Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1983-10-14 / 41. szám
M aggie egész délután, palatáblája fölé hajolva, a kékeszöld színű arannyal tarkított madárról ábrándozott, amelynek tollazata nyílformájú farokban végződik. Haja, kifejező szőlő színű szemére hullt; azt sem tudta, mit ír. (gy volt ez mostanában minden áldott nap. Az óramutató bosszantó lassúsággal haladt előre a repedtarcú órán; a tanító hangja olyan egyhangú volt, mint a dongó zümmögése az ablaküvegen. A többi gyerek nyugtalanul izgett-mozgott a helyén és összehajtogatott papírdárdákkal dobálózott. Oe Maggie csak arra a pillanatra vágyakozott, hogy ismét megpillanthassa a fészkéből kirebbenő tarka madárkát. Ilyenkor még a lélegzetét is visszafojtotta és úgy érezte, mintha a madár szárnyaival a szívét simogatná. Ahogy a tanításnak vége lett, Maggie megpillantotta Dont, amint a domb oldalát befedő bokrokon át lefelé rohant az alsó kerítéshez. Don egy kicsit hátramaradt, mert fájt a lába és sántított; Maggie, mielőtt még Don felbukkant a bozótból, kifulladva és felhevülve elérte a vízmosást. Egyik harisnyája lecsúszott a bokájáig, hátán csüngő kalapját csak a nyakára erősített gumiszalag tartotta, de ő, semmivel sem törődve, rohant tovább. Hallotta lánypajtásai kiáltozását a játszótér végéből.- Várj, Maggie! Mi is jövünk. Maggie ügy tett, mintha nem hallotta volna. Nem szabad, hogy megtudják titkát. Gyűlölte kifejezéstelen arcukat, hideg, gúnyos pillantásukat. Kinevették őt, mert bogárszárnyakat és kagylókat tartogatott gyufaskatulyában, és lopva azokban gyönyörködött az iskolai padban. — Siess Don! - kiáltott vissza türelmetlenül - mindjárt itt lesznek a többiek. Don morgott, mikor utolérte.- Könnyű neked, rajtad cipő van. A fű olyan szúrós, hogy szinte éget. Vance Palmer- Ez az út majdnem egy fél mérföldnyivel rövidebb. No de gyere már, siessünk! Zihálva feljutottak a túlsó dombra és keresztülvágtak egy tisztáson, amely köztük és a part között terült el. Szemük előtt, egy mély kerékvágásban, melyet egy hónapokkal ezelőtt besüppedt teherkocsi kerekei vájtak ki, kis kerek lyuk volt, előtte egy homokbuckával. Olyan pici volt ez a kerékvágás oldalába vájt alagútszerú lyukacska, hogy csak az vehette észre, aki látta onnan a madarat kirepülni. Ók is gombázás közben fedezték fel; váratlan számycsapást hallottak közvetlenül a lábuk mellett és hirtelen egy opálszínú, csillogó madár rebbent fel szemük előtt a ragyogó napsütésben. Letelepedett a tőlük harminc yardnyira álló tölgyfára és csendesen megpihent. Szívük majd kiugrott a gyönyörűségtől, mikor a bronz és csillogó zöld színű madarat megpillantották. Egy méhevö madár! A tarackfúvel benőtt, homokos talajba vájt kerek lyukból repült ki. Don szerette volna bedugni a kezét, hogy megtudja, vannak-e fiókák, de Maggie megfogta a karját és ijedten ránézett.- Ne, ne tedd! A madár figyel és ha észrevesz minket, elrepül és soha többié nem tér vissza. Maggie-nek csak egyetlen vágya volt, hogy zavartalanul gyönyörködhessen az előtte elterülő rövidre nyírt gyepben, a part fölötti homokos dombon álló tölgyfában és annak Zöldes-szürke ágai közül kiragyogó csodálatos kis madárban. Csak nagyon ritkán sikerült őt fészkében meglelni, mert rendszerint megérezte a talaj lábuk dobogásáról eredő rezgését és észrevétlenül repült ki. De sohasem kellett sokáig keresni. Ott ragyogott a tölgyfa ágán tüzesen csillogva, mintha egyenesen a kék égből pottyant volna oda. Néha a párját is látták, amint hosszú, lendületes ívben tovasiklott a levegőben, legyeket keresve. Mikor a legnagyobb sebességet elérte, megpihent. Úgy csillogott, mint egy mesteri ékszerdarab, teste olyan könnyűnek tűnt, mint a bo- gáncspihe és tollazata különféle színekben tobzódott. Ez a kép jelent meg Maggie előtt minden este elalvás előtt. Más volt ez a világ, mint az iskola, a poros országút, vagy az üzletük mögötti udvar, mely tele volt rozsdás konzervdobozokkal és törött ládákkal.-Biztos megint a madárról álmodozik ez a kislány - gondolta az édesanyja, mikor meghallotta Maggie értelmetlen motyogását az ágyban. Átsiettek az országúton, elhaladtak a kerítés nélküli, cölöpökön álló ház és a pirostetös kis kunyhó mellett, mely előtt fürdőruhák száradtak a napon. Egész biztos, hogy ma délután a kis madárkák a fészkük előtt lesznek. Előtte való nap, mikor fülüket a földhöz tapasztva hallgatóztak, valami vékony, de könnyen megkülönböztethető csipogást és csiripelést hallottak. A langyos földből jött feléjük a hang és mélyen meghatotta őket a feléjük áradó lüktető élet. Ó, ezek az élénkszínű kis madárkák odalent a sötétben! Milyen gyönyörű látványt nyújtanak majd, ha kijönnek a napvilágra! Maggie hirtelen megállt és megragadta Don karját.-Várj csak!... Valaki van ott... Ne menj tovább! Don, nehezen szedve a lélegzetét, csak állt és bámult az erős, sötét alakra, aki a lejtőn állt és a tengert figyelte.- Hiszen ez Peter Riley!- Nem, nem ő az, hanem Cafferty, megismerem a kalapjáról. - Cafferty?- Igen, Cafferty a méhész. A férfi majdnem a fészken állt, a tengerpart melletti tölgyfára nézett. Úgy áll ott, mint egy fatönk és éppen olyan feszülten figyelt, mint ők. Lassan jobbra fordult; látták, hogy puska van nála. Mint jeges kéz, markolta meg Maggie szívét a rémület. Mit akar ez az ember a fegyverrel? Hirtelen futásnak eredt.- Gyere! Azt hiszem megtalálta a fészket. Azt hiszem... Vékony kis lába úgy világított ki a gyepből, mint valami fénysugár, ruhája átforrósodott arca fölé libbent és Don alig bírta utolérni. Mire Caffertyhez ért, lélegzete kifogyott és szeme lángolt a haragtól. A férfi annyira el volt foglalva, hogy észre sem vette őket. Fegyverét éppen felemelte és a tölgyfát figyelte. Maggie látta, hogy a férfi vértől áztatott ingzsebe kidudorodik. Alig bírt beszélni a felháborodástól.- Mit csinál evvel a fegyverrel?-Mit akarsz? - kérdezte a férfi hanyagul hátranézve.- Maga rálött valamire... Mi van a zsebében? Cafferty egykedvűen ránézett és vigyorgott.-Találd ki.- Talán csak nem... a madár?-Úgy van, rögtön eltaláltad. Más talán azt hitte volna, hogy nyúl... Mondd kislány, láttál te már ilyen színes méhevö madarat? A párja is itt lehet valahol a közelben. Elkapom öt is nemsokára! Kivette zsebéből az összegyömöszölt madarat és büszkén meglóbálta Maggie előtt. Maggie dühtől elhomályosult szemmel nézte a madárka bronz és smaragd színű tollazatát, homályos szemét és a csőréből kiszivárgó vércseppeket. Aztán levetette magát a gyepre és toporzékolni kezdett.- Vadállat! Maga egy vadállat, semmi más! Cafferty zavartan először a síró kislányra, majd a fiúra nézett. Nehézkes, lassú észjárású ember volt, aki az öböl túlsó oldalán, sűrűn nőtt teacserjék mellett egy kis házikóban lakott méhkasaival körülvéve.- Mi a baj? - kérdezte. - Csak nem a madár? Don képtelen volt felelni. Zavarban volt és szégyellte magát nővére viselkedése miatt.- Úristen! Csak nem a kártékony madár miatt keseregsz? - kérdezte Cafferty. - Hiszen ezek elpusztítják a méheket. Állandóan a méhkasok körül ólálkodnak és ahogy kirepülnek a méhek - bekapják őket. De nem elég, hogy ezek a kis ördögök megkárosítják az embert, a repülő méhrajt is megtámadják és kiszedik a méhki- rálynőt is. Ezek tények. Higgyétek el! Legszívesebben mind kiirtanám őket. A kis lyuk nyílásához ment és nehéz csizmájával rátaposott a puha földre. Szenvedélytől elborult tekintete elárulta elszántságát a kártékony kis madarak elleni harcra.- Ne sajnáljátok ezeket a madarakat, mert ha kell, fegyverrel megyünk ellenük. Minden madárért hat pennyt kaptok. Mondjátok meg pajtásaitoknak is, hogy egy madár hat penny. Ezen a télen ki akarom irtani valamennyit. Fegyverét vállára téve, nehézkes testtartással elindult lefelé a tengerparton. Maggie még mindig a gyepen elterülve feküdt, arcát kezébe temette. Don félénken és zavartan nézte egy ideig, de már nem titkolta közönyét. Felemelte a fűre dobott döglött madarat, és ügyetlen ujjakkal megtapogatta, hogy van-e a begyében méh. Teste még meleg volt, tollazata borzas és vértől áztatott. Távolról sem nyújtott olyan csodás látványt, mint amikor még a napfénytől megvilágítva a levegőben repült. Elpusztítják a méheket, így mondta a méhész. Don unta az egészet.- Gyere Maggie! Cafferty már elment és a gyerekek nemsokára itt lesznek. Maggie feltápászkodott a fűről, haját hátrave- tette és sírástól kivörösödött szemmel a madárra nézett.- Dobd el!- Miért? Hazaviszem és kitömöm.- Dobd el! - kiáltott rá most már tombolva Maggie. Don egy pillanatig habozott, de azután mégis engedelmeskedett. Lassan, bandukolva elindultak hazafelé. Don táskáját lóbálva fütyürészett, ezzel is ki akarta hangsúlyozni közömbösségét. Nagyon sok méhevö madár lehet itt a közelben - gondolta -, és ha a méhész megtartja ígéretét... Fejenként hat penny! Minden szombat délelőtt kimehetne pajtásaival és átkutathatnák az egész homokos partot. De az biztos, hogy ő nem a Sanghaját, hanem a Bayardját fogja használni ellenük, amely sokkal pontosabb. Maggie olyan állapotban volt, hogy egyáltalán nem vett tudomást öccse jelenlétéről. Apjuk az üzlet előtt várta őket, és Dont megbízta, hogy hordja ki pónijával a megrendelt árukat. Maggie felvánszorgott az üzlet feletti szobájába és az ágyra vetette magát. Sötétség borult életére. Ha szemét lehunyta maga előtt látta a méhész gonosz arcát, kicsorbult, dohányfoltos fogait, amint a véres madár teste fölött vigyorog. A gyűlölet hulláma öntötte el, ha Caffertyre gondolt, ahogy ott kuporgott a teacserjék között az öböl túlsó oldalán, puskáját térde közé szorítva, szemét a fölötte levő teacserje leveleire szegezve, ördög! Vigyorgó ör- • dög! Bár csapna belé a mennykő és égne hamuvá! Vacsora után — anélkül, hogy házi munkáját elvégezte volna - újra felment a szobájába. J Mielőtt az ajtó becsukódott mögötte, még hallotta anyja szavait.- Mi baja Maggie-nék? kérdezte... - Milyen ingerlékeny ez a kislány! Maggie ébren feküdt az ágyán és szerette volna maga elé varázsolni azt a jelenetet, ahogy a lejtőn lefelé szalad, majd megáll, hogy megcsodálja a méhevő madarat, amint a tarka színekben pompázó füves terület fölött köröz. De nem sikerült. Képzeletében csak a méhész csizmájától letaposott puha talajt látta a fészek mellett és a füvön fekvő élettelen madarat, csórén egy csepp vérrel. Don is bosszantotta, mert olyan fölényesen viselkedett, mintha őt mindez nem érdekelné. Az eső csendesen eleredt, koppanása alig , volt hallható a háztetőn és zajtalanul belecsurgott a tartályba. Lent az üzletben ki-be jártak az emberek. Félálmában beszélgetés-foszlányokat hallott, a telefon tompa csöngését, imitt-amott egy autótülkölést. De a hangok csak tompán, távolról jutottak el hozzá a ködös sötétségen át. Talán halottasmenet - gondolta bizonytalanul. - Az is lehet, hogy a méhevő madárkát temetik. Korán reggel lehetett, amikor a lépcső felöl lépteket hallott. Hirtelen fény vakította el a szemét. Édesanyja hajolt fölé, kezében gyertyát tartva.- Nem alszol, drágám? Talán csak nem ezek az emberek ébresztettek fel? Maggie félálomban, álomittas hangon felelt. , - Nem, nem ók ébresztettek fel, hanem ... Mi volt ez a nagy jövés-menés? Anyja begyúrte körülötte a lecsúszott paplan végeit.- Caffertyt hozták be az üzletbe, ott várta be a mentőautó érkezését. Kisebb baleset érte és kórházba kellett szállítani... De most már aludj! Maggie szeme tágra nyílt.- Meghalt?- Szerencsére nem! Aggodalomra nincs ok. Valószínűleg elsült a puskája, amikor átmászott a drótkerítésen az öböl túlsó oldalán, de hamar rátaláltak. Csak a combján sérült meg. Maggie agyán hirtelen átvillant a bizonyosság:- Meg fog halni... tudom. De meg is érdemli!- Gyermekem, hiszen nem tudod, mit beszélsz! - mondta az anyja megdöbbenve.- Mindenki szereti a méhészt és reméljük, hogy nemsokára jobban lesz. Sokáig hánykolódtál ébren, aludj most már. Az anya eltűnt, magára hagyta Maggie-t, aki csak bámult a mennyezetre a sötétben. De annak a világnak a víziója, amelyben egy brutális csizmasarok mindent tönkretett, eltűnt. Lelke felderült. Minden elrendeződött. Már ismét látta a lenyírt fűvel borított lejtőt a tengerparton, a benőtt kerékvágást a kicsi kerek lyukkal, előtte a homokbuckával. És a füvön a puskás ember feküdt legyőzötten. Fölötte siklott a méhevö madár, csillogón, diadalmasan, opálszínű testét a legélesebb kanyarban egyensúlyozva ragyogott a napsütésben. PERTL ETELKA fordítása- Miért nem az országúton jöttél? R ésnyi vonal-szemét kék ö> karimájú szalmakalap ár Ántivilági fejfedőjének eresze í ként fel-felsandított a toronyba, lyéről nem mozdult. Alázatosan a tiszteletes parancsát, prédikál hirdette, hogy milyen módszt száműzni a galambokat a torony összevissza ibrikolnak, piszkoli dent. Semmi hasznot nem húz b ember. Úgy állt, mint földbe düböcko Csak a kezét lódította olykor-c ronyiránt. Hosszú husángkarját, széles lapáttenyerét mintha fábd ták volna; rajta a göcsös ujjaks kiszaggatott csöntörgéknek v ember. Utálta a kezét; amikor az ég ft te, a venyige vastagságú inaktól karján felcsúszott az ing, végtag a része fehéren világított, a sz< inakat, első látásra úgy tűnt fe nem edzette volna meg a tenyer ka, amikor még egyet lódított raji ujja hónaljáig trottyant, s látni a somfaszívós felső karizmot, nagyságát, ahogy a pattanásig izzadságtól csillámló bőr als nylonba fogott, púposra vásot szappan csúszott előre s hátra - egyes mozdulatára. Ahogy megfordult, ökle harai ként csapódott combjához, a fásszínbe. Kifelé jövet kezéber cét szorongatott. Hóna alatt a drótot köteg szénának vélte az í Oklével a harangra sújtott, ökölvívó-kesztyűbe bújtatott nyelvvel harangozott volna, olya zúgás, öblös gongütés hallatszó lambok a torony négy ablakán a négy égtáj felé röpültek. Kétlábú óriáspókként szőtte < kokra a dróthálót. A nagy üggy összetákolt drótháló-kereteket munka árán sikerült a falhoz rö< A szegek mindegyre elgörbültek, ségében jókorákat sózott a kezér kát káromkodott. A galambok szárnyukkal harm kezdtek. Felszálltak. Aztán hirtel rony ablakai felé vették az irány a legyek az ablaküvegnek, úgy i tak, ütödtek neki a dróthálónak. I vissza-visszatértek a tetőre, beh a cserepeket. Pihentek egy c majd újrakezdték, ostromolták a
