Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1983-10-14 / 41. szám
Irodalomtanításunk - holnap J úlius végén gondolatébresztő cikk jelent meg az Új Szóban Sági Tóth Tibor tollából irodalomtanításunk helyzetéről, kérdéseiről, merthogy erről is beszélni kell. így igaz. Nem egészen felel meg azonban a valóságnak ama állítása, mely szerint „napjainkban nem túlságosan sok szó esik a humán tantárgyak iskolai oktatásáról“ - s ide érti természetesen az irodalomtanítást is. Ez ugyanis csak azzal a megszorítással állja meg a helyét, hogy a napilapokban talán nem sok, de például a Szocialista Nevelés pedagógiai szaklap szinte minden számában több írás. is foglalkozik a humán, pontosabban a magyar tanítási nyelvű iskolák ún. specifikus tantárgyaival, elsősorban a magyar és szlovák nyelv oktatásának kérdéseivel, pedagógiai-módszertani problémáival. így a humán tantárgyak, illetve a pedagógiai kérdések iránt érdeklődök a Szocialista Nevelésből többek között arról is értesülhettek, hogy az iskolákban már 1976-tól kezdődően, az illetékes szervek utasítására, folyamatban van az irodalomtanítás tartalmi-módszertani korszerűsítése. Továbbá arról is, hogy ezt minden tagozaton kísérlet előzte meg, illetve, hogy milyenek az új koncepció eredményei ott, ahol már bevezették, például az alapiskolában. A középiskolában térmé- szetesen még csak a kísérletezés stádiumánál tartunk, ennek alapján igyekszünk tapasztalatokat szerezni. Új tantervek A középiskolái irodalomtanítás új tantervének részletes ismertetésére természetesen egy írásban nem vállalkozhatunk. Számítva azonban több pedagógus és olvasó érdeklődésére - a teljesség igénye nélkül - érdemes ismertetni néhány főbb szempontot, amely jellemzője az új koncepciónak. Mindjárt az elején meg kell jegyezni, hogy a gyors fejlődés következtében az elsajátítandó ismeretek az irodalomoktatás területén is nagymértékben gyarapodtak, s ez a tény komoly probléma elé állította az oktatásügy elméleti dolgozóit is. Ismeretes, hogy az oktatás kérdéseiről a szakmabeliek, nemcsak hazánkban, de szerte a világon sokféleképpen vélekednek, a felvetődő nehézségeket különböző elképzelések szerint igyekszenek megoldani. Ebből a sokrétű problémából ragadjuk ki a számunkra is legnehezebben megoldhatót: a korszerű, de a holnap igényeinek is a lehető legmegfelelőbb módosítások kidolgozásának kérdéseit. Köztudott, hogy jelenlegi nézeteink, állításaink a fejlődéssel egyetemben módosulhatnak. Ezt igazolják az elmúlt esztendők tapasztalatai. Például az a tény, hogy a 60-as évek végén kidolgozott tantervek, tankönyvek és módszerek, amelyek szerint még a középiskolákban többek között az irodalmat is tanítják, ma már nem felelnek meg a kor követelményeinek. A cél tehát, hogy mind a ma, mind a holnap igényeinek a leghosszabb távlatú koncepcióját tudjuk nyújtani. így is fennáll - a fejlődés törvényszerűségéből eredően -, hogy egy bizonyos idő után ismét át kell értékelnünk módszereinket és azt, hogy az adott koncepcióban mi a maradandó és mi az, amiről újra kijelenthetjük majd: ez így már nem jó! A korszerűsítés és változtatás kérdése tehát, mint mindenben, így az irodalomoktatás esetében is jóval bonyolultabb, mint azt sokan gondolnák. Az első nagy kérdés: mit tanítsunk! Mi tartozhat és tartozzék feltétlenül az irodalomtanítás középiskolai tananyagába? (Sajnos erre vonatkozóan pontos, egzakt mérce nincs; sem nekünk, sem másoknak.) Csakis jelenünk igényeiből és a fejlődés útjának jelenlegi irányából következtethetünk arra, hogy például a nemzeti irodalomhoz, a világirodalomhoz már napjainkban is fontos némiképp hozzákapcsolni a társmúvészeteket; egy-egy korszakról teljesebb képet nyújtani, mint azt az eddigi irodalomtanitás koncepciói tették. Ugyanis a középiskolákban külön tantárgy ezekkel nem foglalkozik, s az irodalomtanítás az egyetlen terület, amelyhez ezek némiképp kapcsolódhatnak. Előtérben a komplexitás Ugyanakkor vannak, akik féltik magát az irodalmat, s azt állítják, hogy az irodalomtanítás tárgykörébe csakis az irodalom tartozik. Meg szeretném azonban jegyezni, a művészeteknek ez a kapcsolása természetesen nem történhet az irodalom rovására, hanem csak kis mértékű kiegészítésére, gazdagítására. Például Katona József Bánk bán című drámája a magyar operamúvészet, illetve zeneirodalom gyöngyszeme is, ezért a mű zeneszerzőjének, Erkel Ferencnek legalább a nevét illik ismernie egy középiskolát végzett diáknak, esetleg érdemes belehallgatnia a zeneműbe, és így tovább. Egyébként ezeket az elképzeléseinket igazolták Jurij Andropovnak az iskolai, oktatás keretében végzendő művészeti, esztétikai nevelés fontosságáról tett kijelentései, amelyek az év júniusában az SZKP KB ülésén hangzottak el, amikor többek közt ezt mondta: „Hol, ha nem az iskolában sajátítja el az ember az esztétika alapjait egy egész életre szólóan, a szép iránti érzéket, a műalkotások értékelését, valamint azok szeretetét?“ Az új koncepció legjellemzőbb és talán legnagyobb változást jelentő vonása tehát a komplexitás, az, hogy az irodalmi alkotásokat nem elszigetelten szemléli, hanem á korba ágyazva, annak történelmi és művészeti összefüggéseiben tárgyalja.. Az irodalomtanítás egészébe természetesen még több fontos terület is tartozik, s a bőség kosarából kiválasztani a legfontosabbakat nem könnyű feladat: Könyvek között mit az irodalomtörténetből, irodalomelméletből, irodalomkritikából? - hogy csak a legfontosabb területeket említsem. Tisztázandó kérdés továbbá az irodalom- tudomány és az iskolai irodalomtanítás viszonya is, vagyis, hogy mit is kellene elsajátítania egy középiskolát végzett diáknak az irodalomtudomány hatalmas anyagából. Ugyanakkor nem feledkezhetünk meg arról a tényről sem, hogy mindezt meghatározza az irodalomtanításra fordítható órakeret, amely az iskolával szemben támasztott követelmények növekedésével nemhogy bővülne, de egyre inkább csökken. Az új koncepció másik meghatározó jellemzője a tananyag differenciált tárgyalása és feldolgozása, ami azt jelenti, hogy nem minden írót tanítunk életrajz- szerüen, amint az eddig történt. Monografikus feldolgozásban csak a legnagyobb írók és költők szerepelnek majd, mint például: Csokonai, Vörösmarty, Petőfi, Arany, Jókai, Mikszáth, Móricz, Ady, József Attila, de már Németh László és Illyés Gyula is. A tananyag nagyobb részét ún. összefoglaló, áttekintő témák alkotják, amelyek egy-egy korszak irodalmáról, irodalmi irányzatairól, írókról, művekről nyújtanak összképet. A koncepció megkülönböztet még ún. kismonográfiákat, amikor az író munkásságával, életével legalább két tanítási órán lehet foglalkozni, mint például Balassi Bálint, Zrínyi Miklós, Kölcsey Ferenc, Radnóti Miklós stb. esetében. A középiskolai irodalomtanítással kapcsolatban tehát szemléletváltozásról beszélhetünk, amely egyrészt igazodik az adott körülményekhez, órakerethez (ez minden osztályban heti 2 tanítási óra; míg Magyarországon 3), illetve azokhoz a társadalmi követelményekhez, amelyek célul tűzik ki a sokoldalúan képzett és harmonikusan fejlett személyiség formálását. De hogy az idézett cikk néhány megállapítását is érintsük, elmondhatom például, hogy mi már ún. „kötelező olvasmányokról“ régtől nem beszélünk. A magyar és világirodalomnak a legkiemelkedőbb művei a kísérleti tantervben házi olvasmányként szerepelnek. Olvasásuk, ismeretük pedig nem vitás. Viszont tény, hogy amikor az alapiskolából középiskolába került tanulókat megkérdeztük: miért is olvassák ezeket? - szinte senki sem tudott elfogadható választ adni. Mint minden értelmes dolognak, úgy ennek a jelentőségét és fontosságát is meg kell magyarázni a diákoknak, és amelyik pedagógus erre nem képes, illetve csak „kötelezni“ tudja erre a tanulókat, az aligha dicsekedhet jó eredményekkel. Az új koncepciónak megfelelően, az említett házi olvasmányokon kívül minden évben 10-12 verset (illetve versvagy prózai részletet) is meg kell a tanulóknak memoriterként tanulni, mégpedig úgy, hogy azokat az érettségin is tudják és személyiségük tartós gazdagodását Gyökeres György felvétele jelentsék. Ami jó és eredményes volt az eddigi irodalomtanítás során, arról a jövőben sem akarunk lemondani. A csehszlovákiai magyar irodalom oktatása Ami a csehszlovákiai magyar irodalom tanítását és ismeretét illeti, szintén elmondhatjuk, hogy az új tanterv értelmében három alkalommal is sor kerül rá - mindig párhuzamosan a nemzeti irodalommal - így a két utolsó évfolyamban összesen 11 tanítási órában. Ennél többre viszont a mostani lehetőségek mellett nem futja. És itt van még a müértő és -élvező személyiség fejlesztése, a széles látókör kialakítása, amely nem „szemelvény- csentrikus“ oly értelemben, hogy a művet kiragadva szemlélné és tárgyalná. Egy- egy kirívó és elvétett példából kár lenne általános érvényű következtetéseket levonni, hogy valamelyik tanuló a regényt összetéveszti a szemelvénnyel, vagy fordítva. Természetesen meglehet, hogy az ilyen szemléletet az eddigi tankönyvek, pontosabban a szemelvénygyűjtemények is elősegítették azzal, hogy csak a „csupasz“ szövetet tartalmazták. Ezen az új tanterv úgy próbál változtatni, hogy a tankönyvekben az irodalomtörténeti fejezeteket rögtön az irodalmi szemelvények követik, illetve a szemelvényekhez két kisebb fejezet is kapcsolódik. Az egyikben megtalálhatók a műre vonatkozó legfontosabb ismeretek, az író munkásságába, korba stb. való behelyezése, míg a másik fejezetben kérdések és feladatok szerepelnek. De a tankönyvi feldolgozásnak még ez a formája is továbbfejleszthető, javítható. Az irodalomtanítás új koncepciójának komplex szemléletébe természetesen beletartozik a film-, a tévé-, valamint a színházművészet alapelveinek az ismerete is; ezeknek nem az a szerepük, hogy az irodalomtanítást szűkítsék és megcsonkítsák, hanem hogy gazdagítsák, több irányban bővítsék. Mert akár akarjuk, akár nem, a tanulók is néznek televíziót, járnak moziba, és e tekintetben is jó, ha némi eligazítást kapnak. De az olvasást, az olvasás szeretetére való nevelést mindenképpen elsődlegesnek tartjuk. Csak az érdekesség kedvéért említem meg, hogy a kísérlet alatt a tanulók között két alkalommal is vizsgáltuk, mit szeretnek jobban: olvasni, tévét nézni vagy moziba járni? Míg az első évfolyamban (év elején) az olvasást csak a tanulóknak mintegy 60-65 százaléka tette az első helyre (főleg Bratislavában és Somorján - Samorín -, Dunaszerdahelyen - Du- najská Streda -, a tévénézés és mozilátogatás megelőzte az olvasást), a II. évfolyam végén a kísérleti osztályokban a tanulók 72 százaléka részesítette előnyben az olvasást, míg az ellenőrző osztályokban mindössze a tanulók 49-50 százalékánál szerepelt az olvasás az első helyen. Vitatható az olyan állítás is, mely szerint a diákoknak (felnőtteknek) egyre több lenne a „művelődésre fordítható szabad idejük“. A tanulóknak sajnos, bármennyire is hihetetlen, nincs sok idejük az olvasásra, amint azt gondolnánk. Bevallásuk szerint többnyire este és éjszaka, s általában a hét végén olvasnak (hisz sokan utaznak, bejárnak és csak este érnek haza), illetve az olvasásban szüleik és testvéreik gyakran zavarják őket. S ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a tanulóknak az iskolában nemcsak irodalommal kell foglalkozniuk, de szinte minden fokon 8-10 további (sokszor nagyon igényes) tantárgyuk van még, és az iskolai anyagon kívül mást is el akarnak olvasni, más is érdekli őket (játék, szórakozás, sport stb.) Módszertani változások T ermészetesen módszertani változtatásokat is hoz az új koncepció; ezek többek között kiterjednek a házi olvasmányokra, és az ezzel kapcsolatos olvasónaplók korszerűsítésére is. A tanulók az olvasónaplókba ezután nem tartalmat írnak, nem sablonszerű munkát végeznek, hanem a jelentősebb szereplők felsorolása és jellemzése mellett, néhány pontból álló cselekményvázat készítenek, és több csoportra osztva különböző megadott kérdésekre, szempontokra adnak választ írásban. Az órán történő feldolgozás is aztán ezek alapján történik, tehát problémákról vitatkoznak, cserélnek véleményt. Ezeket a feladatokat pedig az egész mű ismerete, olvasása nélkül nem képesek megoldani. Az irodalomtanításnak az oktatási, művelődési kérdéseken kívül jelentős feladatai vannak a nevelés, a világnézeti, az erkölcsi és esztétikai normák formálásában is, amelyekkel itt most nem tudunk foglalkozni. Gondolom azonban, az irodalomtanítás új koncepciója, amelynek bevezetésére a középiskolákban 1984 szeptembrében kerül sor, több vonatkozásban is választ ad, vagy legalábbis érinti az ún. modernizálás kérdéseit. Külföldön „bevált új oktatási módszerekről“ nem nagyon beszélhetünk. Ott is, mindenütt küszködnek a problémákkal, keresik az elfogadható, járható utat. Tapasztalatokra, jó tanácsokra persze mindig szükség van, de nekünk a hazai körülményekből, lehetőségekből kell kiindulni, a saját koncepciónkat kell kialakítani. A négyéves középiskolai kísérletben kipróbált koncepció - azt mondhatjuk tehát - biztató eredményeket hozott. Ahhoz azonban, hogy ezek az eredmények széles körben jelentkezzenek és éreztessék pozitív hatásukat, mindenekelőtt jó tankönyvekre, módszertani kézikönyvekre, szemléltetőeszközökre és bizonyára több éves gyakorlatra, tapasztalatra is szükség lesz. Dr. TANKÓ LÁSZLÓ
