Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1983-09-23 / 38. szám
Algirdas Pocius A legelő szélén, a Davinele nevű faluba vezető ösvénynél kövek hevertek. Egyesek hatalmasak - egész gyermekcsapatok elférnek rajtuk, a többiek kisebbek, akár a káposztafejek vagy á zsákok. Gyakran idehajtotta a juhokat a kolhoz pásztora, Jonas Dabingis. Letelepedett egy halomra, sütkérezett a napon, vagy elnézte a kövek tarka arcain az elszálló évszázadok furcsa hieroglifáit. A pásztor valamiért úgy nézett ezekre a kődarabokra, mint élőlényekre, melyek mindent megértenek, mindent átéreznék. Ha hideg van, fázósan összehúzzák magukat. Ha forrón süt a nap, elnyújtózkodnak öntelten, mint a meztelen hasú kövér emberek. Mikor senki sem hallja őket, beszédbe elegyednek. Éjszakánként pedig ijesztgetik a mellettük elhaladó félénk falusi gebéket. Egyszer, ahogy az útszélnél járt, Dabingis észrevette, hogy kőismerősei haldoklani kezdtek. Mintha valami kegyetlen óriás öklének csapásaival, apró törmelékekre zúzta volna. Kiterítve, darabokban, bíborszínben égtek, mint a levágott hústömegek. Egyetlen kőnek sem kegyelmeztek meg az aknászok, megittasultak mennydörgő munkájuktól. Dabingis lehajolt, sokáig forgatta fejében a csíkos gránitszilánkot. Tompán és árván hullott a szilánk az éles kődarabok halmára. Az öreg majd a tenyerét nézte, mintha sebes lenne. És le- horgasztott fejjel továbbvánszorgott a legelőn. Nyomában alázatosan és közömbösen, mintha láthatatlan póráza lett volna, ott aprózott hűséges társa, a barna hasú, barna lábú fekete juhászkutya. A pásztor a nyírfaligetes domb felé vette az irányt. Egy hatalmas fekete kő hevert arra. Vajon ez is elpusztult, a legszebb? A letaposott legelőre rozsvirág édeskés illatát sodorta a szél. A pásztor friss kenyérre gondolt, összefutott a nyála és érezte, hogy a mező erős szagába valami ismeretlen keveredik. Mintha füst volna. A pásztor felkapta a fejét. Az erdő szélén láng lobogott. Egy kibontott lenhajú, kék csíkos fehér ruhás lány guggolt mellette, fújta a tüzet, majd állát térdére támasztva, nézte a máglyát. Még jobban elcsodálkozott Dabingis, amikor a nyírfák közti fehér sátorból, mint valami papírházból, egy meztelen mellű legény mászott ki, s valami fejszével vagy hasábfával a Fekete kő felé indult. „Hát igazán aknászok?“ - nyugtalankodott az öregember és meggyorsította lépteit. Mikor a fiatalember megfordult, a pásztor Tadasra ismert benne. A ligeten túl terült el az öreg Narvidas tanyája. Halála után a gyermekei a városba költöztek. Vilniusba ment tanulni a legkisebb fiú, Tadas is.- Mit forgatsz a fejedben? - jött méregbe az öreg, anélkül, hogy köszönt volna.- A követ kifaragni. Tadas fél kezében kalapácsot tartott, a másikban vésőt.- Nehogy elcsúfítsd a Fekete követ! Legalább egy maradjon épen! Láttad, mi lett a többivel?- Igen. Ezért akarom a Feketét megmenteni. Kifaragom apám arcát - akkor már nem robbantják szét! Szürke szemöldökét összeráncolva, Dabingis kételkedett:-Ez nem temető. Itt a mezőn akarsz emléket állítani? Tadas elmosolyodott, szerszámát földre dobta és kezét nadrágjába törülve, a pásztorhoz lépett. S kezét Dabingis vállára tette - hadd lássa, hogy a kicsi Narvidas már búcsút vett a rövidnadrágtól, s a hangja is férfiasabb, erősebb. Dabingis hallgatott. Hamar megférfi- asodott a szomszéd fiú, s már nem egyedül jött haza, hanem a feleségével vagy valami szép asszonnyal! A szőke hajú odajött Tadashoz. Kék szemével a pásztort nézte, szája szögletében mosoly játszott, mintha könyörgött volna, ne haragudjék a pásztor. A még nem látott vendég jó volt, az itteni lányok közt nem akad párja, mintha más világról szállt volna ide. Dabingis tűzbe jött. Szemlesütve kopogtatni kezdte a füvet az ostornyéllel.- Daiva, a segédem - tette hozzá Tadas és átölelte barátnőjét. Az öreg tekintete újra végigsiklott a lány arcán, meztelen vállán s a karján. Hol talált ilyen szépségre a kicsi Narvidas? Az öreget különösen a lány szeme - a két gyöngéd és jóságos tavacska nyűgözte le.- Mire vársz? Véssed! - Sürgette a pásztor a szobrászt. - Én innen nézem. S egy kényelmes zsombékot kiválasztva, leült, a háta mögött elnyúlt a juhászkutya, olykor a rét széle felé távolodó juhok után nézett.- Nem harap? - érdeklődött Tadas barátnője.-Jó kutya - ne félj! - A pásztor megsimogatta fekete segédjét. Daiva odaszaladt, melléje telepedett, kinyújtva térdeit széles szoknyája alatt, mint egy kislány.- Apó, ha tudná, milyen különc Tadas! - hajolt bizalmasan a pásztor füléhez. - Tavaly nyáron a Krímen az Aj-Petri csúcson emberi alakot akart kifaragni. Egy olyan nagyot, mint ez a nyírfa! Nem hagyták neki. Most úgy döntött, járja a falvakat és mindenütt hagy egy szobrot. A szülőfalujával kezdi... Dabingas elégedetten hallgatta Daiva csicsergését. Úgy tűnt fel, hogy a hangja is szokatlan - lágy, csengő, mint az énekesmadáré. T Maga a felesége? - kérdezte akaratlanul a pásztor. Daiva hirtelen feltekintett.-Tadas egész életére agglegény akar maradni. Azt tartja, a kő kedvesebb, mint egy feleség. - A lány lehor- gasztotta fejét, és állát térdéhez szorította. A fiatal Narvidas erélyesen faragta a követ. Napbarnította bőre alatt hullámként remegtek az izmok. Meghallván a beszélgetést, gúnyos mosollyal fordult arra:- Ne hallgasson rá, apó! Ha úgy gondolnám, minek hoztam volna ide? Daiva felderült, hirtelen mozdulattal talpra ugrott, s még a békésen alvó kutya is felriadt.- Nélkülem éhenhalsz! Ki főz neked? Tadashoz futott, szorosan átölelte a derekánál. Napbarnította hátához simulva, megcsókolta a lapockái között. A pásztor nézte a szerelmeseket, s hirtelen kínzó érzés fogta el. Bánta az elszállt éveket. Úgy rémlett, hátralevő éveit mind odaadta volna egy olyan percért, amelyben lánykarok fonják körül és ajkak érnek a forró vállakhoz. Rossz érzés volt az öregség, Dabingis felállt, és szótlanul járkált a legelőn. A hőségtől fulladozva, nyelvét kinyújtva loholt nyomában a fekete kutya. Ezen túl a pásztor szinte mindennap idehajtotta a nyájat, és elnézte, hogy dolgozik a fiatal szobrász. Kíváncsiskodott: vajon valóban megjelennek a kövön a megboldogult Narvidas vonásai? De még jobban vonzotta a szőke, karcsú, kedves lány - az erdei zerge. Milyen jól esik hallgatni a hangját. Mondta Daiva, hogy szeretne házikót építeni egy nyírfa tetejére, s rigókkal, harkályokkal várnák a napkeltét. Megkéri, fogjon neki egy farkaskölyköt, hogy vigye a városba. Az öreg nevetni kezdett. Micsoda furcsa kívánságai vannak. Egyszer, ahogy a tuskón rozsét tört a tűzre, Daiva guggolva súgta meg a nagy titkot:- Apó, Tadas az én alakomat is kifaragja. Azt mondja, ahogy odaillő követ kapok - munkához látok!- Ott van a kutya eltemetve! - csodálkozott a pásztor.-Aztán a gránit-Daivát az úthoz állítja, érheti eső, hó nap, szél. Én meg idejövök s melléje ülök. Elgondolásán mosolyogva, a lány a felhőket nézte.- Meg tudja-e - szólt hitetlenkedve Dabingis. - Ez aztán beszéd, mondjuk, engem, az öreg fajankót. De ilyen lepkét aligha... Daiva felugrott, s lebiggyesztette ajkát:- Én mondom: képes rá! Tadashoz futott, aki úgy kopácsolta a fekete követ, mint egy harkály és határozottan követelte:- Mondd meg az apónak, hogy engem is kifaragsz!- Kifaraglak - morogta közömbösen Tadas, oda sem fordulva, mintha egy síró gyermeket csendesítene. Daiva roppant boldogan tért vissza a tűzhöz:- Hallotta? Múltak a napok, és Dabingis mind- gyakrabban vette észre, hogy a lány mosolya már nem olyan nyílt, és gyermekien barátságos tekintetét a gond vagy fájdalom borította el. Volt úgy, hogy egész napokat a sátorban töltött, ki sem jött a kőhöz.- Nem beteg? - nyugtalankodott az öreg.- Ugyan - legyintett közömbösen Tadas. Egyszer, ahogy benézett a sátorba, a pásztor sírva kapta.- Mi van veled? Daiva gyorsan letörülte könnyeit, és térdét átkarolva ült.- Semmi - mondta alig hallhatóan, szemlesütve.- Minek titkolózol egy öregember előtt? összevesztetek? - Dabingis megsimogatta érdes tenyerével a lány szőke haját. Daiva hirtelen mindkét kezével az öreg kabátjába kapaszkodott és köny- nyes arccal a pásztorhoz simult. Fuldokló hangon panaszolta:- Tadas azt mondta, nem vagyok jó modellnek!- Nyugodj meg, gyermekjáték! - Az öreg vállon simogatta.-Nem semmiség. Azt is mondta, megunt... Másnap reggel, ahogy Dabingis kihajtotta a nyájat, látta, hogy Tadas piros bukósisakban ül a motorkerékpárján. Mellette - úti öltözetben Daiva.- Néhány napra elutazom. Apó, vigyázzon a sátorra s a kőre - kérte a szobrász. A motorkerékpár sokáig nem akart begyúlni, de végre sikerült. Tadas felült, lábával a földre támaszkodva. Daiva a csomagtartóra került. Amikor elindultak, Daiva integetni kezdett Dabingisnak, és szomorúan mosolygott. A pásztor kissé felemelte nehéz izmos kezét. Borókaostornyélre támaszkodva, tekintetével követte az elutazó- v kát. A motorkerékpárt elnyelte a kanyar, s a pásztor hosszan, eltöprengve nézte a kialudt tűzhelyet. Egész héten át csend volt a Fekete kőnél. Nem csengett a véső, nem lobogott a tűz sárga lángja, a nyírfás szélen kószált a kék csíkos világos ruhájú lány. Dabingis gyakran odament a kihalt sátorhoz, a kőhöz, melyen már ki lehetett venni Narvidas homlokát, orrát, bajuszát. Az öreg vágyott a két fiatal után, megjelenésükkel egyszerre melegebbé tették és megszépítették a pásztorélet egyhangúságát. Egyszer délután vésókopogást hallva, Dabingis csattintott ostorával és az erdőszé! felé tartott. A tűz fölött félénken szállt fel a füst kék szalagja. Úgy rémlett, a hallgatást őrző erdószél újra megélémkült, felébredt. Még a nyírfák is vidámabban ringatták csúcsukat. Dabingis messziről megláha a lányt, ágakat tördelt s a tűzre dogta. Az öreg szíve hevesebben dobogott, mintha újra fiatal lenne.- Isten hozta! - kiáltotta. Tadas, anélkül, hogy elmozdult vol- V na a kőtől, kezet nyújtott. Dabingis mondani akarta, hogy felsült. A tüzet nem Daiva szította, hanem egy teljesen idegen lány. Az öreg értetlenül hol a fiúra, hol a lányra nézett. Ezt a szobrász észrevette, vésőjét letette, karon fogta Dabingist és félrevonta:- összevesztünk. Daiva Vilniusban maradt. Nehezen lehet kijönni vele...- mormogta, magát igazolva. A pásztor mit sem válaszolt. Még egyszer végignézett a jövevényen. Az is szép. De nem mosolygott és gyanúsan sandított az öregre. Szépsége hideg volt, közömbös. Dabingis szeretett volna megmelegedni ennél a tűznél. Fáradt, öreges lépteivel az ösvény felé tartott, ahol a felrobbantott kövek hevertek. A vörös gránitdarabokat taposva, visszanézett az erdészéire. Csengett a szobrász ' vésője, füstölt a tűz, de melege már nem csalta magához az öreg pásztort. Litvánból fordította BÁN PÉTER --------DU SÁN DUSEK Felszálltam az utóbuszra, mint mindennap ajtó becsapódott mögöttem, s a megálló ije< megiramodott hátrafelé. Ekkor valaki felkiál hogy a gyereke még lent van. Mellettem öregasszony állt és gyűlölködve nézte a fiút, az ablak mellett ült s az orrában turkált: körmi csöröcskéje minduntalan belekoppintott az hosszú ágán levő lyukba. Az asszony pillán olyan volt, mit egy csepp izzó fém: újabb lyi égetett a fiú fejébe, nyughatatlan harkálya rész Végül a nő nem bírta tovább, fülön ragadta a fii húzta, míg föl nem kelt és meg nem nyúlt hirte lábujjhegyen tipegve - majd az asszony egy t kiáltással lehajította ót a lépcsőkre. Puff, paff autóbusz padozatán nagyokat koppant a fiú be szelt lába. Leszálltam: mindig leszálltam a második me lónál, újságot vettem, és megvártam a követk buszt. Már régen nem volt ilyen szép idő. A me len napot örömmel töltötte el saját arany ragyog s a kerítés mögött harsányan illatoztak a faleví Kicsit eltűnődtem; kérdés-feleletet játszottam gamban Kérdés: az autóbuszban miért viselkednek < mással szemben hiénamódra az emberek? Feli az autóbusz kicsi. Kérdés: nem tudnak egy k összébbhúzódni? Felelet: nincs hova. Kérdés mi a helyzet a nagyobb autóbuszokban? Feli csak itt-ott járnak. Kérdés: nem lehetnek valami nyi után pótkocsit akasztani? Felelet: lehetne. I dés: nem utazhatnának az emberek a tétjén
