunk. A kicsigaik (őrül­tek) égtek a gyűlölettől, minden­áron hősök akartak lenni és csak egyetlen dologért éltek - a halá­lért. Nagyobb részt a haditengeré­szettől érkeztek. Az idő múltával én a másik csoporthoz kerültem közelebb, amely általában másként érzett, bár ezt nyíltan ritkán váltottuk be. Ezeket a férfiakat, akik többségük­ben magasabb műveltséggel ren­delkeztek, a kicsigaik sukebeinek (pancserek) nevezték. Nem mint­ha a sukebeik nem lettek volna hazafiak. Még ma is meghalnék a hazáért, ha erre szükség lenne, ugyanúgy meghaltam volna akkor is. De ez élet számunkra sokkal drágább volt. A halál értelmét nem magában a halálban láttuk. Naponta gyakoroltuk az öngyil­kos támadásokat. Egy bombázás után Hiroból nem maradt semmi, úgyhogy az északkeleti Kiusun fekvő Oita légi­bázisra repültünk. Itt az öngyilkos pilóták kísérője lettem. Ma már csak néhányan vagyunk életben, s mi vagyunk az egyetlenek, akik elmondhatják, mi történt valójában az amerikai hajók körijl, egyedül mi mondhatjuk el, miként csele­kedtek a feláldozott pilóták és mit éreztek az utolsó percekben. Egyetlen légicsata sem hagyott bennem ilyen nyomokat. Azelőtt sosem láttam, hogyan zuhannak fiatalemberek szándékosan, egyik a másik után a halálba. A LEGJOBB BARÁT A kamikazék kopaszra borot­válták fejüket, s köré apró zászlót csavartak, úgy, hogy a kárminvö- rös nap a homlokukon volt. Á halálrepüléseket megelőző ceremóniák sosem maradtak el. Nagyon szertartásosak, csaknem teátrálisak voltak, pohárköszöntők és beszédek hangzottak el. Már fejből tudtam mindegyiket. „Tehát hős barátaink, moso­lyogjatok, amikor a halálba men­tek... nektek és társaitoknak már készítik a helyet a háborús hő­sök... az égi szamurájok kö­zött...“ - nagyjából így hangzot­tak az utolsó szavak, majd koccin­tás következett, s az elmaradha­tatlan kiáltás: „Éljen a császár!" A kamikazék mindenkinek azt mondták: „viszontlátásra“, mere­ven mosolyogtak, és sorjában szálltak be elöregedett gépeikbe. Mosolyok? Volt, akinek az utolsó pillanatig az arcán maradt a mo­soly, mások abban a pillanatban elkomorodtak, amikor behúzták kabinjuk tetőjét. Ki volt bátrabb? Az, aki csak a végén érezte a fé­lelmet^ vagy az, aki kezdettől fog­va félt? De ebben a pillanatban csak egyikükre tudtam gondolni. Épp felém jött. Alakja valótlannak tűnt. Teste gépiesen végezte kötelessé­gét. Viaszszínű arcán furcsa mo­soly. Ö volt a legjobb barátom, Tacuno, akivel együtt éltem át a kiképzés borzalmait. Most öt kellett a halálba kísérnem. ,, Emlékszel... mindig együtt akartunk repülni“ - mondta csen­desen. A szemébe néztem, majd fejemet lehajtottam. „Rövidesen én is utánad megyek“ - sut­togtam. Valamit a kezembe nyomott. „Tessék - mondta - vedd. gondja­idba. Nincs más, amit magam után hagyhatnék“. Tacuno épp kisujját nyújtotta át nekem. A halálraítélt pilóták min­dig hagytak maguk után valamit - egy hajtincset, körmüket, egész ujjúkat, - hogy azt társaik eléget­hessék, s a hamvakat hazaküld- hessék. Ezeket aztán a családi szentélyekben helyezték el, s évente egyszer a pap eljárt a há­zakhoz, hogy imádkozzon az el­hunytért. Az időjárás kedvező volt. Az esős időszak elmúlt, s fölöttünk tiszta, kék ég húzódott. Okinava felé indultunk, s ez az út tizenkét férfi számára az utolsó e világi „utazás“ volt. Háromórás repülés után pillan­tottam meg Okinavát. Messze ma­gam előtt amerikai hajókat vettem észre. Próbáltam őket megszá­molni, összesen huszonöt apró pontot láttam. Köztük négy repülő­gép-anyahajó -, a mi jövendő zsákmányunk - s az őket kísérő hadihájók, torpedórombolók. A tizenkét kamikaze teljes gáz­zal elénk, a kísérő repülőgépek elé vágott, s megkezdte az elő­készületeket, hogy háromezer mé­ter magasból lecsapjon az ellen­ségre. A hajókról ekkor kezdtek tüzelni. Tacuno a három gépből álló ékek közül az utolsót vezette. Mindegyik pilóta felnyitotta a kabin fedelét, selyemsáljukat a szél le­begtette. Most... úgy tűnik, majdnem fö­löttük vagyunk... A vezető kami­kaze megkezdi a zuhanást, egye­nesen a hajók légelhárító ágyúiból süvöltő lövedékek függönyének ront. Találatot kap... A másik két kamikaze gépe ugyancsak a leve­gőben robban fel. A,negyediknek több szerencséje van. Nekicsapó­dik egy torpedórombolónak, hatal­mas robbanás. Az amerikai hajó eltűnik a hullámokban. Az egyik kamikaze a víz felett- repül, s a géppuskatúz szökőkutak ezreit alakítja ki körülötte. Egyene­sen a repülógép-anyahajónak tart. Sikerül eltalálnia? Nem, nem, öt találták el. A hajó farának csapó­dik, s csak kevés kárt okoz. A hajók védelme szinte áthatol­hatatlan. A túzfüggönyön még egy szúnyog sem jutna át. További két kamikaze ugyanarra a repülögép- anyahajóra csapna le, de mindket­tő a vízbe zuhan. A helyzet átte­kinthetetlen, csak abban lehetek biztos, hogy eddig egy hajót sül­lyesztettünk el. Már csak néhány gépünk van. Nehezen különböztethetők meg. Két repülőgép a magasban az utolsó köröket teszi meg, köztük egy micubisi vadászbombázó. Ab­ban ül Tacuno barátom. Tacuno még nem kapott talála­tot, tökéletesen manőverezik. Egyszercsak kigyullad a gépe, de ö tovább repül, nem tudják megál­lítani. Egy tartályhajót vett célba, közeledik felé, s neki is csapódik. Hatalmas robbanás, majd renge­teg apró kisebb robbanás. A tenger a hajó körül megremeg, a tartály­hajó süllyed, süllyed, nem marad utána más nyom, csak egy óriási olajfolt. Ez volt az én barátom. HIROSIMA Augusztus negyediké. Azon a na­pon sokszor imádkoztam. Másnap írásos parancsot kaptam. Augusz­tus nyolcadikén szállók fel utoljá­ra. Végre megtudtam valami végle­geset. Eljött az én időm, és szinte megkönnyebültem. Négy nap múl­va már nyugtom lesz. Igen, még négy napom volt hátra. Másnap reggel kétnapos eltá­vozást kaptam. Ilyen nagyvonalú volt a japán hadsereg halálra ítélt katonáihoz! Egy katonai teherautó vitt Hiro­sima felé, ahonnan már hamar hazajuthatok. A katonai parancs­nokságra igyekeztem, amikor ész­revettem a magasban egy ameri­kai B-29-es gépet. Sehol a kör­nyéken egy japán vadászbombá­zó. A gép hasából egy apró, labda nagyságú tárgy hullott ki, egyre gyorsabban zuhant a föld felé. Az emberek körülöttem azt hitték, megint valami röplapokat dobnak le az amerikaiak. Aztán bekövetkezett a kataszt­rófa, amelyet soha senki sem lesz képes teljesen leírni... .. .Fájó égési sebekkel feküdtem priccsemen, amikor a barakkba be­rontott egyik katonatársam. „Kuva­hara, azt mondják, holnap a csá­szár bejelenti Japán kapitulációját. Az amerikai rádióállomások sem­mi másról nem beszélnek“. Au­gusztus 14-e volt. A hír villám­gyorsan elterjedt, a feszültség egyre nőtt. Azon az éjszakán a hi- rói légibázison nem soljan aludtak. Másnap délben az ebédlőben gyülekeztünk, s mindenki igyeke­zett közelebb kerülni a rádióhoz. Néhány szó érthetetlen volt, de annyira ki lehetett venni a szavak értelmét, hogy tudatosítsuk, mi is történik. Császárunk hivatalosan is bejelentette a japán kapitulációt! A császár nyilatkozata szinte az atombomba erejével sújtott min­denkit. Néztem a megrökönyödött arcokat és figyeltem hogyan vál­toznak. Néhányan felugrottak, or­dítani kezdtek, bosszúért kiál­toztak. Amikor már ismét a barakkban voltunk, repülőgépek motorjai zúgtak fel, a zuhanórepüléskor hallható süvítés, majd két hatal­mas robbanás. Kasivabara és Ki- nosita hadnagy észrevétlenül szállt gépébe, közülünk elsőként inkább a halált választotta, mint a megalázó kapitulációt. öngyilkosságok sorozata kö­vette egymást. Néhány tiszt piszto­lya csövét dugta szájába, mások harakirit követtek el, megint má­sok nyelvüket harapták el, felvág­ták ereiket vagy felakasztották magukat. Ugaki Matoi admirális, á hadi- tengerészet 5. repülős egységé­nek parancsnoka néhány tisztje kíséretében ugyanaznap szállt be egy bombázó repülőgépbe az oitai bázisom Okinavának vették az irányt. Ők voltak az utolsó kami­kazék. Onisi Takidzsiro kontraadmirá­lis, az öngyilkos repülések „atyja“ beismerte, hogy bűnös és harakirit követett el. Példáját ezután több magasranqú tiszt követte... (Vége) * A > < 1983. XI. 4.

Next

/
Thumbnails
Contents