Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1983-08-19 / 33. szám
f ÚJ szú 15Vili. 19. A földkerekség fajokban leggazdagabb és legbonyolultabb ökológiai rendszere, a trópusi őserdő nagyon érzékeny a külső beavatkozásokra. Fakészleteit mégis kizsákmányolják, nem törődve a súlyos következményekkel. Vagy kiirtják - hogy földjét megműveljék -, vagy legelővé alakítják át, amely néhány év múltán elpusztul. A Föld legnagyobb trópusi erdőterületei Dél-Amerikában, Közép-Afrikában és Délkelet-Ázsiában terülnek el. A FAO becslései szerint 1976-ig az eredeti trópusi őserdő kereken 40 százalékát irtották ki; a pusztulás Afrikában a legnagyobb mértékű. Az évi pusztulás 15 millió hektárt tesz ki (ami azt jelenti, hogy másodpercenként egy futballpálya nagyságú terület vész el), ebből Afrika 2 millióval, Ázsia 5-tel, Latin-Amerika 8-cal részesedik. Ha ez a tendencia tartós marad, ötven év múlva nem lesznek már trópusi őserdők. A fenti számok a FAO becsiései. Túlnyomórészt az érintett országok kormányai által közölt adatokon alapulnak, és a kormányok gyakran szépíteni próbálják a helyzetet. si növény- és sok állatfaj van veszélyben; ez idő szerint naponta egy faj halhat ki. A trópusi őserdőben élő fajok közülsokat még egyáltalán nem határoztak meg, és az ökológiai összefüggésekről sem tudnak szinte semmit. Mégis a Igmesszebb- menőkig beavatkoznak ebbe az érzékeny rendszerbe. Az egyes fák kivágása mellett tarvágás is folyik. A termést, a csekély nemesfahá- nyad kivételével, papírnak dolgozzák fel, a letarolt területeken többnyire erdőket szándékoznak telepíteni. Hiába telepítenek azonban .haszonfákat, amelyek rendes körülmények között monokultúrák, ez ökológiai szempontból nem helyettesítheti az őserdőt, ráadásul ezek a faültetvények betegségeket és kártevőket terjeszthetnek. Ha nincs erdőtelepítés, legjobb esetben egy fajokban szegény szekunder erdő nő ki. A letarolt területeken először pionír növényeket ültetnek, amelyek a faóriások árnyékán kívül képesek a növekedésre. Hogy ezeket követik-e más fajok, ez kérdés. A trópusi fákkal ugyanolyan rablógazdálkodás folyik, mint az ásványi kincsekazonöan, hogy bár nagy az anyagforgalom, a tápanyagokat, alighogy a kiválás vagy az oszlás útján a talajba kerülnek, rögtön újra felveszik a növények. A mi szélességi fokainkkal ellentétben tehát a tápanyagok mindenekelőtt a növénytakaróban és csak csekély mértékben a talajban raktározódnak. A felégetés esetében a fákat kivágják, és egy száraz időszakot követően, miután a napon száradtak, meggyújtják. A növénytakaró tápanyagai a hamuban ismét egyesülnek: oldható formában, úgy, hogy az eső kimossa őket, s örökre elpusztulnak. Ezenkívül a mezőgazdasági termékeket termelő talajból örökösen eltűnnek a tápanyagok, amelyeket trágyázással kellene pótolni, erre azonban a trópusokon ritkán kerül sor. (Az erdő- gazdasági hasznosítás alig von el tápanyagot a talajtól, amennyiben levelek, kéreg és gallyak maradtak az erdőben, minthogy a törzsek fája gyakorlatilag csak a szén, a víz és az oxigén elemeiből áll, amelyek levegő és víz formájában bőségesen állnak a növények rendelkezésére.) A trópusi ásom PUSZTULÁS* A trópusi fák keresett cikkek 1950 óta tizennyolcszorosára növekedett a trópusi keményfák Európába, Japánba és az Egyesült Államokba irányuló kivitele. A trópusi őserdőben mindenesetre ritkán nőnekértékestörzsek: hektáronként csupán egy-tíz példányt találni. Viszonylag gazdagok a keresett fafélékben a délkelet-ázsiai dipteropcarpace erdők, amelyek kitermelése az elmúlt 25 évben erősen fellendült. Rablógazdálkodás folyik a Fülöp-szigeteken is, ahol az erdőkben ma már alig találni nemes fát, és hasonló irányzat érvényesül a hatvanas évek óta Malaysiában, a hetvenes évek óta pedig Indonéziában. Borneón és Üj-Guineában most tárják fel Délke- let-Ázsia utolsó őserdőtartalékait. Afrika csak csekély mértékben fokozza kivitelét, és ma már a világtermelésnek csupán egy töredékét szállítja. Nigéria és Ghana nyugat-afrikai őserdei gyakorlatilag kimerültek, és Elefántcsontpart számottevő exportja sem tartható sokáig a jelenlegi szinten. Közép-Afrikában ez idő szerint Kamerun, Gabon és Kongó erdőit tárják fel. Az Amazonas-medence fafajtáinak kitermelése hosszú szállítási útvonalak és az értékesebb fafajok csekély sűrűsége folytán többnyire nem kifizetődő. Brazília szükségleteit, főként ami a tűzifát illeti, szubtrópusi erdőkből elégíti ki, amelyeket ma mindinkább újra beültetnek. Az erdőkben okozott károk jelentősek. Ahol hektáronként tíz fát kivágnak, ott az összes többi fa egyharmada vagy fele is elpusztul. A gondatlanul végzett favágás, a liánoktól összefonódott fák, a bulldózerek nyomai és a szállítási útvonalak tetézik a gondokat. Ha a talajfelszín egyhar- madát feltárják, erózió léphet fel. A trópusi ősrdők bonyolult ökológiai rendszerek. Egy hektáron mintegy 200 különböző fafajta található, egy fajból gyakran csak egy példány. A különböző állat- és növényfajok közötti kölcsönös függőség nagy: az állatok meghatározott tápanyagforrásokhoz szoktak, sok növény egy vagy néhány rovarfaj közreműködésével termékenyül meg. A korlátozott ökológiai behatások a többnyire alacsony állománysűrűséggel és a lassú szaporulattal együtt hozzájárulnak ahhoz, hogy a veszélyben levő fajok nagyon hamar kihalhatnak. Húszezer trópukel. Csakhogy a fa megújítható nyersanyag, amivel egy hosszú távra tervezett erdőgazdálkodásnak számot kell vetnie. Ezt a kormányok is felismerték, és rendeleteket hoztak annak érdekében, hogy megakadályozzák az esőerdők túlhasz- nosítását. A törvények előírják, hogy minimálisan mennyi fát kell hektáronként megkímélni. Harminc-harmincöt éven belül ennek az utánpótlásnak haszonállománnyá kell válnia, ami lehetővé teszi majd a következő kitermelést. Szakemberek többsége mindenesetre megkérdőjelezi a 30-35 éves hasznosítási ciklust. Egyes kormányok ezért inkább tarvágást és a facsemeték ültetését választják, mert ez magasabb bevételek reményével kecsegtet. A törvényeket, amelyek gyakran egyébként sem szavatolják eléggé az erdő haszonértékének megóvását, az esetek többségében nem tartják be. Az engedményesek a megengedettnél több fát vágnak ki, vagy tarvágás után nem erdősítik az adott területet. Hiányzik az ellenőrzés, vagy ahol van ellenőrzés, ott a kenőpénz megteszi a maga hatását. Mégis újra meg újra lehet találkozni az értelmes erdöhasznositás példáival is. Ezekben az esetekben meghatároznak egy kellő nagyságú koncessziós területet, amelyet nem lehet túlhasznosítani, s amelyet megóvnak a gyújtogatóktól. Nem sok minden ösztönöz azonban az efféle hosszú távú gazdálkodásra, az ösztönzést megfelelő intézkedésekkel erősíteni kellene. A hosszú távú gazdálkodással elérhető jövedelem fokozásának egyik lehetősége a „refining“ (finomítás): a nemkívánatos fajokat kivágják vagy megmérgezik, hogy több helyet csináljanak a kívánatosabbak számára. így ellensúlyozzák azt az effektust, hogy az erdőgazdasági hasznosítás éppen a haszonfákat rostálja ki. Föld az ültetvényeseknek és a farmereknek Ha az őserdő megművelt területté vagy legelővé alakul át, a tarvágással járó következményeken (az erdő mint ökológiai rendszer pusztulása, a talaj eróziója) kívül a tápanyagok is elszegényednek. Rendes körülmények között a trópusi őserdő talaja tápanyagban szegény. Ez a magas fokú termelékenységet figyelembe véve paradoxnak tűnik. Tény A trópusi őserdők sok őslakója hosszú ideje folytat égető irtást, ezenkívül gyümölcsök gyűjtögetéséből és vadászatból él. Kis tisztásokat vágnak, azon rövid ideig gazdálkodnak, majd ha a talaj termékenysége csökken, tovább haladnak, s egy újabb darabot irtanak ki. A hagyományos vándorföldmüvelésből származó károk viszonylag csekélyek. Az őslakosok népsűrűsége először is nagyon kicsi, s így sok időbe telik, míg ugyanazt a talajt újra kietlenné teszik. Másrészt a kis tisztások jobban regenerálódnak, mint a nagy területű irtványok. Több oka van, hogy manapság a trópusi őserdőt ért legnagyobb károkért a felégető kisparasztokat vonják felelősségre Az őslakók például a fakitermelő társaságok tevékenysége következtében kisebb területre szorulnak, így nő a népsűrűségük. így aztán a területet rövidebb időközönként irtják. Szerepet játszik a népességnövekedés is, ez az ősláko- sok esetében többnyire viszonylag alacsony. A legtöbb felégető azonban a vidék más, túlnépesedett részeiről érkezik az őserdőbe. Nem rendelkeznek a szükséges ismeretekkel, túl sokat irtnaka, és túlhasznosítják a talajt. Brazíliában az őserdőt állattenyésztés céljából is irtják. A brazil őserdő 38 százaléka azért pusztult el, hogy helyén nagy állattenyésztő telepek működhessenek. Az állattenyésztő telepek túlnyomórészt multinacionális vállalatok tulajdonában vannak - az elsők között volt a King Ranch, a Volkswagen és a Liqui- gas. A feldolgozott marhahúst exportálják, és főként hamburger vagy kolbász formájában forgalmazzák. A földet csak nagyon extenzíven lehet hasznosítani, hektáronként átlagosan csak egy marhát lehet tenyészteni. A sűrű fünövényzet meggátolja a szekunder erdő kialakulását. A talaj hosszabb ideig tűri a legelő- gazdálkodást, mint a földművelést, de egy bizonyos idő múltán az elszegényedés és az erózió is láthatóvá válik. Kímélő hasznosítási lehetőségek Míg ezek a nagy farmok a törzsökös lakosság számára vajmi kevés hasznot hoznak (eltekintve attól, hogy viszonylag kevés munkalehetőséget teremtenek, mindenekelőtt a vágóhidakon), a mezőgazdaság létkérdés a kisparasztok számára. Ezért sürgető feladat az olyan hasznogjtási módszerek kidolgozása, amelyek megóvják a talaj termőképességét és nem támadják meg az ökológiai egyensúlyt, valóban kielégítő megoldásokat mind ez idáig alig sikerült kitalálni, ezen a területen túl kevés kutatás folyik. Miután gyér ismeretek állnak rendelkezésre a trópusi mezőgazdálkodásról és az ökológiáról, gyakran a mi szélességi fokunkról származó, jóval ismertebb rendszerekből vesznek át modelleket, amelyek azonban a trópusokon nem követhetők, s óhatatlanul kudarchoz vezetnek. A tudomány már ma is képes néhány irányelvvel szolgálni arról, hogyan lehet gazdálkodni az őserdő tápanyagban szegény talajfajtáin, ha az érintettek betartanák ezeket az irányelveket, jelentősen javulna a helyzet. Valamennyi javaslat közös vonása, hogy egyszerre indítványozza egy mezőgazdasági és egy erdőgazdálkodási rendszer kialakítását. Az erózió elkerülése érdekében az irtáskor meg kell kímélni a nagy fák megfelelő hányadát, hogy maradjon egy összefüggő tető, amely véd a naptól és a közvetlen esőtől. Ez alatt a tető alatt az árnyékot tűrő fajtákat, például maniókát, kakaót, kávét és esetleg banánt lehet ültetni. Ügyelni kell a megfelelő arányra, amely megakadályozza a kártevők és a betegségek terjedését. A csupán védelmi célokat szlgáló fákat időről időre lehet haszonfákkal pótolni, például a fa, a kau- csuk és a gyümölcsök kitermelése végett. A talajba minden esetben legalább annyi tápanyagot kell juttatni, mint amennyi eltávozik belőle. A kis méretekben folyó mezőgazdálkodás (önellátás) esetében a házi hulladékok és szennyvíz is helyettesíti a trágyát. A kisparasztok számára a műtrágya túl drága. Az új fajták termesztésekor ügyelni kell a betegségekkel szembeni ellenállás szempontjára, még azon az áron is, ha Így csökken a hozam. Gyakran előfordul, hogy sikerül eredményes módszereket találni, ezeket azonban nem alkalmazzák. Túl azon, hogy sok kormány nem tanúsít kellő érdeklődést a helyi szükségleteket kielégítő kisparaszti termelés iránt, az új mezőgazdasági módszerek bevezetését nagymértékben gátolja a telepesek tudatlansága is. A több kutatómunka mellett tehát égetően szükséges a több iskolázás is, és valamilyen módon rá kell venni a telepeseket arra, hogy gazdálkodásukat az új ismeretekhez igazítsák. Kinek a haszna? Az ökológiai károkat nehéz pénzben kifejezni. Ám a trópusi őserdőkkel folytatott rablógazdálkodás sok esetben mar akkor is veszteséges üzlet, ha csak a közvetlen következményekből származó költségeket vesszük szemügyre. Becslések szerint Ausztrália és Pápua- Új-Guinea faexportból származó bevételei nem fedezik a kiirtott területek újraerdősítésének költségeit. A faexport egyébként is viszonylag kevés hasznot hoz, ha a nyersanyagot exportálják, és a jövedelmező feldolgozásra külföldön kerül sor. Egészen a közelmúltig a Délke- let-Ázsiából exportált fa csaknem teljes részét Japánban, Tajvanon és Dél-Kore- ában aprították fel vagy dolgozták fel rétegelt falemeznek, furnérnak és papírnak. A szállító országok tehát olcsó nyersfát exportálnak, ezzel szemben drága faipari termékeket importálnak (ez egyébként nagymértékben érvényes Svájcra isi). Néhány éve az illetékes országok kormányai arra törekszenek, hogy támogassák a helyi fafeldolgozó ipar kialakítását, és korlátozzák a nyersfa exportot. A föld leggazdagabb ökológiai rendszerét tehát hamburgernek, rétegeit falemeznek és csomagolópapírnak dolgozzák fel - európai, amerikai és japán fogyasztásra. Ebben nem egyedül azok a kormányok ludasak, amelyek engedélyezik a trópusi őserdők kiárusítását. Ezek a kormányok hosszú ideig részesültek fejlesztési segélyekben és kaptak támogatást nemzetközi szervezetektől. A Világbank finanszírozta például Brazíliában az Amazonas vidékén véghezvitt útépítés nagy részét, amely 18 millió hektárnyi őserdő kiirtásához vezetett, és óriási pénzösszegeket emésztett fel anélkül, hogy hozzájárult volna a brazil népesség gondjainak megoldásához. Ma több helyütt gondolkodóba esnek az illetékesek - de vajon marad-e idejük a cselekvésre, mielőtt a láncfűrészek és a bulldózerek bevégzik munkájukat? NEMZETKÖZI SZEMLE
