Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1983-09-02 / 35. szám
címe, néhány : csalá- lak fel- ercege, öleinek i, s ami igyfeje- talmas- s^ttogó ibolygó er szóevezné is sze- a nap i-lakói- mlített- 5k egy- irre. Al- ónként, végzik, progra- asztják íny Já- jgel az ngsúly- Petöfi ídárse- an. Ké- ) e rop- >? izólván gondo- k jövő- Dtelész c oko- isiknál. ebb is <!, köz- aimát dításra nt fér- mének falánk ínítása /an ta- ijóknak ta kell bánjon ivaival, ásoké- Dndjuk; i Nagy i meg- en jel i Blake ek épp hetnek jyenlö- szetes <rében ná: till rásai- i fölött letven, li vagy a már tói se- ik rája így őt ztesse- megközelítőleg is számba vehetné. Az önkéntes nevelőket: tejesembert, postást, villanyszerelőt, az utcáról betévedt nyelvmestereket - a címkereső parasztasz - szonyt, ki a Calafat utcáért, illendő csereképpen, almára, körtére egy- egy igét, jelzőt csokroz föl Lászlónak - el is felejtjük helyben, önkéntelen s nem éppen igazságos gyanakvásunk, hogy otthoni hallgatásban megtakarított vagy ezért-amazért - s mi mindenért!- a bögyükbe szorult szófölöslegükből hagytak itt valamit. Holott ó is, a puszta megszólalással is, életüknek egy-egy letördelt ágacskáját vetik oda László tűzhelyére. Frissen szerzett lonica barátja is meglátogatja néha; Crean- gá szavait hozza neki a kicsi szánkójával. Az udvari alkalmazottak persze mi vagyunk: az ifjú szülepár, aki Kolozsvárról rándul-vonatol-au- tóstoppol haza szombatonként SÜTŐ ANDRÁS Lászlónak füstölőt lóbálni, továb- . bá: Nagyapa, az örökmécses Nagyanya és a dédszülök: két pár kormos gyertyatartó. Rajtunk az örökség felelőssége, a szavaké tehát, melyekkel a kettős születés jegyében Lászlót másodjára s véglegesen a világra segítjük. xxx Fegyverben a figyelmünk reggel hattól este nyolc óráig. Közöttünk csörgedez örökösen tiltott - mert veszélyés - irányba, puszta kézzel neki tűznek, forró víznek, késhalomnak, álmatag lábbal a meredek lépcsőnek a pici Nagy Sándor. Az épp szolgálatos Arisztotelésznek egyetlen félresikló pillantása is kész katasztrófa.- Fogjátok meg! - kapdos mindennek utána a rémülettől színét veszítve Nagyanya, s miután a tűz megfagyott, a zubogó víz odébb lódult, a frissen köszörült kések hatan hétfelé menekültek, László már a harmadik szobában nyüslet, működteti pihenéstelen, a lét iránti érdeklődését; könyv - Bethlen Gábor -, csésze és bokály, kanna és fakanál zuhog áldásként a pi- pevirág-kobakjára. Leltároz. Amihez hozzá nem nyúlhat, a csillár fehér gömbjét rebbenéstelen, komoly pillantással veszi számba; az ablakon túl, a fekete nyárfa ágai között, házak felett a hóhullást. Jobbra-balra pillogat, s alig észre- vehetőleg fölráncolja a homlokát. Nem érti odakint a csillárzuhogást. Dédapa, a szombati, kit a vasárnapi fog majd felváltani, immáron századszor csöppenti László fejére a szót: hó! Az első hó. Nekem talán az utolsó, mondja, és nevet. Reád hagyom, László, a havazást. Egyelőre mégis megtartja magának a teintetével. Mint aki bevallja, hogy utolsó hóhullás nincsen. Ha van is: nem vehető tudomásul. De László már a televízió var- rottas köpenyét rántja magára. Az újabb alkotmányos tiltásra: ne nyúlj hozzá! nem szabad! nem lehet! - Nagyapa Rousseauval füstölög Arisztotelész nénire:- Mindezek csak elvek! Ha- szontalanságok! A gyermeket nem az elvek, hanem a tárgyak nevelik.- Miközben főbe is kólintják- lóbálja karját Vasárnapi Dédapa, az okosabbik gyertyatartó, aki nyugdíjas agrárpolitikusként László nevelését gyermekpolitikának nevezi. Azt mondja tehát mindnyájukra nézve nagyhasznúlag: a lehetségest a lehetetlennel kell összebékíteni, vagyis: elvijeg a gyereknek semmit sem tiltunk, gyakorlatilag mindent megakadályozunk és punktum. Másként a szabadsággal járó veszedelmek elkerülhetetlenek. Nagyapa elképed; a nyilvánvaló hazugság, e farsangi ruházatában, csakugyan hasonlít az igazsághoz. Akkor tehát annál veszedelmesebb. Kiváltképpen, hogy látszólagosan a gyermek is ezt igazolja. Tűzhólyagos kicsi ujja- forró csőrével a vasaló kapott utána -, homlokán a zöldeskék dudor, orra hegyén az ajtó koppintása jelzi, hogy tudatát a szabadjára hagyott tárgyak munkába vették. A tintásüveg is megrekcumozta: lila barackot nyomott a fejére. A képek ilyenformán, a szabadság színes kísértései, puha ártatlanságukból kimozdulva, veszélyes tárgyakká kezdenek benne kristályosodni. Ahány sebe: annyi tapasztalata már. A tárgyak iskolakapui sarkig nyitottak előtte. Érdesen beszél a hátára esett lapító a maga deszkanyelvén, a villanyfőző saját szikranyelvén, olló, tű a maga vércsepp-anyanyelvén, következetesen, pedagógiai elvét föl nem adva. Nagyapa tehát így szól Vasárnapi Dédapához: hagyjuk, uram, a lintásüveget beszélni. A szabadság veszedelmeit nem a betiltás: maga a szabadság teszi ártalmatlanná. xxx Deszkanyelv, szikranyelv, vér- csepp-anyanyelv; bábeli zsivajban nevelik Lászlót a szigorú tárgyak. De egyelőre csak félni tanítják, nem beszélni. Nagyapa azon tűnődik, hogy remete barátja, Jean- Jasques mintha kifelejtett volna valamit a tárgyelméletből. Híres tanítása szerint ugyanis a tárgyak törvényeszerúen megnevezik, sőt meg is határozzák önmagukat - azon a nyelven, amely a Természettől megadatott nekik. A bokály például - újabb leckeként - boká- lyul koppan László fején s törik széjjel a padlón, a cserepeire hulló kiskancsó rövid sikolyával. De László tőle is, ilyenformán, csat őrizkedni tanul; visszaszólni még nem tud, holott a világot - legyen az törött cserép is - csak úgy veheti birtokába, ha először megnevezte. Következésképpen valamiféle műfordítót kell melléje alkalmazni. Ennek megállapításához különösebb elmélet nem szükségeltetik. Az már fogasabb kérdés, hogy Rousseau úr miért feledkezett meg pedagógiai intelmeiben a műfordítóról. László esetében arról a közösségről, amelynek statáriális kötelessége a tárgyak szavait - a sebeket, kék foltokat - a gyermek anyjának nyelvére lefordítani: a tudatába fecskendezni; tejébe aprítani; az orvosságjába keverni; gyöngykagylóként a nyelve alá elültetni. Olvasgat Nagyapa szorgalmatosán, mígnem kénytelen a homlokára ütni: hát igen! Emiiké, a híres Émile gyermek - az emberiség táblájára mintegy szemléletető eszközként is fölrajzolva - úgy viselkedik, mintha a földgolyó egyetlen nemzetének egyetlen egykefiacskája lenne. Tárgyi környezete hasonlóképpen. Émile babarongyai francia akadémiát végeztek, játékai és csillagai csakis franciául szólnak hozzá, Corneille s Racine nyelvén dudorász a szél is. Talán épp ott alszik Émile nyelve alatt, műfordító tehát fölösleges. Szájtartást, gyöngykagylót Emiiké nem választ. Emiiké saját helyzetének választottja. ENGEDJETEK HOZZÁM JÖNNI A SZAVAKAT (Részlet) Szitási Ferenc: A kő sorsa Folyóparton az az öklömnyi kő költő. Mindig magányos. Élethez nyúl és halálhoz, Napba néz, és hull a fénye: reménye a folyó mélye, honnan a hullámok kilökték a partra. Most, ha mozdul, csak a szél miatt, melytől a szelíd fű oly riadt. Felparázslik béna teste, a hullámok görgette vitorla nélküli hajó. De tudja: van rossz és jó. Háborogna görgedezve a haragos tenger fele, csiszolódni, aszalódni, fájdalommal szétomolna, hogy kő fiai, mint a kés, kiknek testük már csak ujj nehéz, levágják a hullámok szárnyát, s árral szemben úsznak a szív-bölcsőig: a hazáig, melynek kapuja csöndes testemből nyílik. Azután ők is omlanak tovább... .. S a mákszemnyi kövecskék már csillagok: ragyogni szállnak fel az égre, villognak a munkás hold arcára, a gyárkéményre, a lányokra és asszonyokra, a kövér sorsra és sovány sorsra, kőműves kanalára és villamosra, bemelegítik a puha széket, lehűtik a hevülteket... Folyóparton az az öklömnyi kő békekertész is lehetne. Pavel Koys: Haragot zúdítanak fekete istenek Kiárad a folyókból az ég A jóllakásig szeretnék esni még Derekad miből öntötték neked Áttetsző vagy az esőtől egész Fulladásig iszom a füzed Hörpintelek százszor naponta És még egyszer elalvás előtt Kacagsz az isteneken habosán kivirágzói < szép mosolyodtól lángra gyúl a víz S a tüzek kialusznak A tavaszi szellő nyomán az ég küldi újra az esőt DÉNES GYÖRGY fordítása Feketerigó úgy Kapitány otthon van, ilább tíz perce. Kapitány dik. Felesége nincs itthon, ö beteg, nagyon beteg, ilküldöm a francba, akárki akárki. Bözse az egyetlen számítani. Öt nem lehet sszabújik az ágyba. Köz- a gyomrához szorítja és Tiindezt nem veszi észre, az ágyra és szétteríti az lély fájdalommal tudatjuk, pa, testvér, rokon és barát k 79. évében csendesen Isz reám? Szeretett férj! jtszórta a világba, felesé- avát. Az utóbbi tíz eszten- józanul! Fogadni mernék, Mérget veszek rá! g teából, és dühét is nyeli, agy ha azt hiszed, hogy most engem.“ De valamit semmit! íztán hirtelen feláll, mintha y semmit - ismétli Kapi- dtál! - Bözse visszahuppan a fotelbe. - Egész életedben felelős helyen dolgoztál és most így beszélsz?- Nem értem, hogy mi köze van az egyik dolognak a másikhoz. Valami okosabb mondanivalód nincs? Olyan a gyomrom, mintha tele volna homokkal.- Magyarázd meg nekem, hogy a halottakról miért nem lehet mondani az igazat? Én csupán raktáros voltam, de te,..- Hagyd azt! - Kapitány lemondóan int. - Nézd, a halottak nem védekezhetnek.. Azt sem tudom, hogy ki volt az a...- Nem emlékszel Kalapács Józsefre?- Most hallom először ezt a nevet!- Most?- Most!- Emlékezz vissza! Nekem azt mondtad, hogy beszéltél Kalapács Józseffel. Felhívtad és beszéltél vele. Kapitány felül, hátához igazítja a párnát.- Ha én azt mondtam, hogy beszéltem Kalapács Józseffel, akkor biztosan beszéltem is! Csak azt nem tudom, hogy mikor...- Ezelőtt vagy... hát van annak vagy tizenöt esztendeje.- Tizenöt? Miért nem negyven? Vagy hatvan? Hallgass! Tudom mire célzol. Tudod te azt, hogy hány embert hívattam fel? Nem tudod. Voltak nehéz idők is, barátom.-Tudom...- Akkor most ne vallas. Holnap reggel megyek az orvoshoz és ismét lenyeletnek velem három méter gumicsövet. Nyeltél te gumicsövet? Olyan uijnyi vastagot...- Nem...- Azt mondják, hogy hatvan év után ritka a rák...- Emlékszem, órákig vártam, hogy bejuthassak hozzád. Az előszobában hat szék volt, mint a fal mellé állítva, szépen sorjában. Egyszerű barna székek... Mondd csak, ott nálad az előszobában kötelező volt az ülés?- Ne viccelj. - Mosoly villant át Kapitány arcán. - Ne viccelj. Miért lett volna kötelező?- Ha egy egyenruhás jött, rögtön reánk szólt: tessék helyet foglalni! És mi-rögtön leültünk.- Az álldogálás fárasztó. Mindig nagyon elfoglalt ember voltam...- Persze, persze - bólogat Bözse. — Amikor elmondtam mindent, nevetni kezdtél és azt mondtam, hogy az ügy nem tartozik reád. Megkérdeztem, hogy akkor kire tartozik, de te nem tudtál válaszolni.. .- Akkor biztosan nem tartozott reám az ügy. De ha valami komoly dologról volt szó, akkor biztosan tudtam, hogy melyik szerv hatáskörébe esik.- Komoly dolog volt. Most is azt mondom. De te nem hívattad fel Kalapács Józsefet és nem beszéltél vele. Lehet, hogy engem hülyének néztél és csak a gyermekkori barátság miatt nem rúgtál ki...- Én soha senkit nem néztem hülyének! Talán még azt sem, aki valóban hülye volt. Mindent és mindenkit komolyan vettem és ebből származott a legtöbb bajom. Egy hülyét normálisnak tartani nagyobb hiba, mint egy normálist hülyeként kezelni. De hagyjuk ezt. Hagyjuk az egészet máskorra. Piszokul érzem magam. Három napja, hogy teán élek...- Jártam a Halászok-Vadászok Egyesületénél. Ott is azt mondták, hogy nem tehetnek semmit. Aztán elmentem az utcafelelőshöz. Tanácsolta, hogy ne kezdjek ki Kalapáccsal, mert veszélyes ember. A képviselőt is felkerestem. Azt mondta nagy bölcsen, hogy a természetvédelem komoly ügy és intézkedni fog. Tökkelütöttnek nézett. Láttam a szemében. Az iskolaigazgató sem segített. Mert a gyermekek azután is hordták a feketrigókat Kalapácshoz.- Feketerigókat?- Négyet, ötöt naponta. Láttam, szomszédok voltunk a Sánc utcában. Egyszer ki is támadott. Azt mondta: ha nem fogom be a számat, befogja ő. Hatalmas ember volt. Meg is ijedtem. Akkor mentem el hozzád...- Mostmár rémlik...- Nem hívattad fel és nem beszéltél vele. Kalapács József tovább vakította a feterigókat. Érted? Tüzes tűvel kiszúrta a feketrigók szemét.- De ez igazán nem tartozott reám! Még tanácsot sem adhattam.- Kiszúrta a feketerigók szemét, hogy énekeljenek.- Hogy énekeljenek?- Azért, hogy énekeljenek. Kalitkában. Azt hí- resztelte, hogy a megvakított feketerigó szépen énekel a kalitkában.- És hordták hozzá a feketerigókat?- Hordták. Akkor az egész utca feketerigókra vadászott.- Azt hiszed, hogy tehettem volna valamit?- Nem tudom...- Rengeteg komoly ügyem volt akkor. Rengeteg. Sokkilós akták.- Elhiszem...- Valóban énekel a megvakított feketerigó?- Nem tudom. Kalitkában nem énekel a feketerigó.- De ha megvakítják?- Ha megvakítják lehet hogy énekel. Még sohasem hallottam...- Érdekes...- Igen, érdekes - mondja Bözse Endre és zsebébe gyűri az újságot. Úgy megy ki a szobából, hogy köszönni is elfelejt a barátjának. De az máskor is előfordult és Kapitány ezen nem lepődik meg.
