Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1983-09-02 / 35. szám
Aj szú 15 983. IX. 2. FRANCIAORSZÁG NINCS KILENCEDIK Világkiállítás-vita • Politika a háttérben A francia nemzetgyűlés megkezdte nyári szünetét, ám az esős tavasz után júliusban végre beköszöntött kánikulában sem szüneteltek teljesen a politikai viták. A kormánypártok és az ellenzék közötti újabb heves szópárbajra az adott okot, hogy az Elysée-palota bejelentette: Franciaország lemond az 1989-re tervezett párizsi világkiállítás megrendezéséről. A francia főváros (amióta 1851-ben a londoni Kristálypalotában megkezdődött a világkiállítások sorozata) eddig nyolcszor volt vendéglátó gazdája e nagy nemzetközi kiállításoknak. Csaknem mindegyik egy-egy jellegzetes építménnyel gazdagította Párizst. így az 1889-es világkiállításra emelték az Eiffel-tornyot; de a Petit és a Grand Palais, az Alexandre III híd, a Palais Chaillot és a Modern Művészetek Múzeuma is egy-egy világkiállításra való felkészüléshez kapcsolódik. Szép tervek Marcel Dassault, a repülőgépgyáros még 1978-ban vetette fel azt az ötletet, hogy Párizsban ismét rendezzenek világkiállítást. Mitterrand elnök - mikor 1981-ben átvette az elnöki tisztet - felelevenítette ezt a gondolatot s megtoldotta azzal, hogy a világkiállítást az 1789-es forradalom kétszázadik. évfordulóján kell megrendezni, mégpedig a forradalom vezéreszméinek, a szabadság, egyenlőség, testvériség hármas jelszavának szellemében. Az elnök nem titkolta, hogy szívügyének tekinti ezt a vállalkozást. A világkiállítások nemzetközi irodája elfogadta Párizs ajánlatát és Franciaországban megkezdődött az előkészítő munka. Gilbert Trigano, egy ismert idegen- forgalmi szakember, a Club Mediterannée elnöke személyében kormánybiztost neveztek ki az előkészületek irányítására, s ez év tavaszára már elkészültek a részletes tervek. Ezek szerint a világkiállítás két csomópontja - a Szajna két oldalán Nyugat- és Kelet-Párizsban lett volna összesen 131 hektáros területen. A nyugat-párizsi kiállítási térségben - nagyjából a Citroén művek hajdani és lebontásra ítélt területén - a külföldi országok pavilonjai emelkedtek volna, míg Kelet-Párizsban a francia kiállítás különböző épületei kaptak volna helyet. Ennek a „szabadság útjai“ jeligével készülő kiállításnak a tervek szerint nemcsak a múltat, a 200 év előtti francia forradalmat kellett volna felidéznie, hanem egyúttal a jövőbe is mutatva azt kellett volna példáznia, hogy a tudomány vívmányait és a kultúra értékeit hogyan kellene jobban érvényre juttatni a mindennapi életben. A kiállítás két részét a Szajnán közlekedő gyorshajók és egy külön gyorsvasút kötötte volna össze. A tervek szerint számos kiállítási épület és az erre az alkalomra épített új szállodákat, később bérlakások és irodák céljaira lehetett volna felhasználni. A világkiállításra kellett volna elkészülnie a Bastille tér közelében a „népi operaház“ épületének, amely nemcsak a legkorszerűbb színpadi technikával rendelkezne, hanem olcsó helyáraival a széles tömegek részére is hozzáférhetővé tenné az operakultúrát. Párizs keleti részében, közel a külvárosokhoz, egy modern zenei központ épülne. A párizsiak remélik, hogy - bár a kiállítás elmarad - a kormány nem mond le a tervek megvalósításáról. „Az aktákat az irattárba tették. A szép álmok szétfosz- lottak. Az ünnepet nem tartják meg. Kár!“ - írta a lemondásra vonatkozó döntés után a Le Monde. Chirac fordulata Max Gallo államtitkár, a kormány szóvivője, azzal indokolta meg a döntést, hogy a világkiállítást nem lehet megrendezni, mert a párizsi tanács megtagadja az együttműködést. A kormány, a decentralizálási törvény értelmében tiszteletben tartja a területi önkormányzatok jogkörét, s így nem lát lehetőséget arra, hogy a párizsi tanács akarata ellenére megrendezzék a kiállítást. Jacques Chirac, Párizs polgármestere, aki egyben a RPR-nek, a legnagyobb ellenzéki pártnak az elnöke, kezdetben elfogadta, sőt látszólag lelkesen helyeselte a világkiállítás megrendezésének gondolatát. Később azonban egyre újabb kifogásokat támasztott, míg végül július elején tartott sajtóértekezletén kereken kijelentette: a városi tanács (amelyben a jobboldal van többségben) ellenzi a kiállítás Párizsban való megrendezését. Az a véleménye, hogy annak nincsenek meg sem a pénzügyi sem a technikai feltételei. Chirac azt hangoztatta: a kiállítás költségeinek párizsra eső része túlságosan megterheli a főváros költségvetését, az előkészületek megzavarnák a párizsiak mindennapi életét, így e kiállítás „elviselhetetlen terhet“ róna a lakosságra. Chirac azt javasolta, hogy ne Párizsban, hanem a főváros közelében rendezzék meg a kiállítást, az így olcsóbban és a párizsiak megterhelése nélkül is megoldható. A kormány álláspontja viszont az volt, hogy ha Francia- országban világkiállítást rendeznek, akkor az csak Párizsban képzelhető el, különösen akkor, ha ezt a kiállítást a francia forradalomra való emlékezés jegyében akarják megrendezni. „Ha Párizsban a városi tanács ellenzi a kiállítást, akkor nem lesz kiállítás“ - mondotta Max Gallo Jacques Chirac mikrofonok kereszttüzében államtitkár. Az előkészítő bizottság számítása szerint a vállalkozás akkor sem lenne olcsóbb, ha azt Párizs közelében rendeznék. A közlekedési problémák pedig még bonyolultabbakká válnának, hiszen a külföldi látogatók zömét csak Párizsban lehetne elhelyezni. A világkiállítás lemondásának persze nagyon heves visszhangja támadt. Jack Lang kulturális miniszter kijelentette: Chirac megszegte a köztársasági elnöknek adott szavát, hiszen először elfogadta a kiállítás tervét, s egyúttal súlyos kárt okozott az ország nemzetközi hírnevének is. A világkiállítás nagyon sok embernek biztosított volna munkát, és sok különböző területen adott volna lendületet az alkotó energiáknak. Több lap azt is megírta, hogy Chirac eltitkolta annak a bizalmas közvélemény-kutatásnak eredményét, amelyet a városi tanács megbízásából a párizsiak között végeztek. A felmérés szerint a párizsiak 85 százaléka helyeselte a világkiállítás tervét, és szívesen elviselte volna az építkezésekkel, a forgalom megnövekedésével járó nehézségeket. A párizsi polgármester arra is hivatkozott, hogy az ország mai nehéz gazdasági helyzetében nem vállalhatja a kiállítás megrendezésével járó kiadásokat. Az előkészítő bizottság számításai szerint a beruházások 11-14 milliárd frankba kerültek volna. Mivel legalább 60-70 millió látogatóra számítottak, a bevételek a várakozás szerint mintegy 4 milliárd frankkal meghaladták volna a kiadásokat és legalább 10 milliárd frank értékű külföldi devizabevételt biztosítottak volna az államnak. A terhek nagyobb részét az állam vállalta volna. Persze Párizsnak is hozzá kellett volna járulnia a beruházásokhoz, de erről a tárgyalások csak ezután kezdődtek volna meg az állam és a főváros között. Chirac azonban elutasító magatartásával becsapta az ajtót a tárgyalások előtt. Védelembe szorítva A párizsi polgármesterhez közel álló források szerint Chiracot meglepte, hogy Mitterrand elnök ilyen gyorsan döntött, s az Elysée palota már az ő sajtóértekezletét követő napon közölte, hogy lemondanak a kiállítás megrendezéséről. Chirac nyilván arra számított, hogy Mitterrand elnök, mivel szívügyének tartja a kiállítást, nem fog egyhamar lemondani arról: hosszú alkudozás és vita alakul majd ki a kormány és a főváros között, s ebből az ellenzék tőkét kovácsolhat. De nem így történt. Mitterrand nagyon gyorsan döntött, így Chirac került védekező pozícióba, és a közvélemény előtt neki kell igazolnia, hogy miért torpedózta meg a tervet. A franciák nagyon érzékenyek a nemzeti presztízsre. A baloldali politikusok most rámutatnak arra: Chirac, akinek a pártja, az RPR a gaulleizmus örökösének vallja magát, olyan földhözragadt, szűk látókörű magatartást tanúsít, hogy a tábornok bizonyára megfordul a sírjában. De nemcsak a baloldali politikusok bélyegzik meg Chirac magatartását. A kiállítás elmaradása nagy csalódást okozott az építőipari vállalkozók, a párizsi kereskedők között, és általában azokban a gazdasági körökben, amelyek érdekeltek lettek volna a kiállítás megtartásában. A szakszervezetek pedig hangsúlyozzák: a tervezett beruházások rengeteg munkaalkalmat biztosítottak volna éppen az építőiparban, amelyet különösen sújt a válság. Bár a kiállítás elmarad, kormánykörökben kijelentették: nem mondanak le arról a tervről, hogy Franciaország méltóképpen ünnepelje meg a forradalom 200. évfordulóját. A jobboldal egyes ideológusai azonban máris megkezdték ez ellen az aknamunkát, s legutóbb - egy rádiókommentárban és a Le Figaro vezércikkében - azt fejtegették, hogy a forradalom tulajdonképpen „tragédia“ volt, mert „lefékezte az ország gazdasági fejlődését“, amelyet a Bourbon dinasztia „sokkal harmonikusabban biztosított VO,na DOBSA JÁNOS (Magyarország) Volt egyszer egy légió Éppen tizenegy évvel ezelőtt egy nyári éjszakán vakmerő támadást hajtottak végre a francia haditengerészet touloni támaszpontja ellen. A sötétség és a köd leple alatt a tenger felől ismeretlen csapatok szálltak partra, lefegyverezték az őrséget és szinte percek alatt megszállták a város stratégiai pontjait. Az akciót olyan gyorsan és szakszerűen hajtották végre, hogy a francia flotta egyik legjobban kiépített és őrzött bázisa ellenállás nélkül jutott a rejtélyes ellenség kezére. Még mielőtt kitört volna a pánik, megnyugtatták a helybelieket: nem tört ki újabb háború, nincs szó Franciaország elleni invázióról sem, csupán az idegenlégió rendezett hadgyakorlatot, amelyhez „természetes“ körülményekre volt szüksége. A touloni eset azóta a megfakult hírnevű légió legújabb- kori legendájának részévé vált. A több mint másfél évszázada alapított Légion Etrangere-X egész mítosz fogja körül. Ebben szerepe van az alakulat körüli ködösítésnek éppúgy, mint annak a „légiós romantikának“ is, amelyet kalandregények százai és filmek tucatjai tápláltak és táplálnak ma is. Az idegenlégió igazi múltja és jelene viszont teljesen más képet tár elénk: a sokkal ridegebb, prózaibb és kegyetlenebb valóságot. A kétségtelenül legismertebb francia katonai egység neve és hírneve mindenekelőtt státusából ered: 1831-ben Lajos Fülöp király azzal a szándékkal alapította, hogy legyen egy szabadon mozgatható, a világ bármely táján bevethető alakulata, amelyet könnyen felhasználhat az ébredő francia gyarmatosító törekvések érvényesítésére. A légió tagjai hivatalosan - a tisztek kivételével - csak külföldiek lehettek, akik szerződés alapján zsoldosként harcoltak. A csapat működését szabályozó rendelet kimondja, hogy a légió nem tartozik a francia hadsereg kötelékébe, és Franciaország kontinentális területein nem is vethető be. A francia kolonializmus története elválaszthatatlan az idegenlégiótól. A múlt század közepe óta egészen századunk hatvanas éveinek elejéig az alakulat mindenütt ott volt, ahol a francia gyarmatosítók érdekeinek fegyveres védelmére volt szükség. A későbbi legenda alapját éppen azok a cseppet sem romantikus, de annál könyörtelenebb harcok adták, amelyeket a légionáriusok a különböző bennszülött törzsek meghódításáért folytattak Afrikában, a Távol-Keleten, vagy éppen Francia-Guayanában. A két világháború közötti időszak volt az idegenlégió „fénykora“. Három kontinensen 40-50 ezer kitünően felszerelt és kiképzett, komoly harci tapasztalatú légionárius állt őrt a francia érdekeltségek határvidékein, kíméletlenül elnyomva az őslakosság mozgalmait. A párizsi kormányzat a helyi ellenállás erősödésével egyre nagyobb összeget költött a légió fenntartására. Többek között ennek köszönhető, hogy a második világháború során, Franciaország összeomlása után az idegenlégió továbbra is ütőképes egység maradt, így a külföldön szerveződő francia hadsereg bázisává válhatott. A fasizmus szétzúzásában részt vevő légiósok hősiessége azonban csak rövid epizód volt. A világháború alatt is a légió állományának többsége a gyarmatokon maradt; feladatuk az anyaország meggyengülése folytán erőre kapott nemzeti mozgalmak letörése volt. Ekkor kezdődött az alakulat történetének utolsó, legszégyenteljesebb, kudarcokkal teli időszaka. A légió egymás után több súlyos vereséget szenvedett: az indokínai háború során (1946-54) több mint tízezer katonája vesztette életét, míg végül Dien Bien Phu után dicstelenül kivonult az egykori francia gyarmatról. Mozgástere Afrikában is beszűkült, hiába próbálta egyes kegyetlenebb eszközökkel védeni az összeomló francia uralmat. A végső csata, az algériai háború aztán gyökeres változást hozott: Franciaország elvesztette utolsó nagy gyarmatát, ami alapjaiban rengette meg_az idegenlégiót. Érthető, hogy a De Gaulle ellen az Algéria függetlenségét szentesítő eviani egyezmények elfogadása miatt lázadó tábornokok támasza a légió ezrede volt. 1962-ben a lázadásban való részvétel megtorlásaként De Gaulle megvonta az egység valamennyi előjogát, és formailag beleolvasztotta a francia hadseregbe. Az azóta eltelt két évtizedben a légió helyzete és szerepe alapvetően megváltozott. Miután szinte minden korábban birtokolt helyről kivonulni kényszerült, feladata többé már nem lehetett a tengerentúli hódítások védelme. Létszáma is csökkent, jelenleg mintegy 8 ezer tagja van. Legfőbb állomáshelye Korzika és egy-két környező kisebb sziget, kiképzőbázisa pedig a Toulouse melletti Castelnau- dary. Az elmúlt évek során Párizs afféle „gyors reagálású“ hadtestként kezelte, amit bárhol be lehet vetni, ahol ezt érdekei megkívánják, fgy kerültek légiósok az utóbbi két évtizedben többek között Csádba, Mauritániába, Libanonba, Közép-Afrikába vagy Zaire-ba. Feladatának megfelelően a légió a legjobban kiképzett és felfegyverzett, a legkeményebb katonákból álló francia elitalakulat. A kiképzés valóban a légiósregényekhez hasonló keménységű. A toborzóirodákon keresztül évente néhány száz újonc érkezik próbaidőre Aubagne-be. Itt három hétig vizsgálják a jelentkezők fizikai-lelki alkalmasságát, és egyidejűleg ellenőrzik a múltját is. Ha mindent rendben találnak - a büntetett előélet nemigen számít kizáró oknak -, az új légiós ötéves szerződést ír alá, majd pedig négy-öt hónapos kiképzötáborba megy, ahonnan aztán szolgálati helyére irányítják. A fegyelem jóval szigorúbb, mint bárhol máshol a francia hadseregben, a legénységtől szakmailag is sokkal többet követelnek. A katonák jogairól kevés szó esik; a szerződés aláírásával a légiós testét-lelkét eladta parancsnokainak. A légió jelszava több mint száz éve változatlan: „Légionárius, azért jöttél, hogy meghalj!“ Az embertelen légkör ellenére utánpótlásban egyelőre nincs hiány. Ma a légiósok fele francia. Miután az alapsza- * bály szerint ez nem megengedett, kanadai, belga, illetve svájci állampolgárként, idegen néven jegyzik be őket. A német ajkúak jelenleg az összlétszám további 15 százalékát alkotják, míg a maradék egyharmad csaknem 60 nemzetiségből kerül ki. Az idegenlégió legendája és mítosza napjainkban már véglegesen a múlté. Létező valóság viszont az a kis létszámú, de nagy harci erejű elitalakulat, amely megváltozott szerepének megfelelően a kényes külpolitikai kérdések megoldásában végső ütőkártya a mindenkori francia kormány kezében. LENGYEL LÁSZLÓ «
