Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1983-10-07 / 40. szám
KOVÁCS MAGDA Az óriás a barlang szája előtt ült. öreg ‘ volt, töpörödött. Épp, hogy elérte fejével a hegycsúcs fenyőfáit. Ereje egyre fogyott, gyöngült. Sorra kihulltak kezéből a mázsás sziklák. - Á, meghalok - legyintett odébb búsan néhány kisebb hegyet de minek is nekem az élet? Minek?! - sóhajtott elhalón, hogy tíz kilométer távolságban mind ledőltek a templomtornyok. Egy méterrel azonban túl pedig úgy elrepült egy kislány pöttyös labdája, hogy elő sem került többé. Megharagudott a kislány. Nagyot, hatalmasat dobbantott virágszirom lábával. De akkorát, hogy egy csiklandós hangya, akit oldalba -talált, kacagógörcsöt kapott.' - Ezért meglakolsz, ebadta óriása! - kiáltotta a kislány rengő-ringó csípőjére tett kézzel és azonnyomban nekiiramodott a fodros szélű kerek erdő mentén. Ment sebesen, mint a szélvész. Estére el is ért oda, ahonnét délen elindult. Megörült a kislány, hogy ilyen nagy utat tett meg. Kicsordult két könnye, lepergett az arcán. Lett is belőle akkora tenger, hogy térdig ért a szúnyogoknak. - Jaj, mind beleveszünk! - kiáltotta a gólya, ezzel szárnyra kapott és átrepülve a Földközi-tengert, meg sem állt a Nílus partjáig. A fülemüle mást gondolt. Amikor látta, hogy a vizek fodra eléri a kerek világ egyetlen vadrózsabokrát, felrepült az égre, ott csőrébe vette s lehozta a Holdat. Rozsdás volt a Hold, ütött-kopott. Kifényesítette hát egy csorba homokszemmel. A fakopács végigkopogtatta, a nádirigó megfoltozta ' s három pók ködből vitorlát szőtt. Közben vígan dalolásztak. Tudta már mindenki, mi következik! Tengerre szállnak! Égbéli csónakon hosszú útra kelnek! Lett nagy topogás, dobogás, sürgölő- dés. - Jaj, csak itthon ne felejtsem magamat, amilyen kicsi vagyok, ebben a soka- dalomban! - óbégatta a szúnyog és féllábra állva megpróbált úgy tenni, mintha a gólya lenne. - A gólya mégiscsak egy hatalmas állat, az ember előbb észreveszi - magyarázta a szarvasbogárnak, aki épp arra dübörgőt, és csörömpölt nehéz péncélruhájában. A szentjánosbogár a szalmavirág kalapjáról irányította a forgalmat. összevissza hadonászott villogtatott lámpásával. - Mindjárt felgyújtja — közölte a futóbab a babkaróval útban visszafelé egy különösen merész, meredek és tekervényes kúszásból. De akkor már füstölt is a szalmavirág kalapja.- Ég a kalapom! Segítség! - kiabálta a hebehurgya szentjánosbogár.- Nincs is kalapod - állta körbe a hős- cincér, a futrinka és a mitugrász levelibéka. - Mit dicsekszel a más égő kalapjával? - és nem segítettek. — Valahol, valami ég! - kapta fel ugyanakkor a fejét saját égő kalapja alatt a szalmavirág, aki rettenetesen félt a túztől. - Csak a kalapod gyulladt ki - nyugtatták meg a hős- cincér, a futrinka és a mitugrász levelibéka. - És a szentjánosbogár bele fog égni- - tették még hozzá a szalmavirág nagyobb lelkinyugalma kedvéért, mire az egyszeriben elájult, bele a tengerbe, ahol aztán sisteregve, füstölögve, sercegve és bugyborékolva végre kialudt a kalapja. És kishíján a szentjánosbogár is. Most lett csak igazi felfordulás. Mindenki a helyszínre rohant, mindenki a tengerben kotorászott és főleg mindenki mindenfélét egyszerre beszélt. A szalmavirág és a szentjánosbogár képtelen volt a tömeg miatt megközelíteni a partot, inkább átúsztak a másik oldalra. A nagy lármában a mentők észre sem vették. - így nem tudok koncentrálni — kiabálta a szúnyog, aki hol vízilónak, hol mezeipoloskának hitte magát - felborult a lelkiegyensúlyom! - A szú viszont nem szólt, csak gyors egymásutánban tizenötször beleesett a csónak oldalába. - Keresni kell neki egy asztallábat, különben elsüllyesztik a hajónkat - mondta fakopács és keresett egy asztallábat. A szú, amilyen modortalan volt világéletében, meg sem köszönte, csak egykedvűen átesett bele. De legalább békén hagyta őket, s végre elkészülhettek. Egyszerre csak ott ringott előttük a szépséges csónak. Fényes is volt, foltos is volt, ködből vitorlája is volt. Csuda egy hajó volt. Ámulták, bámulták. A nagy nézéstől szikrát fogott a szemük és tűzijátékba kezdett. Bizony fel is gyújtják a csudahajót, ha idejében észbe nem kapnak. De észbekaptak - hajba - és gyorsan mind beszálltak. Elül felkunkoro- dó orrára ült a szúnyog. Középre a kislány jobb vállán a fülemülével, bal vállán a nádirigóval. A három pók a ködvitorlába telepedett, de mert kicsinek találták, tovább szőtték. Fel is szőtték magukat az égbe. S ott a szép, tágas égi tereken szödögélnek azóta is. Ám előbb útra keltek. Hosszú útra. Sőt, bosszú útra! Óriást lakoltató útra! A nádirigó füttyszavára, aki kinevezte magát kormányosnak. Szép simán siklottak. És ha nins a szú halk percegése, egészen némán, és ha nincs a höscincér, a futrinka és a mitugrász levelibéka ide-oda furakodása, lökdösődése, egészen méltóságteljesen. De volt. Szúpercegés is, tolakodás is. - Hajótöröttek a túlparton!- kiabált a futóbab, aki szokása szerint jó magasra kúszva kémkedett. - Két idegen hajótörött! - Erre mindenki lázba jött. Idegenek! Másak! Még a szú is kiugrott az asztallábból . - Nincs náluk valami jóformájú faragott fa? Lant vagy bőgő darab?- érdeklődött mohón. De a többiek lehurrogták és visszaparancsolták az asztallábba. - még ezt sem percegtetted el egészen. A túlparton persze csak a szentjánosbogár és a szalmavirág volt. Csuromvizesen. És várták, hogy felvegyék őket a hajóra. - Nahát, ti vagytok azok!? Jól néztek ki - lelkendeztek csalódottan a többiek, amikor kikötöttek értük. - Milyen szép a népviseleted! - dicsérték a szalmavirág üszkös kalapját. - Bőst bár bindegy - legyintett búsan a szalmavirág. - Hová megyünk?- Hát az óriáshoz! Nem emlékszel?- csodálkozott a kislány.- Deb én. Sebbire seb eblékszeb.- Kiázott a szalmafeje - vihorászták körbe szeretéttel a többiek, akik már nem is bánták, hogy két régi, jó barátot találtak a parton. - Két régi jó barát többet ér, mint két ellenség - bölcselkedtek. És ez így igaz, különösen, ha a két régi jó barát közül az egyik olyan jó jó barát, mint a szalmavirág, aki miután kitüszkölte a nátháját, aggódva ismét megkérdezte:- Hová megyünk tulajdonképpen?- Aj-aj! Ez nagyon kiázott! Még az ősei fejei is kiáztak visszamenőleg - sápítoz- tak körülötte.- Az óriáshoz megyünk, kisbutám- oktatgatta a kislány türelmesen.- Csak azért - mondta a szalmavirág -, mert az óriást már rég elhagytuk.- Mii? - ugrottak valamennyien egyet a levegőben. - Az a meredek szírt, aminek a tövében álltunk, az volt az óriás nagylábbüjja. Most mi van? Mért néztek így? - kérdezte csodálkozva, amikor végig nézett a rámeredő arcokon. - Merthogy a vizbe mégsem dobhatunk, ugye- rágta a bajszát a höscincér. - Még képes lennél az egész tengert az üres ' fejedbe szívni alólunk. Te szalmavirágok és papkalapok szégyene! - hevült neki a höscincér. - A papkalaphoz semmi közöm, nem rokonom - tiltakozott gyenge hangon a szalmavirág. - Mindegy- intette le a höscincér. - Az is kalapos dudva. És minden kalapos fólnótás. De te kalaposnak is csak félkalapos vagy. Egy félkalapos félnótás vagy. Hát mért nem mondtad ezt ott és akkor, azonnal? Az óriás nagylábujját? Miért? - Mert - kezdte a sírást a szalmavirág -, mert úgysem hittetek volna nekem. Pont nekem, akit csak tévedésből vettetek fel, mert az hittétek, külföldi hajótörött vagyok? Igen? Hittetek volna nekem? - és már sírt is.- Hát.. .hm... - a többiek belátták, hogy igaza van. Nem hittek volna neki. - Ne sírj - simogatta meg a kislány - derék szalmavirág vagy, nélküled soha nem találjuk meg az óriást. Köszönöm, hogy segítettél és bocsáss meg valamennyiünknek. - Nekem nem szükséges - dohogott a höscincér és beírta a hajónaplóba: Két jó barát annyit ér, mint öt ellenség. A futrinka és a mitugrász levelibéka persze aláírták. Közben már visszafelé száguldtak. Egy-kettőre el is értek a meredek szírt tövébe. Az óriás nagylábujja alá. Miután kikötöttek, óvatosan szemlél- getni kezdték. Hát bizony, félelmetesnek tűnt. Griffmadarak és szirtisasok fészkeltek a tetejében. A futóbab megpróbálta kikémlelni az óriás többi részét is, de nem tudott elég magasra kúszni. - Maghaladja a képességeimet - legyintett lemondóan talán, ha száz évig kúsznék egyfolytában! - Addig mégsem álldogálhatunk itt! Közben a Holdat is keresni kezdenék. Mit tegyünk? Mit tegyünk? - tördelte a kezét a kislány. Ekkor a szúnyognak óriási ötlete támadt. - Megpróbálok úgy teni, mintha griffmadár lennék - mondta, s kiterjesztett szárnyakkal azonnal összpontosítani kezdett. - Azt hiszem, megvan - suttogta egy kis idő múlva. - Ülj fel a hátamra, de jól kapaszkodj ám, mert mint a villám, úgy fogunk repülni! Felült a kislány a szúnyog hátára hipp és hopp, már ott sem voltak. Mire a höscincér kinyitotta a száját. Vagyis, hogy becsukta. Mert úgy álltak ott tátott szájjal valamennyien, mint a kukák. - Még ilyet!- kapkodják a fejüket. - Ez tényleg képes volt rá! Megtette! Pedig egy mákszemmel sem lett nagyobb! - Ugyan - mondta megvetően a futóbab - mit tudtok ti a hitről, a lélek erejéről - és elindult fölfelé a semmibe kusza, megfejthetetlen útjára. Ezalatt a kislány és a szúnyog fölértek az óriáshoz. Szegény óriás! Csak úgy dőlt, patakzot belőle a szomorúság. Nagy feje a mellére horgadt és hangtalanul zokogott. Súlyos, sötét felhőkben go- molygott körülötte a bánat. - Jé - mondta csendesen a kislány hisz ez egy szomorú óriás. - És azonnyomban megfeledkezett a pöttyös labdáról. Gyöngéden megveregette a vállát. - Hé, óriás, mi bajod van? - Az óriás hitetlenkedve emelte fel a fejét. - Hozzám szólt valaki tévedésből?- Nem tévedésből. Készakarva. Hogy megtudjam, mi bajod van. Segíteni szeretnénk, én és a barátaim. Azért vagyok itt - mondta a kislány, mire az óriás arca felragyogott. Átsütött a bánatfelhőkön.- Most szólt hozzám valaki először életemben. Ha megengeded, megnézlek- mondta, azzal vette a nagyítóját, egy egész üveghegyet és a szeméhez emelte. Amikor meglátta a pirinyó kislányt és a még pirinyóbb szúnyogot, hatalmasat nevetett. De olyan jóízűen, hogy mind szétkergette a bánatfelhőket. Aztán gyorsan megtapogata magát. - Mondd, csak parányi - kérdezte gyanakodva - most mit csináltam? - Nevettél - mondta a kislány. - Miért? Talán még soha nem nevettél? - Nem én. Amióta a világon vagyok egyfolytában szomorú vagyok. Én most meghalok.- Ugyan?! Mitől? - ijedt meg a kislány.- Az öregségtől. A gyengeségtől. Na- gyon-nagyon öreg vagyok.- Ó! - szomorodott el a kislány.- Hány éves vagyy?- Azt nem tudom. De azt tudom, hogy három napos vagyok. És már alig van jártányi erőm. — No, de nevetett erre akkorát a kislány, majdnem akkorát, mint az óriás. - Nincs neked semmi bajod! öreg sem vagy. Épp csak újszülött óriás vagy. Meglátod, felnősz és olyan erős leszel, hogy egész hegyeket emelhetsz fel könnyedén. Csak légy türelmes.- Megörült erre az óriás. Kihúzta magát, hogy egyből nőtt vagy fél métert. Nem volt már semmi baja. - Milyen jó, hogy vagyok! - újjongott, amikor körülnézett. Most már tetszett neki a világ. - Mivel háláljam meg a segítségedet? - kérdezte a kislányt, amikor végre kiörvendezte magát. - Neked adjam a fényes égi kereket? - A napot értette alatta. A kislánynak azonban nem kellett a nap.- Sokkal inkább szeretném a pöttyös labdámat. - És elmondta a pöttyös labda történetét. - Sajnálom, igazán sajnálom- íronkodott-pironkodott az óriás, azzal kapta a nagyítóját, tűvé tette a környéket a pöttyös labdáért, meg is találta egy rekettye bokorban. Fogta a körme alá csippentette és letette a kislány elé. És még tizenhárom másikat. De a kislánynak csak az az egy kellett, saját pöttyös labdája. Azt magához szorította és elköszönt az óriástól. - Várjatok! - szólt utánuk az óriás. - A tengeren többé nem tudtok hazamenni. Nincs már meg, kiszáradt. De én szívesen hazaviszlek valamennyiötöket. - Ezzel a markába vette a Holdat minden utasával együtt, végig hasalt a dombokon a völgyek felett, s szép simán letette a fodros szélű kerek erdő bejáratához - Nos, fontos, hogy sikerült a bosszúnk- mondta epésen a höscincér, amikor kiugrott a csónakból, s eltűnt egy lapu alatt, így nem láthatta, hogy dobta föl az égre az óriás a Holdat. Könnyedén, játékosan, mintha csak egy elgurult pöttyös labdát adott volna vissza a csillagoknak. - Mit szóltok? - dicsekedett. - Újszülött létemre egész jól dobok, mi? - És elváltak. Persze nem örökre. Az óriás gyakran lehasalt hozzájuk nagyítójával, hogy elbeszélgessenek. Mindenfélékről. Amikről csak óriások, kislányok, szalmavirágok és fülemülék beszélgethetnek. - Hát most okosabb lettem vagy nem? - vakarta meg olykor nagy fejét az óriás, de nem tudta eldönteni. Egyet azonban biztosan tudott. Többé nem volt magányos. A kislány ott ült az ablakban, pöttyös labdáját szorongatta. Az ablakon túl, kirekesztve, zajlott az élet, s ő nagyon magányos lett volna, ha nincsenek vele a barátai. Az óriás, a fülemüle, a nádirigó és valamennyien. Újabban a megbékélt hős- cincér is.
