Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)

1983-08-19 / 33. szám

f ÚJ szú 15­Vili. 19. A földkerekség fajokban leggazda­gabb és legbonyolultabb ökológiai rendszere, a trópusi őserdő nagyon érzé­keny a külső beavatkozásokra. Fakészle­teit mégis kizsákmányolják, nem törődve a súlyos következményekkel. Vagy kiirt­ják - hogy földjét megműveljék -, vagy legelővé alakítják át, amely néhány év múltán elpusztul. A Föld legnagyobb trópusi erdőterüle­tei Dél-Amerikában, Közép-Afrikában és Délkelet-Ázsiában terülnek el. A FAO becslései szerint 1976-ig az eredeti tró­pusi őserdő kereken 40 százalékát irtot­ták ki; a pusztulás Afrikában a legna­gyobb mértékű. Az évi pusztulás 15 millió hektárt tesz ki (ami azt jelenti, hogy másodpercenként egy futballpálya nagyságú terület vész el), ebből Afrika 2 millióval, Ázsia 5-tel, Latin-Amerika 8-cal részesedik. Ha ez a tendencia tartós marad, ötven év múlva nem lesznek már trópusi őserdők. A fenti számok a FAO becsiései. Túlnyomórészt az érintett országok kormányai által kö­zölt adatokon alapulnak, és a kormányok gyakran szépíteni próbálják a helyzetet. si növény- és sok állatfaj van veszélyben; ez idő szerint naponta egy faj halhat ki. A trópusi őserdőben élő fajok közülsokat még egyáltalán nem határoztak meg, és az ökológiai összefüggésekről sem tud­nak szinte semmit. Mégis a Igmesszebb- menőkig beavatkoznak ebbe az érzé­keny rendszerbe. Az egyes fák kivágása mellett tarvágás is folyik. A termést, a csekély nemesfahá- nyad kivételével, papírnak dolgozzák fel, a letarolt területeken többnyire erdőket szándékoznak telepíteni. Hiába telepíte­nek azonban .haszonfákat, amelyek ren­des körülmények között monokultúrák, ez ökológiai szempontból nem helyettesít­heti az őserdőt, ráadásul ezek a faültet­vények betegségeket és kártevőket ter­jeszthetnek. Ha nincs erdőtelepítés, leg­jobb esetben egy fajokban szegény sze­kunder erdő nő ki. A letarolt területeken először pionír növényeket ültetnek, ame­lyek a faóriások árnyékán kívül képesek a növekedésre. Hogy ezeket követik-e más fajok, ez kérdés. A trópusi fákkal ugyanolyan rablógaz­dálkodás folyik, mint az ásványi kincsek­azonöan, hogy bár nagy az anyagforga­lom, a tápanyagokat, alighogy a kiválás vagy az oszlás útján a talajba kerülnek, rögtön újra felveszik a növények. A mi szélességi fokainkkal ellentétben tehát a tápanyagok mindenekelőtt a növényta­karóban és csak csekély mértékben a ta­lajban raktározódnak. A felégetés esetében a fákat kivágják, és egy száraz időszakot követően, mi­után a napon száradtak, meggyújtják. A növénytakaró tápanyagai a hamuban ismét egyesülnek: oldható formában, úgy, hogy az eső kimossa őket, s örökre elpusztulnak. Ezenkívül a mezőgazdasá­gi termékeket termelő talajból örökösen eltűnnek a tápanyagok, amelyeket trá­gyázással kellene pótolni, erre azonban a trópusokon ritkán kerül sor. (Az erdő- gazdasági hasznosítás alig von el táp­anyagot a talajtól, amennyiben levelek, kéreg és gallyak maradtak az erdőben, minthogy a törzsek fája gyakorlatilag csak a szén, a víz és az oxigén elemeiből áll, amelyek levegő és víz formájában bőségesen állnak a növények rendelke­zésére.) A trópusi ásom PUSZTULÁS* A trópusi fák keresett cikkek 1950 óta tizennyolcszorosára növeke­dett a trópusi keményfák Európába, Ja­pánba és az Egyesült Államokba irányuló kivitele. A trópusi őserdőben minden­esetre ritkán nőnekértékestörzsek: hektá­ronként csupán egy-tíz példányt találni. Viszonylag gazdagok a keresett fafélék­ben a délkelet-ázsiai dipteropcarpace er­dők, amelyek kitermelése az elmúlt 25 évben erősen fellendült. Rablógazdálko­dás folyik a Fülöp-szigeteken is, ahol az erdőkben ma már alig találni nemes fát, és hasonló irányzat érvényesül a hatva­nas évek óta Malaysiában, a hetvenes évek óta pedig Indonéziában. Borneón és Üj-Guineában most tárják fel Délke- let-Ázsia utolsó őserdőtartalékait. Afrika csak csekély mértékben fokozza kivitelét, és ma már a világtermelésnek csupán egy töredékét szállítja. Nigéria és Ghana nyugat-afrikai őserdei gyakorlatilag kime­rültek, és Elefántcsontpart számottevő exportja sem tartható sokáig a jelenlegi szinten. Közép-Afrikában ez idő szerint Kamerun, Gabon és Kongó erdőit tárják fel. Az Amazonas-medence fafajtáinak kitermelése hosszú szállítási útvonalak és az értékesebb fafajok csekély sűrűsé­ge folytán többnyire nem kifizetődő. Bra­zília szükségleteit, főként ami a tűzifát illeti, szubtrópusi erdőkből elégíti ki, ame­lyeket ma mindinkább újra beültetnek. Az erdőkben okozott károk jelentősek. Ahol hektáronként tíz fát kivágnak, ott az összes többi fa egyharmada vagy fele is elpusztul. A gondatlanul végzett favágás, a liánoktól összefonódott fák, a bulldóze­rek nyomai és a szállítási útvonalak teté­zik a gondokat. Ha a talajfelszín egyhar- madát feltárják, erózió léphet fel. A trópusi ősrdők bonyolult ökológiai rendszerek. Egy hektáron mintegy 200 különböző fafajta található, egy fajból gyakran csak egy példány. A különböző állat- és növényfajok közötti kölcsönös függőség nagy: az állatok meghatározott tápanyagforrásokhoz szoktak, sok nö­vény egy vagy néhány rovarfaj közremű­ködésével termékenyül meg. A korláto­zott ökológiai behatások a többnyire ala­csony állománysűrűséggel és a lassú szaporulattal együtt hozzájárulnak ah­hoz, hogy a veszélyben levő fajok na­gyon hamar kihalhatnak. Húszezer trópu­kel. Csakhogy a fa megújítható nyers­anyag, amivel egy hosszú távra tervezett erdőgazdálkodásnak számot kell vetnie. Ezt a kormányok is felismerték, és rende­leteket hoztak annak érdekében, hogy megakadályozzák az esőerdők túlhasz- nosítását. A törvények előírják, hogy mi­nimálisan mennyi fát kell hektáronként megkímélni. Harminc-harmincöt éven belül ennek az utánpótlásnak haszonál­lománnyá kell válnia, ami lehetővé teszi majd a következő kitermelést. Szak­emberek többsége mindenesetre meg­kérdőjelezi a 30-35 éves hasznosítási ciklust. Egyes kormányok ezért inkább tarvágást és a facsemeték ültetését vá­lasztják, mert ez magasabb bevételek reményével kecsegtet. A törvényeket, amelyek gyakran egyébként sem szavatolják eléggé az erdő haszonértékének megóvását, az esetek többségében nem tartják be. Az engedményesek a megengedettnél több fát vágnak ki, vagy tarvágás után nem erdősítik az adott területet. Hiányzik az ellenőrzés, vagy ahol van ellenőrzés, ott a kenőpénz megteszi a maga hatását. Mégis újra meg újra lehet találkozni az értelmes erdöhasznositás példáival is. Ezekben az esetekben meghatároznak egy kellő nagyságú koncessziós terüle­tet, amelyet nem lehet túlhasznosítani, s amelyet megóvnak a gyújtogatóktól. Nem sok minden ösztönöz azonban az efféle hosszú távú gazdálkodásra, az ösztönzést megfelelő intézkedésekkel erősíteni kellene. A hosszú távú gazdál­kodással elérhető jövedelem fokozásá­nak egyik lehetősége a „refining“ (fino­mítás): a nemkívánatos fajokat kivágják vagy megmérgezik, hogy több helyet csi­náljanak a kívánatosabbak számára. így ellensúlyozzák azt az effektust, hogy az erdőgazdasági hasznosítás éppen a ha­szonfákat rostálja ki. Föld az ültetvényeseknek és a farmereknek Ha az őserdő megművelt területté vagy legelővé alakul át, a tarvágással járó következményeken (az erdő mint ökológiai rendszer pusztulása, a talaj eróziója) kívül a tápanyagok is elszegé­nyednek. Rendes körülmények között a trópusi őserdő talaja tápanyagban sze­gény. Ez a magas fokú termelékenységet figyelembe véve paradoxnak tűnik. Tény A trópusi őserdők sok őslakója hosszú ideje folytat égető irtást, ezenkívül gyü­mölcsök gyűjtögetéséből és vadászatból él. Kis tisztásokat vágnak, azon rövid ideig gazdálkodnak, majd ha a talaj ter­mékenysége csökken, tovább haladnak, s egy újabb darabot irtanak ki. A hagyo­mányos vándorföldmüvelésből származó károk viszonylag csekélyek. Az őslako­sok népsűrűsége először is nagyon kicsi, s így sok időbe telik, míg ugyanazt a talajt újra kietlenné teszik. Másrészt a kis tisztások jobban regenerálódnak, mint a nagy területű irtványok. Több oka van, hogy manapság a tró­pusi őserdőt ért legnagyobb károkért a felégető kisparasztokat vonják felelős­ségre Az őslakók például a fakitermelő társaságok tevékenysége következtében kisebb területre szorulnak, így nő a nép­sűrűségük. így aztán a területet rövidebb időközönként irtják. Szerepet játszik a népességnövekedés is, ez az ősláko- sok esetében többnyire viszonylag ala­csony. A legtöbb felégető azonban a vi­dék más, túlnépesedett részeiről érkezik az őserdőbe. Nem rendelkeznek a szük­séges ismeretekkel, túl sokat irtnaka, és túlhasznosítják a talajt. Brazíliában az őserdőt állattenyésztés céljából is irtják. A brazil őserdő 38 szá­zaléka azért pusztult el, hogy helyén nagy állattenyésztő telepek működhes­senek. Az állattenyésztő telepek túlnyo­mórészt multinacionális vállalatok tulaj­donában vannak - az elsők között volt a King Ranch, a Volkswagen és a Liqui- gas. A feldolgozott marhahúst exportál­ják, és főként hamburger vagy kolbász formájában forgalmazzák. A földet csak nagyon extenzíven lehet hasznosítani, hektáronként átlagosan csak egy marhát lehet tenyészteni. A sűrű fünövényzet meggátolja a szekunder erdő kialakulá­sát. A talaj hosszabb ideig tűri a legelő- gazdálkodást, mint a földművelést, de egy bizonyos idő múltán az elszegénye­dés és az erózió is láthatóvá válik. Kímélő hasznosítási lehetőségek Míg ezek a nagy farmok a törzsökös lakosság számára vajmi kevés hasznot hoznak (eltekintve attól, hogy viszonylag kevés munkalehetőséget teremtenek, mindenekelőtt a vágóhidakon), a mező­gazdaság létkérdés a kisparasztok szá­mára. Ezért sürgető feladat az olyan hasznogjtási módszerek kidolgozása, amelyek megóvják a talaj termőképes­ségét és nem támadják meg az ökoló­giai egyensúlyt, valóban kielégítő meg­oldásokat mind ez idáig alig sikerült ki­találni, ezen a területen túl kevés kuta­tás folyik. Miután gyér ismeretek állnak rendelkezésre a trópusi mezőgazdálko­dásról és az ökológiáról, gyakran a mi szélességi fokunkról származó, jóval is­mertebb rendszerekből vesznek át mo­delleket, amelyek azonban a trópusokon nem követhetők, s óhatatlanul kudarchoz vezetnek. A tudomány már ma is képes néhány irányelvvel szolgálni arról, hogyan lehet gazdálkodni az őserdő tápanyagban sze­gény talajfajtáin, ha az érintettek betarta­nák ezeket az irányelveket, jelentősen javulna a helyzet. Valamennyi javaslat közös vonása, hogy egyszerre indítvá­nyozza egy mezőgazdasági és egy erdő­gazdálkodási rendszer kialakítását. Az erózió elkerülése érdekében az irtáskor meg kell kímélni a nagy fák megfelelő hányadát, hogy maradjon egy összefüg­gő tető, amely véd a naptól és a közvet­len esőtől. Ez alatt a tető alatt az árnyékot tűrő fajtákat, például maniókát, kakaót, kávét és esetleg banánt lehet ültetni. Ügyelni kell a megfelelő arányra, amely megakadályozza a kártevők és a beteg­ségek terjedését. A csupán védelmi cé­lokat szlgáló fákat időről időre lehet ha­szonfákkal pótolni, például a fa, a kau- csuk és a gyümölcsök kitermelése végett. A talajba minden esetben legalább annyi tápanyagot kell juttatni, mint amennyi eltávozik belőle. A kis méretekben folyó mezőgazdálkodás (önellátás) esetében a házi hulladékok és szennyvíz is helyet­tesíti a trágyát. A kisparasztok számára a műtrágya túl drága. Az új fajták ter­mesztésekor ügyelni kell a betegségek­kel szembeni ellenállás szempontjára, még azon az áron is, ha Így csökken a hozam. Gyakran előfordul, hogy sikerül ered­ményes módszereket találni, ezeket azonban nem alkalmazzák. Túl azon, hogy sok kormány nem tanúsít kellő érdeklődést a helyi szükségleteket kielé­gítő kisparaszti termelés iránt, az új me­zőgazdasági módszerek bevezetését nagymértékben gátolja a telepesek tu­datlansága is. A több kutatómunka mel­lett tehát égetően szükséges a több isko­lázás is, és valamilyen módon rá kell venni a telepeseket arra, hogy gazdálko­dásukat az új ismeretekhez igazítsák. Kinek a haszna? Az ökológiai károkat nehéz pénzben kifejezni. Ám a trópusi őserdőkkel folyta­tott rablógazdálkodás sok esetben mar akkor is veszteséges üzlet, ha csak a közvetlen következményekből szárma­zó költségeket vesszük szemügyre. Becslések szerint Ausztrália és Pápua- Új-Guinea faexportból származó bevéte­lei nem fedezik a kiirtott területek újraer­dősítésének költségeit. A faexport egyébként is viszonylag kevés hasznot hoz, ha a nyersanyagot exportálják, és a jövedelmező feldolgozásra külföldön kerül sor. Egészen a közelmúltig a Délke- let-Ázsiából exportált fa csaknem teljes részét Japánban, Tajvanon és Dél-Kore- ában aprították fel vagy dolgozták fel rétegelt falemeznek, furnérnak és papír­nak. A szállító országok tehát olcsó nyersfát exportálnak, ezzel szemben drá­ga faipari termékeket importálnak (ez egyébként nagymértékben érvényes Svájcra isi). Néhány éve az illetékes országok kormányai arra törekszenek, hogy támogassák a helyi fafeldolgozó ipar kialakítását, és korlátozzák a nyersfa exportot. A föld leggazdagabb ökológiai rend­szerét tehát hamburgernek, rétegeit fale­meznek és csomagolópapírnak dolgoz­zák fel - európai, amerikai és japán fogyasztásra. Ebben nem egyedül azok a kormányok ludasak, amelyek engedé­lyezik a trópusi őserdők kiárusítását. Ezek a kormányok hosszú ideig része­sültek fejlesztési segélyekben és kaptak támogatást nemzetközi szervezetektől. A Világbank finanszírozta például Brazíli­ában az Amazonas vidékén véghezvitt útépítés nagy részét, amely 18 millió hektárnyi őserdő kiirtásához vezetett, és óriási pénzösszegeket emésztett fel anél­kül, hogy hozzájárult volna a brazil né­pesség gondjainak megoldásához. Ma több helyütt gondolkodóba esnek az ille­tékesek - de vajon marad-e idejük a cse­lekvésre, mielőtt a láncfűrészek és a bull­dózerek bevégzik munkájukat? NEMZETKÖZI SZEMLE

Next

/
Thumbnails
Contents