Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1983-07-01 / 26. szám
I LI SZÚ 5 •c 963. VII. 1. A három kivégzett afrikai hazafi (balról jobbra): Jerry Semano Mosololi, Marcus Thabo Motaungo és Thelle Simon Mogoerane. (CSTK felvétele) A lexikon szerint az apartheid afrikaans szó, jelentése: elkülönítés. Apartheidpolitika: a faji megkülönböztetésnek, a „nem fehér'1 lakosság politikai és szociális elnyomásának a Dél-afrikai Köztársaságban uralkodó rendszere. Célja, hogy a fehér kisebbség hatalmát fenntartsa s a nemzeti felszabadító harcot elnyomja. Világméretű felháborodás fogadta a hírt, hogy június 9-én, a hajnali órákban a Dél-afrikai Köztársaság fővárosában, Pretoria központi börtönében kivégezték az Afrikai Nemzeti Kongresszus (ANC) három tagját, akiket még 1982- ben ítéltek halálra. Oliver Tambo, az ANC elnöke kijelentette: Thelle Simon Mogoerane-t, Jerry Semano Mosololit és Marcus Thabo Mo- taungot kínzásokkal kényszerítették beismerő vallomásra. Koholt vádak alapján ítélték el őket, hazaárulást, gyilkosságot, fegyveres rablást és terrorista akciókban való részvételt varrtak a nyakukba. Az egyedüli bűnük azonban az volt, hogy az ANC tegjaiként harcoltak az apertheidpolitika ellen. A beismerő vallomások kicsikarása a brutalitásukról hírhedt dél-afrikai börtönökben egyáltalán nem szokatlan (elenség. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa a kivégzés hírének hallatára megszakította konzultációját és mélységes sajnálkozását fejezte ki, hogy a dél-afrikai kormány nem vette figyelembe a BT-nek, az ENSZ főtitkárának és a világ közvéleményének a halálos ítéletek megváltoztatását követelő felhívását. A Szakszervezeti Világszövetség 206 millió tagja nevében ítélte el a három dél-afrikai hazafi kivégzését, barbár cselekedetnek nevezte azt. Indira Gandhi indiai kormányfő megdöbbentő eseménynek minősítette a három fiatal szabadságharcos kivégzését: „Ez az embertelen esemény sem fog bennünket megakadályozni abban, hogy a jövőben is felemeljük szavunkat minden jogtiprás ellen“ - mondotta. Pérez de Cuellar ENSZ-fötitkár megütközését és lehangoltságát fejezte ki a kivégzés miatt. Ó személyesen kérte a pretoriai kormányt, hogy kegyelmezzen meg a három hazafinak. Ez csuprán néhány kiragadott példa arról, hogyan fogadták a világban a három hazafi kivégzését. A moszkvai Pravda kommentárjában leszögezte, hogy a fajüldöző hóhérok ismét bizonyították apartheid rendszerük lényegét, majd rámutatott, hogy a Dél-afrikai Köztársaság tartja a „világrekordot" a kivégzések tekintetében, hiszen 1976 óta több mint ezer embert végeztek ki. Oliver Tambo kijelentette: az elnyomottak és az elnyomók között Dél-Afrikában ezek után még inkább az erőszak lesz a közös nyelv. Csak akkor lesz béke a kontinens e részén, ha az apartheid eltűnik a föld színéről. Leszögezte, hogy az általa vezetett mozgalom nem általában a fehérek ellen irányul, hanem a fajüldöző rendszer ellen. Dél-Afrikában azóta sem csitultak - érthetően - a zavargások. Közvetlenül a kivégzés utáni napokban több helyen tömeges tüntetésekre, a kormány részéről pedig letartóztatásokra került sor. Nem kétséges, a fajüldöző pretoriai rezsim nem folytathatná ezt a politikát, ha nem élvezné a nemzetközi, mindenekelőtt az amerikai imperializmus támogatását. Az ENSZ Közgyűlése több ízben elítélte a pretoriai kormányt. A Biztonsági Tanács még 1963-ban a Délafrikai Köztársaság elleni diplomáciai és gazdasági szankciókra szólította fel a tagállamokat, köztük a fegyverszállítás bojkottjára. A BT tagjai közül azonban az Egyesült Államok, Nagy Britannia és Franciaország továbbra is élénk kereskedelmet folytatott Pretoriával, sőt számos más fejlett tőkés ország segítette a fajüldözőket fegyveres erőik korszerűsítésében. A leghatásosabb támogatást e téren is Washington nyújtja nekik. A térség békéje és biztonsága szempontjából rendkívül veszélyes az is, hogy az utóbbi időben az izraeli cionisták és a dél-afrikai fajüldözők bővítik katonai együttműködésüket. Mint ismeretes, a pretoriai rezsim rendkívül, agresszív politikát folytat a szomszédos független államok ellen is. Törvénytelen megszállás alatt tartja Namíbiát, csapatai szinte szünet nélkül támadásokat indítanak Angola ellen, békés falvakat döntenek romba, fegyvertelen polgárokat, gyerekeket és nőket mészárolnak le. Nem kétséges, a hazafiak kivégzésének időzítése mögött is politikai szándék rejlett. Egy nappal korábban nyílt meg ugyanis az etióp fővárosban az Afrikai Egységszervezet 19. csúcskonferenciája, amely több fontos határozatot fogadott el, többek között Namíbia függetlenségének megadásáról, hangsúlyozva, hogy ezt nem lehet összefüggésbe hozni (ahogy Pretoria és Washington is teszi) a kubai csapatok angolai jelenlétével. A kivégzés után egy nappal apartheid elleni szakszervezeti világkonferencia kezdődött Genfben. Ezt a Szakszervezeti Világszövetség, a Szabad Szakszervezetek Nemzetközi Szövetsége, a Munka Világszövetsége, az Afrikai Szakszervezeti Egységszervezet és a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet rendezte. A tanácskozáson felszólalt Viliam Kozík, a Szakszervezetek Közpronti Tanácsának titkára, aki hangsúlyozta: a fajüldözés elleni harc döntő feltétele, hogy megvalósítsanak minden korábbi ide vonatkozó határozatot. Számos nemzetközi határozat ellenére az imperializmus folytatja a fajüldözők felfegyverzését, s ez teszi lehetővé, hogy agresszív prolitikát folytassanak a szomszédos államok ellen. A 66 elrabolt csehszlovák állampolgár esete is jó példa erre, akiket az az UNITA angolai kormányellenes szervezet ejtett túszul, amely a pretoriai rezsim támogatását élvezi. A fajüldözők által elkövetett gaztettekben predig bűnrészessé válnak mindazok, akik anyagilag és prolitikailag támogatják ezt a rezsimet. Apart heidprolitika: fajüldözés, fajgyűlölet. Az emberiesség ellen elkövetett leggyalázatosabb bűntetteket jelenti. A náci koncentrációs táborokat. A fiatalok, akik erre nem emlékeznek, azok emlékezhetnek a vietnami My Laira, az amerikaiak által elkövetett gaztettekre, vagy a libanoni palesztin menekülttáborokban az izraeliek által elkövetett brutális vérengzésre. Dél-Afrikában maradva: Sowetóra is emlékezhetnek, ahol 1976-ban az afrikai diákok tüntetéseket szerveztek, ezeket a pretoriai kormány véresen megtorolta, s több mint ezer embert gyilkoltak meg akkor. Az aprartheid a huszadik század szégyene. A világ minden haladó nemzete - a szocialista országokkal az élen - elítéli. Elsősorban a nemzetközi imprerializmust terheli a felelősség azért, hogy mindmáig nem sikerült felszámolni. MALINAK ISTVÁN HÁBORÚS ÍNSÉG BÉKE IDEJÉN Az Egyesült Államokban manapság a szociális kiadások olyan arányú csökkentése folyik, amely a legnagyobb a legutóbbi fél évszázad alatt. Teljesen megszűnt vagy a minimálisra csökken 250 program, amely valamilyen módon kapcsolatban áll a lakosság mindennapos igényeinek kielégítésével és létérdekeivel. A tartósan folyósított munkanélküli-segélyeket az 1980-as szinthez képest 1986- ra 99 százalékkal, a bányászok körében előforduló tüdőbetegség elleni harca szánt kiadásokat 90 százalékkal, a fiatalok számára munkaalkalom megteremtésére fordított összegeket 100 százalékkal nyirbálják meg. Míg a hetvenes évek végén a Carter- kormány mérsékelte a szociális kiadások növekedésének ütemét,- Reagan kormánya elérte azt, hogy ezeknek a kiadásoknak a hányada az Egyesült Államok nemzeti össztermékében csökken - a háború vége óta eltelt 38 év alatt most először. S ez olyan országban történik, ahol a hivatalos statisztika szerint, 32 millió ember már igy is a szegénység határán belül áll. ,,A Pentagon az egyetlen olyan kormányhivatal, amely sebez- hetetlen Reagan költségvetési csökkentéseivel szemben“ - állapította meg az U. S. News and World Report című folyóirat. A csökkentés nyilvánvalóan nem megfelelő szó: 1983-ban az Egyesült Államok ugyanis 263 milliárd dolláros rekordösszeget szándékozik költeni katonai célokra. Hasonló kép figyelhető meg más tőkés országokban is, ahol a hadiipar a személyes haszonszerzés eszközéül szolgál. A normális gazdaság szempontjából ezek a tömeges öngyilkosság céljára kiutalt, mindinkább növekedő összegek: több mint ostobaság. A nemzet költségvetéséből évről évre egyre nagyobb pénzösszegeket vonnak el és költenek olyan termékek gyártásra, amelyeket sohasen használnak majd fel sem fogyasztási eszközként, sem predig a nemzeti vagyon újratermelésének eszközeként. Mi több, az erőforrásoknak a katonai területre áramlása aránytalanságokhoz és torzulásokhoz vezet az ország gazdasági szervezetében, lassítja fejlődésének ütemét. Az egyre újabb fegyverfajták gyártása hosszú évekre előre kárt okoz a polgári jellegű iparágaknak, mivel erőforrásokat vesz el tőlük és a legjobb szakembereket. A burzsoá ideológusok, akik arra spekulálnak, hogy a lakosság megijed a fokozódó munkanélküléségtöl, azt igyekeznek bebizonyítani, hogy a gazdaság katonai szektora állítólag elősegíti a technikai haladást, és magas szintű foglalkoztatottságot szavatol. Holott erről szó sincs. A hetvenes évek második fele óta, amikor a Nyugat katonai kiadásai hirtelen növekedésnek indultak, a munkanélküliek száma újra emelkedni kezdett a tőkés világban. Ezt eleinte az 1973-1974- es válsággal hozták kaprcsolatba. A válság azonban véget ért, a munka- nélküliség mégis tovább növekedett. A lelkiismeretes megfigyelők kénytelenek voltak észrevenni, hogy a két folyamat - a militarizálódás és a foglalkoztatottság csökkenése - fejlődésében bizonyos egyidejűség van. 1975-től 1980-ig a NATO-országok- ban a katonai célokra kiutalt összegek körülbelül másfélszeresére emelkedtek: 149,5 milliárd dollárról 225 milliárd dollára. A munkanélküliek száma a NATO-országokban ezalatt körülbelül ugyanolyan arányban növekedett: 14 millióról 20,5 millióra. Az ország gazdasága - egységes szervezet, ahol a lehetőség határai közösek. A normális áruk és értékek termelésére szánt erők és anyagi eszközök ugyanolyan mértékben csökkennek, ahogyan a fegyvergyártás felduzzad. Ha a termelés csökken- akkor „felesleges“ emberek jelennek meg. A fegyverkezési verseny teljes joggal nevezhető a munkanélküliség fokozódása egyik fő okának. Minden milliárd dollár, amelyet az Egyesült Államokban a hetvenes évek második felében katonai célokra költöttek, 45 800 munkahelyet biztosított. A polgári célú termelés területén ugyanazok az anyagi eszközök elvben 53-98 ezer munkahely létesítésére nyújtottak lehetőséget. Mint ismeretes, mégis hadiipari műhelyek létesültek - az utóbbiak rovására. A Gewerkschafter című nyugatnémet folyóirat kiszámította, hogy az NSZK hadiiparában biztosított 35 ezer munkehely helyett ugyanolyan befektetés esetén 75 ezer ember juthatna munkához az építőiparban és az egészségügy terén, a közoktatási rendszerben és a közszolgáltatások területén pedig 100, illetve 132 ezer. A polgári célú vállalatoktól eltérően, amelyek természetesen takarékosságra törekednek, a hadiipari társaságok még mesterségesen is hajlandók növelni a termelési költségeket. Hiszen ez emeli termékeik árát, fokozza a hasznot. ,,A Pentagon milliárdo- kat pazarol el“ című cikkében az U.S News and World Repród metsző gúnnyal írt az „50 centes csavarokról, amelyekért 50 dollárt fizetnek“... De hogyan fest a hadiipari társaságok jövedelme ugyancsak az Egyesült Államokban? A szenátus egyik bizottsága megállapította: 49 társaság több mint 100, 22 több mint 200, három több mint 500, négy több mint 1 000 és egy 2000 százalékos hasznot ér el! Érthető, hogy ezeknek a monopóliumoknak a tulajdonosai különösen érdekeltek abban, hogy a katonai költségvetések növekedjenek. Az új fegyverfajták és -rendszerek elavulásának, erkölcsi kopásának ideje állandóan csökken, mindegyik új fegyvercsalád p>edig legalább kétszer annyiba kerül. A hadiipart azonban nem lehet elszakítani a nemzetgazdaságtól, és a polgári szektor árai ezért elóbb-utóbb követik azt. Az abnormálisán nagy katonai kiadások arra kényszerítik a burzsoá államot, hogy egyre szigorúbban alkalmazza az adópolitikát. Ez lényegében az egyszerű adófizetőt sújtja. 1946-ban az Egyesült Államokban a lakosságtól beszedett adók a költségvetési bevételek 54,3 százalékát tették ki, az iprari és pénzügyi monopóliumok által befizetett összegek predig - 30,7 százalékát. Harminc évvel később, 1976-ban, ezek a számok TI, illetve 15., 5 százalék voltak. A Reagan-kormányzat a kongresz- szusban előterjesztette az 1984-re szóló költségvetés tervezetét, amely szerint a társaságokra kivetett adók aránya csuprán 6, a lakosság részéről befizetett összegeké predig 83 százalék lesz. E tervezet szerint, az Egyesült Államok egyszerű államprolgárai 295,6 milliárd jövedelemadót fizetnek, a Fehér Ház pedig 280,5 milliárdot szándékozik katonai célokra költeni. E számok összehasonlítása teljesen szemléltetően megmutatja, mire fordítják a nép pénzét. A hadiipari konszernek tulajdonosai práratlan lehetőséget kaptak arra, hogy büntetlenül fosztogathassák az államkincstárt. Mint a Heritage Foundation szervezet közli, a hadiipari konszernek a Reagan-kormányzat vezetésének évei alatt az általa már megrendelt fegyverrendszerek költségelőirányzatát 400, 500, sőt 800 százalékkal növelték a hetvenes évek végén megszabott áraikhoz képrest. Az amerikai hadiipari irxrnopróliumok nemcsak az Egyesült Á Karmok lakosságát sziprolyozzák ki, hanem a szövetséges országok adófizetőit is. Angliában például a tengeralattjárók új amerikai rakétákkal történő felszerelésére irányuló programnak 350 millió fontba kellett volna kerülnie; most azonban már világos, hogy az akció költsége legalább egymilliárd font lesz, és meg további 350 milliót kell majd költeni csuprán a hajtóművek kicserélésre. Az Egyesült Államok jelenlegi elnökéről és Nagy-Britannia mostani miniszterelnökéről nem véletlenül mondják honfitársai, hogy ők voltaképp „fordított Robin Hoodok“. GENNAGYIJ NYIKOLAJEV
