Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1983-08-19 / 33. szám
- Nosztalgiával - hiszen meghatározták, döntően befolyásolták ifjúságom éveit - és sok-sok szeretettel. Úttörők voltak. Új hangot, új színt, új mondanivalót, új formát hoztak a filmművészetbe. Történelmet csináltak, anélkül, hogy akarták és tudták volna. Megteremtettek egy olyan iskolát, mely fejezetet, méghozzá nem is akármilyent jelent az egyetemes filmművészet fejlődésében. Milyenek is voltak? Hétköznapiak és leleményesek. Rajongtak a forradalom eszméjéért, és éjt-napjukat kitöltötte a próbálkozás, hogy minél közérthetőbben, minél képszerűében fejezzék ki mások számára gondolataikat. Úgy érezték, éreztük, a történelem kormánykerekénél állunk, s munkánk, sok-sok más ember munkájával együtt, közvetlenül befolyásolja, merre irányítjuk a forradalom hajóját. És akkor elért bennünket a technika forradalma. A némafilm alkotóira köszöntött a más követelményekkel fellépő hangosfilm korszak. És kezdhettünk mindent (Mönich László felvétele) AZ ELSŐ NAGYOKRA EMLÉKEZVE Beszélgetés a nyolcvanéves Julij Rajzmannal I nasnak mondja magát, szürke tanítványnak. Pedig csak tizenkét évvel fiatalabb, mint egyik mestere, Jakov Pro- tazanov; tiz évvel fiatalabb, mint jó barátja, felfedezője, Vszevolod Pudovkin; és csak öt évvel fiatalabb, mint az a rendező, akit ugyancsak barátjának, s minden idők egyik legnagyobb filmművészének mondhat, Szergej Eizenstein. Julij Rajz- marmal beszélgetünk. Lendületes, határozott léptek, finom, hegyes, enyhén szürkülő szakáll, érdeklődő tekintet, magával ragadó szellemi, testi frisseség.Ötvenévesnek sem nézné az ember, pedig most ünnepli nyolcvanadik születésnapját. Rigában született, Moszkvában egyszerre járt az egyetem irodalom szakára és a Képzőművészeti Főiskola festőművész tagozatára. Irodalomtanárai tudását, drámai érzékét, festészet tanárai képszerű látásmódját dicsérték, igy azután huszonegy évesen, egyszerre két diplomával egy filmdramaturgia vezetőjévé nevezték ki. Mégis színészként ismerte meg a filmvilág: már 1925-ben felfigyelt és szerepet bízott rá Vszevolod Pudovkin Sakkláz című filmjében. Közben forgatókönyveket írt, rendezni tanult: Jakov Protazanov asszisztenseként dolgozott. 1927-ben készítette első önálló filmjét, a Kört, melyre társrendezőként írta ki nevét, majd 1928-as filmjén, a Kényszermunkán már egyedül szerepel neve. Mindez filmtörténet. A többi, személyes találkozás, interjú.- Hogyan emlékszik Julij Rajzman Protazanovra, Pudovkinra, Eizensteinre, s a szovjet film más neves úttörőire? elölről. Miközben szinte naponta olvastuk, hallottuk a híreket, hogy a hangosfilm külföldön sztárokat, rendezőket, producereket söpört el a pályáról, mi, szinte kivétel nélkül a még teljesebb, még illúzió- keltóbb művészet felfedezésén, kialakulásán fáradoztunk. Csodálatos évek voltak. Együtt, egymás oldalán, egymás müveit figyelve, azokon tanulva haladtunk előre. És azután az utak elváltak. Volt, ki a kameracentrikus alkotások készítését folytatta, volt, ki epikus megközelítéssel kísérletezett. Új formák, filmműfajok születtek. Nos, a többit már mindenki ismeri ...- A rajzmani életmű azt bizonyítja, hogy bár ön csak,,inasnak“, máskor meg ,,szürke tanítványnak" nevezi önmagát, mégis az első nagyok nemzedékéhez tartozik.- Miből következtet erre?- Műveiből. On egész - immár hatévtizedes - pályáján képes volt arra, amire csak az úttörők képesek: az állandó tematikai, formai megújulásra; az új meglátására, feldolgozására, alkalmazására, és közben mindig felismerte a maradandó értékű szakmai újításokat, melyek közül nem is egy megszületése éppen az ön munkásságához fűződik.- Bizonyos vagyok benne, hogy túlértékel engem, és alábecsüli a munkásságomat meghatározó körülményeket. Egész munkásságom arra a nem túl eredeti dramaturgiai felfogásra épül, hogy leghatásosabban egy ember sorsán keresztül lehet bemutatni egy korszak arculatát, állapotát, lényegét. Ha egyáltalán szükség van valamiféle kulcsra eddigi filmjeimmel kapcsolatban, ez az a kulcs, mely minden alkotásom patentját felpattintja. A kulcshoz tartozó zár pedig a szovjet társadalom fejlődésének, sorsának története. Ez magyarázzapéldául Másenyka című háborús témájú filmem poézisét; a Feltört ugar című Solohov- regényböl készült filmem már-már rideg tárgyilagosságát; az Expressz szerelem békének örülő felszabadultságát, köny- nyed hangvételét; az Aranycsillag lovagja heroizáló tendenciáját; a Magánélet, legújabb filmem belső mikrokozmoszt vizsgáló tematikáját. Láttam és átéltem dol- gokast, s igyekeztem úgy reagálni rájuk, ahogy azt hajdanán az első nagyok nemzedéke tette...- A film szinte minden műfajában otthonos. Kitűnő dokumentarista. Nagyszerű vígjátékok, kitűnő drámák, patetikus filmek, az emberek belsejében végbemenő folyamatokat vizsgáló finom lélek- és jellemrajzok mestere. Szinte minden filmje alapvetően különbözik a másiktól.- Lehet, hogy ez nem minden filmrendező esetében van így, de számomra ez természetes. Ma is az a Julij Rajzman vagyok, aki az 1910-es években elindult Rigából, hogy felfedezzen a maga számára egy világot. Nos, még nem értem az út végére, bár hosszú út van mögöttem. De közben erre-arra nézelődtem, hol ez, hol az ragadott meg. Ha viszont valami foglalkoztatja az embert, akkor gondolkozik róla, s „felfedezései“ kikívánkoznak belőle. És ha történetesen a filmmel foglalkozik, filmekben mondja el, amit fontosnak tart. Azt hiszem, itt nem olyasmiről van szó, amire rá kellene csodálkozni, inkább olyanról, ami bizonyos köznapiságra utal...- Ha e köznapiságon a más embereket is foglalkoztató kérdéseket értjük, akkor talán kulcsot kaptunk sikerei tiktához is.- Számomra az a siker, ha el tudom mondani, ami engem foglalkoztat. Ha látom, hogy másokban visszhangot kelt, amit csináltam, akkor örömet érzek. De megörtént már, hogy okom lett volna az örömre, mégsem éreztem sikert. Ilyenkor szeretnék mindig lehajtott fejjel vagy elfátyolozott arccal járni...- Napjainkban mi foglalkoztatja elsősorban?- Még mindig ugyanaz, mint aznap, amikor először léptem be 1924-ben a filmstúdió ajtaján: az ember élete. Any- nyi viharos évtized, probléma, harc után, társadalmunkban most egyre inkább előtérbe kerül a legkisebb közösség, a család élete. A családtagok szerepe. Ez óriási problémakör, talán soha, senki sem tudja igazán körüljárni. A Magánélet nem első kísérletem ezen a területen, a korábbi években is foglalkoztatott a téma. Most, talán már korom miatt is, úgy érzem, minden eddiginél mélyebben érdekel ez a kérdés. Számomra sohasem volt mindegy, milyen lesz majd a világ, amelyből egy nap eltávozom. Nem akarok szégyenkezni a nálam fiatalabbak előtt. Egy rendezettebb, meghittebb világot szeretnék rájuk hagyni. De ez nem egy ember dolga, hanem egy társadalomé. Egy ember csak apró javaslatokat, szükséges figyelmeztetéseket tehet. De ezeket meg kell tennie. Azt hiszem, ezzel elmondtam teljes programomat, a filmszakmában töltendő következő hatvan evemre is... FENYVES GYÖRGY H úsz évvel ezelőtt, amikor berobbant a filmvilágba, igazi filmsztár lett, akit nem lehetett nem ismerni. A Szélhámosnővel kezdődött a pályafutása, ezt követte a Tilos a szerelem, a Patyolat akció majd a Suzanne, A fogadósnénak is van egy unokanővére, aztán pár évvel később a Gyula vitéz télen-nyáron és a Hatholdas rózsákért. Szilvássy Annamária valósággal beragyogta ezeket a filmeket. Aztán ki tudja, miért, egyszer csak róla is megfeledkeztek. Pedig az arcvonásai szinte semmit sem változtak. Ma is ugyanolyan vonzó, mint annak idején. Hogy lehet ez, érdeklődnek azok, akik csak távolról ismerik őt. Mert a színész, főleg ha nő, nehezen viseli el a mellőzöttséget. Még jó, ha „csak" belefárad a várakozásba. Rosszabb, ha meg is törik. Mert ilyenkor aztán megváltozik az arc, mélyebb lesz a hang, zilált a lélek. Szilvássy Annamária ebben is kivétel, ügy vészelte át a hét szűk esztendőt, hogy közben csinos maradt és kiegyensúlyozottabb lett. Bárhol jár is, megfordulnak utána az emberek. Mitől ez a belső csillogás, miből merít ennyi erőt, kíváncsiskodnak azok, akik csupán a vászonról, a képernyőről vagy csak a Madách Színház színpadáról ismerik. Mások, akik dolgoztak vele, vagy éppen a balettrúd mellett férkőztek a közelébe, összesúgnak a háta mögött és boldogságának titkát keresik. Irigylik, ugyanakkor csodálják öt.- Igazán boldog vagy csak boldognak látszik? - kérdezem tőle férje dolgozószobájában, amely egy kisebb házi múzeumnak is beillik.“A falakat régi ősök képei, vastag, aprómintás szőnyegek és más családi ereklyék díszítik, körben stílusbútorok, hatalmas bőrfotelok, a sarokban faragott könyvszekrény, fejünk fölött antik csillár ontja a fényt.- Kiegyensúlyozott vagyok, ennyi az egész - mondja és nem szeretek a figyelem középpontjában lenni. A jó közérzetem pedig a családomnak köszönhetem, de ebben sincs semmi különös, azt hiszem.- S azt mivel magyarázza, hogy mostanában kevesebbet filmezik?- Nem kutatom, mi ennek az oka, mert valójában nem is nagyon érdekel. A film másodlagossá vált az életemben. Egyébként is, ma már más vagyok, mint amilyennek a hatvanas években megismertek. A Szélhámosnő nagy szerencsét hozott nekem, de a neheze csak azután jött, mert meg kellett tartanom ezt a sikert. Még jó, hogy időben „Megismertem önmagamat“ LÁTOGATÓBAN DOT ANNAMÁRIÁNÁL „Mármás vagyok.(Helyey Zsuzsa felvétele) rájöttem, nem a szépség, a fiatalság a döntő ezen a pályán, hanem a belső tartalom, és a szakmai tudás. Ma már tisztábban látom, mit csináltam rosszul, mit kellett volna máshogy tennem annak idején, és könnyebben eldöntőm, mi az, ami nekem való, hiszen megismertem önmagam.- Es milyennek látja magát?- Úgy érzem, a komoly, drámai szerepek állnak közelebb hozzám és nem a hebrencs figurák, amilyeneket évekkel ezelőtt játszottam. Kinőttem végre abból a korból, amikor örökké mosolyognom kellett. Igaz, a külsőm nem sokat változott, de tapasztaltabb és érettebb vagyok, így például az emberi egyszerűséget is színesebben tudom ábrázolni, mint korábban. Kevesebbet szeretnék játszani, de jobban, ez a célom. És most már azt is elmondhatom: volt egy időszak az életemben, amikor azon törtem a fejem, hogy valami más hivatást kellene keresnem. Úgy éreztem, verkli az egész. Meg az is baj volt, hbgy nem tudtam, mit is akarok valójában. Kiforratlan voltam.- Mi hozott végül is változást az életében?- Az, hogy rájöttem, nekem nem elég, ha csak színésznő vagyok. Családra vágytam. Gyerekekre. Szükségem volt valakire, mert nem akartam egyedül pedálozni a világban. És akkor találkoztam valakivel, aki a férjem lett. Megtaláltam a középutat, és most jól érzem magam. Annyit vállalok magamra, hogy a gyerekeimre is elég időm jusson.- A család a biztos hátországot jelenti az embernek, de erőt, úgy hiszem, más valamiből is meríthet.- Nekem a balett ad állóképességet. Az, hogy állandóan kondícióban tartom magam. Engem kezdetben nem is ez a pálya vonzott; balerina akartam lenni, csak később meggondoltam magam. De a baletthoz ma is hű vagyok. Egyetlen órát sem mulasztok el. Főleg, amióta érzem, milyen gyorsan szállnak az évek.- Sajnálja?- Egyáltalán. Elegem volt már a mosolykorszakból.- Ezt hogy értsem?- Belefáradtam. Most már nem is mosolygok annyit. Különben is, megváltoztam. Szerencsére, a jókedvért így sem kell sorbaállnom. Csak a jó szerepért. Ne is írja azt, hogy boldog vagyok, maradjunk abban, hogy jól érzem magam SZABÓ G. LÁSZLÓ ÚJ SZÚ 14
