Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1983-07-01 / 26. szám
M ostanában sokat töprengtünk lótenyésztésünk helyzetén. Lóállományunk túlságosan lecsökkent, létszáma alig éri el a húszezret. Az okokat keresve és a lótenyésztés jövőjére, helyére, szerepére kíváncsian kerestem fel Dr. Tibor Staríót, az Állami Törzstenyésztő Vállalat osztályvezetőjét. Szerinte az elmúlt évtizedekben végbement rohamos csökkenésnek az a magyarázata, hogy a földművesek lószere- tete gyorsan átváltozott gépszeretetté, ami nem is csoda, hiszen a gép teljesítménye nagyobb és munkavégeztével nincs rá gond, míg a lóval akkor is törődni kell, ha nem dolgozik. A gépi lóerő hívei már-már megkondították a lótenyésztés felett a lélekharangot, amikor beköszöntött az energiaválság. Ez a tény, s mert a ló kitűnő exportcikk és a régebben úri kedvtelésnek kikiáltott lovassport iránt sem csökkent az érdeklődés, arra késztette az illetékeseket, hogy kidolgozzák a lótenyésztés hosszú távlatú fejlesztési programját, megszabják annak irányát. Dr. Stano elmondotta, hogy először is felmérték a jelenlegi helyzetet. 1982-ben 19 680 darabból állt Szlovákiában a lóállomány. A törzstenyésztők figyelmének központjában a nyolcvanas évek kezdetéig csak a melegvérű sportlovak és a jól futó, hátaslónak, kocsilónak alkalmas gazdasági fajták tenyésztése állt, vagyis azoké, amelyekre a lovassportnak szüksége volt, s amelyeket aránylag jó-áron lehetett külföldi piacon értékesíteni. Belelapozok Stano doktor kimutatásaiba, amelyekből kiderül, hogy 1975-81 között közel tizenötezer sport- és gazdasági lovat adtunk el, viszont ugyanebben az időszakban csak fele annyi csikó született. Az ilyenfajta exportra kritikusan kell tekinteni még akkor is, ha egy-egy lóért sok pénz ütötte a tenyésztő markát. A kanca aránylag hosszú vemhesség - tizenegy hónap - után egy csikót hoz a világra, s bizony sok-sok bíbelődés után lesz belőle továbbtenyésztésre alkalmas felnőtt ló. Tenyésztésbe, munkára fogni általában három-négy éves korukban lehet a lovakat. Ha tehát az utánpótlás lassú, s ha az eladás nagymértékű, akkor egy idő múlva már nincs mit eladni, s a devizaforrás elapad. Dr. Tibor Stano szerint ez a kiviteli módszer megváltozott. A csendes, béketűrö, áldozatos életű igavonókra a szakemberek eddig jóformán oda sem figyeltek. Amikor 1974-ben egy miniszteri testület jóváhagyta a lótenyésztés tervezetét, csak korlátozott mennyiségű hidegvérű ló - a fentiek tartoznak ezek csoportjába - tenyésztését irányozta elő, főleg erdőgazdaságok részére. De nem szabták meg sem számukat, sem fajtájukat, s nem hoztak döntést arra vonatkozólag sem, hogy tulajdonképpen kik lesznek hivatottak utánpótlásukról gondoskodni. Tartóik pedig a legkülönfélébb kombinációban keresztezték őket, és csak egy szempont vezérelte őket a tartásban; mint igavonónak minél nagyobb hasznát vegyék. Beszélgetőtársam ezzel kapcsolatban megjegyezte, hogy már feltérképezték a keresztezett lóállományú területeket, s intézkedéseket hoztak a nemkívánatos keresztezés megszüntetésére. Az elmondottak egyértelműen bizonyítják, hogy a lótenyésztés „abrakos tarisznyájába“ bizony jókora összegeket kell tenni, hogy emeljék annak színvonalát. Már a létszámcsökkenés megállítása is nehéz feladat, mert sok a továbbtenyésztésre alkalmatlan öreg ló, amely elóbb-utóbb kidől a sorból. Az utánpótlást jelentő kiscsikók száma jelenleg 1134, vagyis az állomány hat százaléka. Az 1 -3 éves csikóból 1175 darab van, ez az állomány 9,5 százaléka. Az utódlásra alkalmas kancák közül az idén szintén valamennyit befedeztették, s így ez év végére elérik a kitűzött célt, hogy az állomány 8 százalékát képezzék szopós csikók. Ha ez sikerül, akkor útját állják a lóállomány további csökkenésének. A lótenyésztésünkre fordított összegnek jótékonyan kell hatnia a törzstenyésztő munka javítására, a szakemberképzésre, a takarmányalapok megteremtésére, a beruházások kivitelezésére, a védőeszközök, egyenruhák beszerzésére, az állategészségügyi munkára és a nemzetközi együttműködésre egyaránt. A lóállomány tíz százaléka van a törzstenyésztő vállalatok birtokában. Stano osztályvezetőtől megtudom, hogy az aránylag jó törzsállomány további javítására szeretnének külföldről is behozni jó fajtatulajdonságú apaállatot. Ehhez bizony alaposan bele kell nyúlni a pénztárcájukba, mert egy-egy mén árát milliós összeggel lehet csak kifejezni. De az előkelő bevándorló utódait azután mi értékesíthetjük tekintélyes összegekért. Ugyancsak a törzstenyészetekben nevelt egyedek szolgáltatnak alapanyagot a szaporító tenyészeteknek, amelyekben külön gonddal nevelnek gyönyörködtető mozgású angol telivéreket, arabs lovat, lipicait, furiosot, nóniust, gidránt... A jövőben megteremtik a hidegvérű, nagy testű belga ló törzstenyésztésének alapjait is. Ugyancsak nagy figyelmet fordítanak a szívós, igénytelen, biztos járású kistestü, egyetlen tősgyökeres fajta, a hucul tenyésztésére. Energiamegtakarítás szempontjából főleg a két utóbbi fajtának van nagy jelentősége, és a már említett félvér hátaslónak, kocsilónak. Erdőgazdaságainkban ez idő tájt körülbelül kétezer lovat tartanak. Favontatásra használják őket olyan terepen, ahol gépek nem tudnak mozogni. Mezőgazdasági üzemeinkben körülbelül nyolcezer lovat tartanak. Eddig csak megtűrt jószágokként tekintettek rájuk, pedig az üzemen belüli fuvarozásban ugyancsak jó hasznukat vették. A lovak iránti „lelkesedés“ csak most lángolt fel ismét, amikor kiszámították, hogy egy pár ló munkája árán évente 6-7 ezer liter gázolaj takarítható meg, s ahol tíz pár lovat tartanak, ott ez már tetemes mennyiségű megtakarítást eredményez. Most, amikor gázolajból a gazdaságok úgyis szűkében vannak a mezőgazdasági üzemek már nem is gondolnak arra, hogy túladjanak a meglévő lovakon. Sőt, tisztavérúek beszerzésére törekszenek, ha megkezdődik a nagytestű hegyi lónak, a huculnak a nagybani tenyésztése. Az előbbieknek sík terepen, az utóbbiaknak hegyi erdő- gazdaságokban veszik majd jó hasznukat. A lótenyésztéssel kapcsolatos célkitűzések megvalósításához lóhoz értő szakemberekre is szükség van. Már nyolc évvel ezelőtt létrehoztak Vágsellyén (Sala) egy mezőgazdasági szaktanintézetet, amelyben lovászokat nevelnek, de még több lóidomárra, istállómesterre lenne szükség. Ha továbbra is kevés lesz a lóhoz értő szakember, s a jelenleginél nagyobb mértékben leszünk újra lóexportképesek, olyan helyzet állhat elő, hogy sokat érő sportlovakat „félkész“ neveléssel leszünk kénytelenek piacra vinni - kevesebb pénzért. A lótenyésztést komolyan vevő mezőgazdasági üzemek - főleg azok, amelyek lószaporítással máris foglalkoznak - szintén igénylik a hozzáértő lovászokat. Ugyancsak fel kell újítani a nyereg, a patkó, a lószerszám, a cséza gyártását, lehetőleg mezőgazdasági üzemek melléküzemágaiban. Egyelőre mindez hiánycikk, és a szükséges árut importból szerezzük be. Dr. Tibor Stano sorolta még, hogy lovasiskolákra, versenypályákra, lóistállókra is szükség van, s hozzátette, hogy a többi szocialista ország példájára a törzstenyésztö szervezetekben be kell vezetni az egyenruha viselését. A „szőrmotorok“ - ahogy tréfásan az igásokat vagy hámoslovakat hívják -, de a paripák ideje sem járt le. Tenyésztésük felvirágoztatásához újra hozzáfogtunk, újra szerepet kaptak modern, benzinsza- gú világunkban. KOVÁCS ELVIRA „SZŐRMOTOROK“ ÉS PARIPÁK _____________________________________________________ A vállalatok igyekeznek megtartani, illetve helyenként növelni a meglevő munkaerő-állományt, bár 1981 februárjától már aránylag lényeges lehetőségeik vannak a megtakarított bértömeg elosztására, ösztönző felhasználására. Egyelőre tehát nem teljesültek azok az elvárások, hogy ha az átlagbért nem korlátozzuk keményen, növekednek a teljesítmények és csökken a munkaerő-állomány. Lényegesebb munkaerő-megtakarítást nem tapasztaltunk sem 1981- ben, sem 1982-ben. Ellenkezőleg, a vállalatok tovább keresik az új, szabad munkaerőt, igyekeznek megtartani, vagy még növelni is a létező létszámokat, tekintet nélkül' termelési feladataikra. Az építőiparban a tervezett és valóságos munkaerő-megtakarítás összefüggött a teljesítmények (termelés) csökkenésével, ezért itt sem beszélhetünk megtakarításról. Az ötéves tervidőszak feladatai megkövetelik az elhasznált termelőeszközök gyorsabb kivonását a termelési folyamatból. És van miből. A 6. ötéves tervidőszak éveiben 135 000 új munkalehetőség létesült, és csak 96 000 munkahelyet szüntettek meg. A helyzetünkre jellemző, hogy évről évre újratermelünk néhány tízezer munkahelyet (amit irigyelhetnek tőlünk a tőkés országok munkásai), de eddig nem az ipar legproduktivabb ágazataiban. Pedig a megoldás az lenne: a megszüntetésre kiválasztott részlegekből minden lehető eszközt kihasználva (beleértve a bérfejlesztés lehetőségeinek fékezését is) a szükséges helyre kellene átcsoportosítani a munkaerőt. Gazdaságunkban 326 000 gépesített munkahely nincs jelenleg kihasználva. Sajnos, ezek között van néhány tízezer olyan munkahely is, amelynek termékével a gépiparunk fel tudná venni a versenyt a fejlett nyugati országok iparával. És ezeket a munkahelyeket - már évek óta - nincs kivel betölteni. Munkaerő-tartalékaink már nincsenek, azok a munkások, akiket a fejlődő és baráti országokból ideiglenesen foglalkoztatunk, rendszerint csak nálunk szereznek bizonyos szaktudást. A szükséges szaktudással rendelkező munkaerőt pedig „nem tudjuk oda vinni“ ahol szükség lenne rá, és a vállalatok - különböző okokra hivatkozva - „nem engedik“ odaáramlani ezeket a dolgozókat, ahol a népgazdaságnak szüksége van tudásukra. Elengedhetetlen az eddigi munKaerő- megtakarítások ütemének gyorsítása, főleg a leállításra váró üzemrészlegeknél, üzemeknél. Viszont az érintett dolgozóknak tudniuk kell a készülő változásokról, mert esetleg szakmailag felkészületlenül érhetik őket. Egy egészen új felmérésben kimutatták, hogy manapság mindig többen vannak az olyanok, akik az érdekesebb munka kedvéért változtatnak munkahelyet. Ezt szem előtt kellene tartani, és éppen ott keltene idejében megadni a munkaerőnek a lehetőséget szakmai felkészülésükre, ahol szerkezeti módosítások vannak készülőben. Lehetővé kell tenni számára, hogy a munkahely változtatásakor már esetleg „kezében“ legyen egy új szaktudás, egy új érdekes szakma. A gazdaságos foglalkoztatáspolitika egy kompromisszum keresése a kimondottan nyereséges és olyan megoldások között, amikor többek között határozni kell arról, milyen közeire hozzuk a munkát a munkaerőhöz (és ebből kifolyólag mennyivel léphetjük túl a gazdaságosnak tűnő határt). A strukturális módosítások ezekre a kérdésekre szintén újfajta, korszerű, de szocialista megoldásokat követelnek. A munkaerő-kereslet a hetvenes évek elejéhez viszonyítva napjainkban alábbhagyott, de aránylag még ma is magas. A gazdasági eredmények alapján elért és elosztotr jövedelmek viszont magasabbak voltak a tervezetteknél. A gazdálkodó szervek a termelés esetenkénti növelését még mindig elsősorban létszám- emeléssel valósították meg. Mivel lehetne elérni, hogy a vállalatok az eddiginél jobban kihasználják a lehetőségeket? Ilyen például a bérösszegek jobb felhasználása, de ezzel a lehetőséggel a múlt év végéig pl. a vállalatoknak csak körülbelül a fele élt. Véleményünk szerint a szakszervezet nagyobb szerepet játszhatna nemcsak a normák felülvizsgálásánál, hanem a munkaerő-meg- takaritások és az erre vonatkozó lehetőségek feltárásánál is. KÖVÁRY IVÁN Gazdaságosabb munkaerő-gazdálkodást ÚJl 1983. VII. 1 Az igáslovakkal együtt a kovácsmesterség is visszakapja régi rangját (Foto: Gyökeres György és archív) 4 lovassport az ifjúság körében is közkedvelt Lótenyésztésünk jelene és jövője
