Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1983-09-23 / 38. szám
ERUDA* Orizaba közelében tészlet a Teljes Ének-bői aki várt rám az ember lényegében, á, Babérból, sokaságból, reményből Iáit és szárnyra kel a vérben, s az erdőt benépesítő vérben, s-tollal borított műhelyekben, ejtékkel kiásott bánya mélyén. z ős növényzet kardpenge szele vár rám, tündöklő hó fölött megdördülő menny: 's az éhség kettős hideglelése ingtomyában meghúzza a harangot: ágú éj közepében, ezért az ekben, a fürge délisarki mely az óbor villámló taván lépked, s újra a jaj, az örökös jaj, ösvényekkel, hajókkal kelve egybe a hó az éjbeborult világon xkom ölje hallható némasággal. :-e? Matróz^ béres, salétrompolgármester, hallasz engem? Tolt fivérem, hallom, élő fivérem, isületlen és eltemetett vágyad, homokba elvesztegetett véred, zott szíved dacát és rettegését, ágyad Délre? Hová szökik a zápor? élkörével milyen dögökre sújtott? >k, rátok, magányosak és hősök, érvéből szemerkélő cipókra, s éhségre, a kővel pámás sírra, áradt, levélözön özönlött, catonákra, mellükre, áradó hold, tt az ember nyomorult zsákutcája, halálos és bonthatatlan érce, 3g erében dideregve a lelkem ise többé a magasság harangját. i földem, ne hívj, nem alhatom már antásodban, üveg-tekintetedben, folyóid hangjától dideregve díszes tajtékod partszegélyét utolsó, távoli szigetéig, öledbe, koldust koldus menyasszony, fényed elvakít és szivén döf teli penge. tetes föld, hamuvá lobogó fény: parázsba falazva izzói, áraszd , meztelen árnyad, tegnap még engem várt, de holnap maroknyi pipacsban és homokban. ORBÁN OTTÓ fordítása chilei költőre emlékezünk, halálának iján. jpiszkíthatnák őket a madarak. Kérdés: és <7 Felelet: azok fenevadak. Kérdés: hát I a hiba? Felelet: ott, hogy az autóbusz kló mintájára van megalkotva, sen jött a következő autóbusz: üres volt, lapfénnyel, csak itt-ott ült néhány ember, sm. A közeli pékségből valaki friss kenye- , a kenyérhéj illata olyan volt, mint a zene, sm a fülnek, hanem az orrom számára. megálltunk és újra elindultunk. Hátam söndesen nyöszörögni kezdett egy hang; sm. A hátsó feljárónál egy aprócska ember itt, s a lábánál egy nagy táskában nyávo- goiódott valami. iaaa - mondta az emberke, és ostobán tt: - Na, na csöndesebben... ínak túl nagy volt. iát... - mondta az emberke: - Na... ak elképzelhető lett volna, persze csak amelyik nyávog. A táska dpzára egy fhyílt s a kicsi emberke gyorsan behúzta, yughass már - mondta. - Csöndesebben, m a táskájában? - kérdezte egy öregem- s siltessapkával a fején, ni, semmi. 3m elhaladva egy másik öreg is hátra- zében hálótáska lógott, benne az illatozó lalljuk - mondta az első öreg. egasszony csatlakozott hozzájuk, és két az első ülésekről. Körülállták az apró és a táskáját. ,t semmi; tényleg! ssa! n elaludt — mondta az emberke. - Már lesz. erek van benne neki! - kiáltotta az első való asszonyok egyike: - Szadista! lanatig csönd volt, mindnyájan tettek egy ire, csak az emberke hátra. Felálltam és m hozzájuk. t... - mondta az emberke. jtta a homlokából a haját és ostobán tt. S ekkor rárontottak: mint mindennap. BERECK JÓZSEF fordítása F inomvegyes életében - nehéz lenne megmagyarázni, miért nevezte így; tény, hogy ez fedte leginkább, amit életéről gondolt, s miként az alábbi példa bizonyít(hat)ja, az érzés valósággá nemesítheti a hiedelmet: Elég, ha valaki, az utcák bárkije kíváncsian ránk pillant, máris kellemetlen érzések hálójába gabalyodunk: hibát találunk azonnal világnak szánt mivoltunkon: elmozdult hajtincs, hiányzó gomg, örökösen játszadozó ujjainkkal arcunkra ejtett házipiszokfolt, esetleg elfelejtett ellentét, bűn feltámadó kísértete... Egyremegy; hiedelmeink áldozatává válhatunk, mert érzéseink nem csak kiszolgáltatnak, de meg is hamisítják a valóságot (ó, Descartes!, érzem, tehát vagyok - ahogy érzem, úgy vagyok). Nos, finomvegyes életében soha nem tulajdonított jelentőséget a tükörnek, pedig jócskán kijutott belőlük a része. Apja üveges volt - ablakos és kicsinyke műhelyében tükröket is vágott, hazaszállította őket megrendelőinek, s gyakorta magával vitte öt is, hogy lásson, ismerje meg az embereket, a világot. Tükrösi tisztje többnyire abban merült ki, hogy benzines ronggyal várta, amíg letörölheti a tüMÁTYÁS B. FERENC körlapok színére parafinnal felrajzolt számokat: a méretet és az árat, mert apjában minden a lelkesedésig túltengett, kivéve az üzleti szemérmetlenséget, és szégyellte kliensének a szemébe mondani a profittal felkerekített költségeket. Ezért csak rámutatott a parafinjegyek- re, majd intett fiának, hogy letörölheti a „szégyenfoltokat“. Később a fésülködés, a napi borotválkozás, séták a kirakatok előtt - megannyi találkozás a TÜKÖRREI __ Csoda, ha összenőtt vele? Béké s szimbiózisban éltek, mintha a mesék varázstükre jutott volna osztályrészül, annyi módosítással, hogy kritikátlanul pártolták - a múlt estig, amikor tévesen mérte be a színteret két egymással szembeállított tükör között és a súgólyukba ficamította a bokáját -; az idők folyamán annyira észrevétlenné szokták meg egymást, hogy sokáig azt hitte, akkor sem figyelne fel egy tükörre, ha az ellene fordulna, ócsárolná. S színésszé lett, sorsa végképp összefonódott velük. De nem érezte soha Narcissus örömteli bűnét-kétségeit, a Hold embere nem kísértette meg saját képének illúziójával álmatlanságaiban. Két jó tükör van otthon. Egy szétdúlt kúriából „menekítette“ valaki, majd eladta apjának, aki a templomkapunyi keretét elsózta a színháznak - előre jelezve fia majdani artistaságát a velencei tükörlapot meg feldarabolta, ellátta darabjait egyszerű, a társadalmi helyzetükhöz illő rámával, s azok közül kettőt fiára hagyott örökségül - megpecsételte velük a sorsomat, gondolta most. Az egyiket a fürdőben akasztotta fel, a másikat az előszobában. Mondhatni jól kijött velük: időnként puha ronggyal „kezelte“ őket, a tükrök pedig tökéletes tükörképével ajándékozták meg. A tökéletes tükrözőképességről csak azoknak lehet fogalmuk, akik megfordultak valamelyik játékvásár varázstermében, és látták tükrönkén- ti átváltozásaikat, vagy akiknek hozzánemérté- sük folytán hibásan öntött üvegű tükör jutott... Szánalmas hasonmásaink... Csak kölcsön vehetik igaz-arcmásukat egy-egy vendégségbeli kikéredzkedés alkalmával. Az intimitás páriái ők... És még valami: akkor sem valószínű találkozásuk önmagukkal; „házon kívül“ az embert többnyire gond- és örömvakság jellemzi. Äz ő vaksága tűkörvakság volt; a megszokás, az összeszokás homálya borította látását, ha tükörrel került szembe. És bőven került, hiszen mestersége, megélhetése tartozéka lett. Hála jó minőségű tükreinek, biztos lehetett: amit bennük lát, az színtiszta valóság, a szépítés nélküli. Én, mérget vehetett arra, hogy „tükrön kívül“ is olyan, amilyennek otthon megismerte magát, nem veszélyeztette, hogy az emberek szemében másképp tükröződik majd... Mindezekre akkor gondolt, amikor az Odipusz bemutatójának sikere már szárnyalt, és felismerhette, mekkora lehetőségtől esett el két szembe állított tükör „jóvoltából“, hírneve gyarapításának mekkora esélyét - immár bizonyságát is - engedte át másnak... Feldagadt bokája olyan volt, mint kétoldalt kidagadó, visszafojtott nevetéstől duzzadó pofazacskó.- Mért? - csikorgatta fogait tehetetlenségében. Miért e véletlen, ha véletlen volt? Miért veszített pont most, élete delelőjén, amikor az ember bizonyításra érett, vagy végérvényesen elkallódik? ... Később pedig eszébe ötlött még egy „miért“, amely megérzése szerint megválaszolta a többit, kulcsa lehetett a történteknek: miért a tükrök? Megint és ismételten a TÜKÖR? Zokogása elől versekbe menekült; bevált módszere volt mások fájdalmába-örömé be oldani a magáét. Vers vers után - egyféle kába figyelemmel, mint tűz közelében a puskapor kupac, kiszemelve, hogy szikra kapjon belé... S hirtelen ismét felbukkant élete jellemző motívuma, a tükör: A legeslegelején, a kezdetleges én, nem ismert megoszlást isten képmásai között; jó és gonosz egyformán öltözött, és nem voltak tükrök a földtekén. Az ég tejfehéren kavargott, mint kazán fölött a gőz lazít, vizek küzdötték zavarosan letisztulásuk útjait; csillámok várták hományosan, hogy felszítsa tüzét a nap, és felszárítsa szemükről született vakságukat; eső sem áztatta még fényessé a földeket! Az ember félt hasonmására fogni, hogy rút, szörnyeteg... De ma jó tükreink vannak, hamisítjuk arcunkat, annak! De hányán lépnek célszerúsítésük szándékával tükrük elé - sóhajtott fel, és hálásan gondolt a régi, jó görögökre, akik tudatosan jellemálarcok megkövesedett arckifejezése mögé kényszerítették a színész-embert, hogy elkerüljék a köznapi világ bonyodalmaiba züllött egyéniségek arcra kiülő hamisításait... Aztán aludt egy órát, álmai tükre elé lépve, hogy megszemlélje lelke torzképeit. x Ingerülten ébredt; kibicegett a konyhába, hogy teát főzzön. A víz melegedő zsongásába feledkezve, a behelyettesíthetetlen éjszakai órák tisztaságában, szomszéd-zörejek, városnyüzsgés stressztelen napszakán, visszacsengett ébredező elméje múló homályából: „de ma jó tükreink vannak...“, s mintha maga is a kályhán ülne, halk morajjal szétzsongott testében egy furcsa, fokozódó forróság, rokon a szégyen és önvád kényszerével, s meghatározhatatlan, megoldásra érett, belső bonyodalom sürgetésére a fürdőszobába ment, tükréhez. Bokája lépésenként cserben akarta hagyni; az izzadság végigcsorgott a gerince mentén; Odipusz volt, az átszúrt bokájú gyermek, de ugyanakkor negyven évének minden gondját is érezte egy dar abban, a „hátára kötözve“-mó- don, s csak váltogatta arca szisszentő torzulásait, minden lépése előtt két egymással szembe állított tükör csapdája sejlett, hogy újból és újból derékba törje pályafutását, s amikor megpillantotta arcát, egy villanásnyira - lehet, orvosilag soha nem nyer bizonyítást: - ámulatában megszűnt dobogni a szíve... Akadozó lélegzetére fel sem figyelt... Kezét is csak azért kapta kiáltásra tátott szája elé, hogy meggyőződjék, tényleg nyitva van-e? Ki- látszanak-e fogai? Ajkai úgy keretezik szájnyílását, ahogy azt a kiáltó emberről mindig is tudta? Vagy megroggyanó térde.... Állt, szemben a tükrével, egyféle képzelt bénaságban - keze, szeme, orrlyukai mozgásban voltak s a megsemmisülés elvárásával figyelte tükörképét (tökéletesnek megismert tükörképét), ami nem követte arca mozgását, változásait... Görög tragédiák elképzelt hőseként, aki játéka közben hirtelen saját karakter-álarcával találja magát szénben és addig-eltakart mimikájára meztelenedik (eképp hasonulva meg alakított és valóságos egyéniségében, ugyanakkor átél egy több ezer évvel későbbi színpadi-létet), döbbenten tapasztalta a szétvált tükörfelessíég természetellenes jelenségét, s ösztönösen, a tökéletesnek kikiáltott ember-mivolta harmónia-igényétől hajtva, tükörképéhez kezdte igazítani arckifejezését, mintegy visszapréselve tükörbeli szimmetriájára, hogy megnyugtassa valahogy értelme kisikló szerelvényét... S bár nem érezte, hogy tükréhez volt kötve ellenkezőjét megkönnyebbülten vette tudorfiá sül; egyeztette észlelt és érzett arcmásait, majd visszamenekült a konyhába. A víz közben elfőtt; újratöltötte az ibriket és megpróbált nem gondolni semmire, nehogy újabb érzékcsalódás áldozatául essen. Nem bírta sokáig. Még percegni sem kezdett a víz, máris minden porcikája rángatózott, remegett; hiába próbált sajnálkozni magán, a szerencse kegyelemvesztettjeként feltűnni saját szemében, búbánata dühbe csapott át hamarosan; szíve oly hevesen vert, hogy kiszáradt a torka, homlokát veríték lepte el... Felidézte mindazokat, akiket felelőssé tehetne az egymással szembe állított tükrökért, de minduntalan apja tolakodott előtérbe, aki tükreivel megbélyegezte, predesztinálta; pillantása az ablaküvegre tévedt - haloványan pironkodott már mögötte a hajnal -, és meglátta tükörképét. Heves szívdobogásban kipirult arcát, el-elakadó lélegzetében vonagló száját érezte, tudta csupán... A rá visszatekintőn nyoma sem volt kínlódásának; megrovó, figyelmeztető, mord önmagával nézett farkasszemet, s ha mindezidáig csak álló-viszontképének lehetett tanúja, abban a pillanatban mozgásban is megfigyelhette a másikat: elborzadásának folyamatával megegyező szimmetriaként elmosolyodott, gúnyosan ahogy könnyű győzelmet maga is nyugtázott volna... Nem segített, hogy nyomban utána igazította arckifejezését; lelkében egyre sűrűsödött a feszültség; kiáltania kellett - a meglepett, egyetlen kifejezés álarcából az átélés mintájára meztele- nített, aranybabéros színészként -, és felkiáltott, a születés a halál diadalát hirdető megkönnyebbülésben, két marokra fogott, feje fölé emelt, bronz kardjának égisze alatt, szemben az apjával - tükörképével az időben -, ott a nagyfény verte útkereszteződésben, Théba felé...- Színész volt? - kérdezte az orvos. - Sose láttam.
