Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1983-09-23 / 38. szám
Kodály Zoltánnal Budapesten----------------------------------------------------------► Kevés ma élő zeneszerző mondhatja el magáról, hogy fiatalkori müvét szinte egymással versengve tűzték műsorukra a kor legnevesebb karmesterei. Eugen Suchoh 1935-ben irt Rapszodikus szvitje Kari Böhm karmesteri pálcája alatt kezdte meg külföldi diadalútját. Böhm Drezdában, Berlinban és Bécsben mutatta be, nem sokkal később Furtwängler, Lovro von Matacic, majd Paul Sacher adta elő. ,,A fiatal szlovák zene egy csapásra elfoglalta helyét a nemzetközi zenei élet fórumán. Először merjük kétkedés nélkül állítani; ez a zene maradandó" irta a berlini bemutatót követően Alfred Burgart, a neves kritikus. A kiváló zeneszerző megelégedhetett volna a hazai és külföldi hangversenytermekben, operaházakban aratott sikereivel. De ő ennél jóval magasabb célt tűzött maga elé: összefogni a szórványos törekvéseket, olyan alapokat adni a szlovák zenei életnek, hogy az minden területen megfejeljen a nemzetközi mércének. Ezért fáradozott a Szlovák LÁTOGATÓBAN A HETVENÖT ÉVES EUGEN SUCHONNÁL "* Filharmónia létrehozásán, ezért írta zeneelméleti könyveit, pedagógiai munkáit, ez a cél vezette, amikor képviselőként tevékenykedett és szerteágazó munkássága mellett a jövő zenepedagógusait nevelte.- Úgy tudom, családjában többen is foglalkoztak zenével...- Apai nagyapám kántortanító volt, apám pedig tanító. Apám kitűnően zogorázott és orgonáit, ügyesen improvizált, írt is néhány egyházi müvet és több könnyű darabot a helyi fúvószenekar számára. Édesanyámnak nagyon szép hangja volt és ő is nagyszerűen játszott orgonán. A későbbi évek során mindig édesanyám volt az, aki buzdított, össz- tönzött. Pedig nem volt könnyű dolga, egyedül nevelt bennünket, bátyámat és engem, s szinte a semmiből taníttatott. Mindent megtett azért, hogy nyugodtan dolgozhassak. 1931-ben, amikor szülővárosomból, Pezi- nokból Ugetfalura költöztünk, a tető alatti kis padlásszobát rendezte be nekem, az lett az én birodalmam. Ott születtek első komoly A müveim, s még ma is szívesen gondolok vissza az 1931-1938-as évekre. Ez volt életem legboldogabb, legtermékenyebb időszaka.- Volt valamilyen meghatározó gyermekkori zenei élménye?- Inkább fordítva mondanám: minden élményem valamilyen módon összefüggésben %llt a zenével, bármennyire prózai volt is, zenei élménnyé alakult át. Gyerekkoromban imádtam a futballt és óriási eseménynek tartottam, hogy a mi kis városunkban is alakult sportegylet. Ennek örömére Írtam is egy indulót, tizenöt éves koromban, ez volt az első önálló szerzeményem. Még a kamaszkor nagy eseménye, az első szerelem is zenei indíttatású volt; a kislányt nem első látásra, hanem első hallásra szerettem meg, ugyanis nagyon jól zongorázott, ez tetszett meg benne. Egyik megrázó gyermekkori élményemből, egy vonatszerencsétlenség sokáig nyugtalanító emlékéből is zene lett... Minden benyomás, legyen az vidám, vagy szomorú, zenére inspirált. Érett zeneszerzőként is megőriztem két olyan tulajdonságot, ami már gyermekkori kompozícióim megírása idején is jellemzett: nincs egyetlen olyan müvem sem, amely ne személyes élmény >- ' hatására íródott volna, s nagyon gyakran nyúltam olyan témához, amely - sokak véleménye szerint - nem épp a legalkalmasabb a zenei eszközökkel való kifejezésre. Ez az A hetvenöt éves Eugen Suchoh utóbbi körülmény bizony nemegyszer megnehezíti a müvek befogadását. Itt van például a Concertino cimű müvem. A tartalma röviden összefoglalva a következő: egy egyszerű ember - mondjuk egy pásztor - nyugodtan éldegél megszokott környezetében. Mulatsága, szórakozása is egyszerű, ha olykor kedve kerekedik, a dudáján játszik. A fia már a klarinétot kedveli, hangszerének disz- szonáns hangjai összevegyülnek az autópálya építésén dolgozó gépek zajával. Az első részből megismert motívum ismétlése mintha az elveszett nyugalmat, békességet sóvárogná vissza. Sajnos, ezt a művet eléggé értetlenkedve fogadták. De mit tehetek? Minden alkalommal álljak a közönség elé és magyarázzam "el, miről is van szó?- Ernest Zavarsky önről szóló könyvében fiatalkori szerzeményeiről mint autodidakta zeneszerző alkotásairól ír. Kissé furcsa ez a megjelölés, és túl szigorúnak tűnik az autodidakta korszakban és a későbbi években írt müvek merev elkülönítése. Többek között Muszorgszkij példája is bizonyítja, hogy egy autodidakta felülmúlhatja sok hivatásos zeneszerzőtársát és remekműveket alkothat.- Kétségtelen, ez igaz lehetett, sőt igaz is volt Muszorgszkij korában. A mai bonyolult zenetechnika mellett azonban elképzelhetetlen, hogy valaki pusztán önképzés útján sajátítsa el mindazokat az ismereteket, amelyekre egy zeneszerzőnek szüksége van. Ez óriási és teljesen fölösleges idő- és energia- pocsékolás lenne. Elég csak arra gondolni, milyen hatalmas változásokon ment keresztül a zene viszonylag rövid idő alatt, csupán a huszadik században. Nekem személyesen nagy szerencsém volt, hogy olyan pedagógusnál tanulhattam, aki jól ismerte a kor leghaladóbb zenei törekvéseit, irányzatait. Kiváló mesterem, Kafenda professzor óráin Bartókot, Sztravinszkijt, Schönberget idézte. Főleg Bartók müvein demonstrálta, mi mindent hozhat létre a népzenéből az avatott zeneszerző. ,, Először ezt ismerje meg, csak azután tanulmányozza az eredeti népzenét, máskülönben csak közönséges népdalfeldolgozásokat írna“ - mondogatta. Kafenda azt vallotta, hogy a művészet legmagasabb csúcsaira csak az elődök - és persze a kortársak - eredményeinek alapos ismerete révén lehet eljutni. Másik mesteremVitéz- slav Novák ebből a szempontból ellentéte volt Kafendának, hagyományosabb módszerekkel tanított, példáit is elsősorban a régi klasszikusokból merítette. Bartók iránti csodálatom a mai napig megmaradt. Emlékszem, az 1964-ben Budapesten megrendezett nemzetközi zenetudományi kongresszuson mennyire felháborított, amikor az egyik résztvevő kijelentette, hogy Bartók zenéje csupán átmenet volt a dodekafóniához. Azon az emlékezetes találkozón a nyugatiak voltak a hangadók, a szeriális zenét magasztalták. A kijelentés úgy kihozott a sodromból, hogy fel sem álltam, ki sem mentem az emelvényre, csak úgy ülve mondtam el a témával kapcsolatos véleményét. Ellenvéleményemet persze. Erre megtört a jég, mindenki őszintén kezdett beszélni, az oldott légkörben hasznos, tanulságos eszmecsere alakult ki.- Láttam egy fényképet, amely önt és Kodályt ábrázolja, amint egy asztal mellett elmélyülten beszélgetnek. Valószínűleg az említett kongresszuson készült, s minden jel arra mutat, hogy szakmai kérdésekről lehetett szó.- Kodályhoz nagyon meleg barátság fűzött. Különös megtiszteltetés volt számomra, hogy az örvény (Krútnava) budapesti bemutatóján személyesen is megjelent, pedig gyászolt, akkor vesztette el feleségét, Emma asszonyt. Kodály instruktiv műveket írt pedagógiai célzattal, én a pedagógiai karon zene- pedagógusokat neveltem: számunkra akkoriban a „mit közvetíteni“ fontosabb volt a „hogyan közvetíteni“ problémájánál. Nálunk, sajnos, a gyakori oktatási reformok és pedagógiai irányváltások eléggé megnehezítik egy egységes rendszer kialakítását, folyamatos gyakorlati alkalmazását. Azért az egykori pedagógus több művem megírásakor ott munkált bennem. A nemrég Angliában is megjelentetett Szlovákiai képek (Ob- rázky zo Slovenska) című zongoraciklusom is pedagógiai műnek tekinthető. A hatrészes ciklus könnyű, öt ujjra írt darabokkal kezdődik, majd az egyre igényesebb darabokon keresztül juttatja el a fiatal zongoristát a legbonyolultabbakig. Haonló a Kaleidoszkóp című zongoraciklusom is. Ennél Debussyből indultam ki, s minden darabja tisztelgés egy- egy nagy mester (Bartók, Szkrjabin stb.) emléke előtt. Nagy zene kis formában - így lehetne jellemezni ezeket a müveket. 1972 óta nem is komponáltam nagyobb lélegzetű művet, a régebbiek hangszerelése foglalt le. Nem a nagy müvekhez szükséges invenció hiányzik, hisz a fantáziám működik, azt nem lehet kikapcsolni, de ezt vallom, hogy rövid, látszólag igénytelen darabokkal is sok mindent el lehet mondani. Egyszer Varsóban elmentem a Nemzeti Galériába. Az egyik teremben seregnyi ember bámulta a hatalmas vásznakat, Matejko nagy történelmi képeit. Én is közöttük álltam, amikor kísérőm megszólalt: ,,Professzor úr, kérem, ne ezeket nézze. A másik teremben modern festő képei vannak, igaz, hogy sokkal kisebbek Matejko vásznainál, de többre tartom őket ezeknél." Átmentem a másik terembe és a képeket nézegetve beláttam, hogy kísérőmnek igaza volt. Mennyi ötlet, finomság, lelemény, pszichológiai telitalálat volt azokban a kis képekben! Nem az arányok, nem is a forma a lényeges. Mindent ki lehet fejezni, a szépet, a felemelót ugyanúgy, mint a visz- szataszitót, a borzalmasat. Rapszodikus szvitem például egy szörnyű látomás, az atomháború borzalmait jeleníti meg. Néhány ismerősöm meg is kérdezte: ,,Mondd csak, miért írsz ilyen csúnya dolgokat? - Mert néha maga az élet is csúnya dolgokra képes“ - válaszoltam. Mindig az volt a vágyam, hogy mindent megírjak, mindent zenébe öntsek. Zola Rougon-Macquart ciklusa is ilyen átfogó, teljességre vágyó törekvéssel íródott, de én nem egy család, hanem egy egész nemzet történetét szerettem volna megírni, zenében kifejezni. Ezt, persze, egyetlen ember aligha valósíthatja meg. Ezért is hatott meg az, amit a Herder-díj átadási ünnepségén hangsúlyoztak. Munkásságomról szólva elmondták, hogy a legegyszerűbb elemekből kiindulva korunk legmodernebb zenei törekvéseinek áramlatába, a nemzetközi zenei vérkeringésbe sikerült beilleszteni a szlovák zenét. Ez pedig - hangsúlyozták - nem egy ember feladata, hanem több nemzedéké. VOJTEK KATALIN Dosztojevszkijlakásmúzeum Moszkvában A moszkvai Mariinszkaja Szegénykórházban az ott dolgozó Mihail Dosztojevszkij orvosnak 1921. október 30-án fia született: Fjodor. A szárnyépületben levő hajdani szolgálati lakásban most múzeum van: hároméves tatarozás után nemrég nyílt meg. A moszkvai Irodalmi Múzeum tudományos munkatársai és a restaurátorok figyelmes, gondos munkát végeztek, (gy sikerült rekonstruálni azt a környezetet, ahol a nagy orosz író gyermek- és kamaszéveit töltötte. A szobák berendezését, ahol a népes család - a szülök és a hét gyermek - élt, az író Andrej becsének visszaemlékezései nyomán állították helyre. Ó építész volt ugyan, de a család krónikásának számított: gondosan gyűjtötte a fényképeket, arcképeket, személyes emléktárgyakat. A többi között neki köszönhető, hogy fennmaradt a, szülőkről készített kép másolata (az eredeti tűz martaléka lett, ezt Popov festőművész készítette 1832- ben); ez a másolat jelenleg a szalomban függ. Az emlékkiállítás rendezése során az irodalmi múzeum munkatársai nemcsak a fennmaradt leírásokat tanulmányozták figyelmesen, hanem az akkori nemesek és kereskedők életével is alaposan foglalkoztak, hogy a lehető leghívebben reprodukálhassák e letűnt korszak jellegét. Különösen fontosnak tartották azokat a tárgyakat, amelyek a leendő író szellemi életére hatással voltak. Fjodor asztalán könyvek fekszenek, Karamizinnak Az orosz irodalom története című műve például a Borisz Godunov uralkodásáról szóló résznél van nyitva. A „zavaros idő" korszaka és annak következményei érdekelték az írót. Az író gyermekkorából való eredeti tárgyak között ott van például könyvszekrénye, az ebédlőben. „Ebben a szobában - írta visszaemlékezéseiben az író öccse, Andrej- anyácskánk dolgozott, apa pedig recepteket állított ki. Ha szabad ideje akadt, Gyerzsa- vin, Zsukobszkij, Karamzin, Puskin műveit olvasta fel.“ Dosztojevszkij 16 évesen hagyta el a szülői házat. Ekkor még nem írt, úgyhogy a kiállítás utolsó tárgya egy tiszta papírlap - rajta a leendő író aláírása. Jóllehet a múzeum nemrég nyílt meg, egy csapásra népszerű lett: egyetlen hónap alatt majdnem kétezren jártak itt- iskolásoktól kezdve egészen háborús veteránokig. Külföldi vendégek és Moszkvában tanuló diákok is gyakran megfordulnak itt. A volt Mariinszkaja Kórház kertjében van Dosztojevszkij szobra, amelyet 1918-ban alkotott Szergej Melkurov, a hírneves szobrász. Amikor ránézünk, Gorkijnak Dosztojevszkijről mondott szavai jutnak eszünkben: ,,Ő a mi élő lelkiismeretünk". Az író szomorúnak látszik, arca szenvedő. Az emberiség, a megalázottak és megszorítottak iránt táplált együttérzés keltette fel a nemes és jó érzéseket Dosztojevszkij műveinek olvasóiban, és ez ma is így van.
