Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1983-08-12 / 32. szám
JSZÚ . Vili. 12. „NO FUTURE?“ Mi a legnagyobb gondja? - tették fel a kérdést hét nyugat-európai országban az amerikai International Herald Tribune munkatársai: a bűnözés? - az atomháború veszélye? - az infláció? - a társadalmi igazságtalanság? ... Akadtak, akik ezekre a kérdésekre mondták az igent, a legtöbben azonban a változatlanul növekvő számokat mutató munkanélküliséget nevezték 1983 legaggasztóbb gondjának. Igaz, ez már nem egyszerűen gond, hanem valóságos „robbanóanyag", „puskaporos hordó" ami megkérdőjelezi a nyugati rendszerek jövőjét- vallották az Európai Gazdasági Közösség, a Közös Piac felelős személyiségei. Vagyis - magyarán mondva - megkérdőjelezik a néhány évvel ezelőtt még „jóléti társadalomként" reklámozott kapitalizmust még akkor is, ha most nem látni annyi nincstelen munkanélkülit az utcákon és az ingyenkonyhák előtt, mint a fél évszázaddal ezelőtti nagy gazdasági világválság éveiben. De: csupán a fejlett tőkés országokban 25-35 millió a hivatalosan nyilvántartott munkanélküliek száma - és nagy részük fiatal! Milliók várnak évek óta munkára, állásra - olyanok, akik az iskolapadból kerültek az utcára és még sohasem dolgoztak. Feleslegesnek érzik magukat - „felesleges nemzedék"? „No future!“ (Nincs jövő) - írják trikójukra, bőrdzsekijükre, transzparenseikre a fiatalok Londonban és Brüsszelben, New Yorkban és Lisszabonban. Mert nem remélhetnek, nincs ígéret, nincs biztosíték arra, hogy rendszerükben eltűnik - vagy legalábbis a közeljövőben lényegesen csökken - a munkára várók milliós serege. Elektronikus és automatizálási folyamat előtt áll a világ- magyarázzák a bizonyítványt a nyugati országok kormányai sőt, máris kezdetét vette a nagy ipari-szerkezeti átalakulás, és egyelőre nincs megoldás az állásra várók számára. S ez a válság, nemcsak a munkásokat, a munkásifjúságot sújtja, hanem az egyetemekről, főiskolákról kikerülő „fehérgallérosokat" is. A „számítógépes forradalom" csupán Franciaországban minden harmadik értelmiségi és adminisztratív munkahely megszűnését vetíti a közeljövőre. Ez tükröződik az oktatási rendszerek csődjében is. A ma még az iskolapadban ülők is érzik már, hogy ők is a „feleslegesek nemzedékét“ gyarapítják majd. Érthető az ifjúság szembefordulása az őket feleslegessé tevő társadalommal. A fegyverkezési iparnak adott rendelések csak kisebb rétegek számára nyújthatnak megélhetést, de fokozzák a bizonytalanságot a világban, hiszen a gondok csak újratermelődnek. JOANNA, NEIL, PETE Joanna nem alkoholista, nem prostituált, nem is lelkibeteg. Soha nem ült börtönben, nem is koldult. Amikor hónapokkal ezelőtt a jobb megélhetés reményében Londonba költözött, két hétig egy ismerősénél aludt a földön. Azóta sem talált magának tisztességes albérletet Nem igen vigasztalhatja az a tény, hogy ma Londonban a hozzá hasonló otthontalanoknak se szeri se száma. A hivatalos statisztika szerint a Joan- nához hasonló korú (20-29 év közötti) lakással nem rendelkezők többségének magasabb iskolai, illetve szakiskolai végzettsége van. .A 28 éves Joannának is több nyelvből van államvizsgája. Amikor Norwichben elvesztette állását, Londonban próbált szerencsét. Számtalanszor végigtelefonálta a lakásközvetítőket, de heti 65 fontos fizetéséből nem tud ötve- net fizetni egy önálló lakásért - írja a londoni Observer. A munkáspárti kormány 1977-es lakástörvénye is balul sült el, mert a lakás- tulajdonosok azóta igyekeznek olyan lakókat találni, akik rövid ideig maradnak és jól fizetnek. Például turistákat. Péntekenként a Capitol Radioban a lakástala- nok serege lesi a közvetítők által felkínált szabad helyeket. Reggelenként pedig a lapok apróhirdetéseiben gyéren található albérletekért indul meg a telefonhajsza. A hely azonban nagyon kevés, ezért sokan a különféle jótékonysági szervezetek éjjeli menedékhelyein keresnek szállást. EGY ÉJSZAKÁÉRT 4,40 FONTOT A nők számára berendezett egyik tömegszálláson egy éjszakáért négy fontot kell fizetni. A munkanélküli nőknek azonban 4,40-et, állítólag azért, hogy ezzel ösztönözzék őket a munkakeresésre. A szálláson szigorú házirend van: tilos az alkoholfogyasztás, a cigarettázás és a férfilátogatók fogadása. Este 11 -kor kapuzárás. Jock Stallard képviselő vezeti azt a különféle pártok képviselőiből álló bizottságot, amely az otthontalanok szerteágazó problémájának enyhítését keresi. A képviselő szerint a kis lakások folyamatos lebontása és új blokkok építése felszámolta az albérleteket is. Nagy gondot okoz az is, hogy a hárommillió munkanélküli közül sokan próbálnak szerencsét Londonban. Nem messze Stallard hivatalától található a legnagyobb angol férfi tömegszállás: az Arlington House, 1066 ágya, tíz fürdőszobája, két tévéje és két játékautomatája van. 1890-ben épült. Jelenleg a Rowton-szállodaház kezeli, amely az elmúlt évben százezer font hasznot vágott zsebre az itt lakóktól. Egy éjszakára két font tíz penny az ára egy 220x150 centiméteres szobának nemigen nevezhető kamrácskának, ahol egy ágy, egy szék és egy falipolc található. ARLINGTONI ÁGYRAJÁRÓ A tömegszállás egyik lakója a 19 éves skót Neil. Otthon nyolcán voltak testvérek, ötéves kora óta gyermekotthonban nevelkedett, tizenötéves korában pedig jelentkezett a hadseregbe, hogy naponta háromszor enni kapjon és hogy tető legyen a feje felett. Szociológus szeretne lenni, minden pennyjét könyvekre költi. Nem dohányzik, magányosan él, gyakran gyötri a depresszió. Lányokkal nem barátkozik, hisz kit érdekel egy ágyrajáró. Arlingtonban lakik Pete is, aki egy biztosítótársaság ellenőre és évente négyezer fontot keres. Minden vágya egy kis lakás. Heti negyven fontot is hajlandó lenne érte fizetni, azonban mindenütt legalább kétszáz font kauciót kérnek a lakástulajdonosok. Pete szerint a tisztes polgárok azt hiszik, hogy csupa alvilági alak lakik itt. Képtelenek megérteni, hogy részt vett a tüntetésen, ezt mondta: „Rájöttünk, hogy az Európa-parlament semmit sem tehet értünk... Azt mondják, nem hozhatnak döntéseket. .S akkor mi van? Nekünk állás kellene!“ Nem nehéz rájönni, hová lettek az állások. Az olyan európai iparágak, mint az acél- és textilipar, amelyek hagyományosan befogadták a félig képzett munkaerő tízezreit, haldokolnak. Az automati- záció sok állást falt fel, s egyre kevesebb munkás megy nyugdíjba, mivel azok, akik 65 felé közelednek, a húszas években születtek, s akkoriban kevesebb ember jött a világra. A kormányok még jobban rontottak a helyzeten, hogy küzdjenek az infláció ellen: Angliában pl. a munkánál-, küliek száma 1,7 milllióval növekedett, amióta Margaret Thatcher négy évvel ezelőtt megkezdte szigorú monetansta politikáját. Az oktatási rendszereket is hibáztatni lehet a változó álláspiachoz való alkalmazkodás hiányáért. „Az oktatásban olyan vélemény van, hogy ők csak fejlesztik az agyakat, s nem termelnek rabszolgákat a kapitalista ipari gépezetnek" - panaszkodik egy francia közgazdász. Chantal Nolletnek igaza van: „Jó képzést kaptam - mondja a 22 éves művészettörténész lány, amint az álláshirdetéseket fürkészi - de nincsen szakmai jövöm abban, amiben képeztek. Azt hiszem örökre másodállású tanító és dajka leszek". Még az ipari szakiskolák sem jelentenek biztonságot: a francia munkaügyi tisztviselők állítják, hogy sok állást hirdetnek az elektronika és a számítógépek ELVESZETT NEMZEDÉK Az NSZK-ban a fiatalok utcai felvonulásokon követelnek munkát azok tengetik itt napjaikat, akik valamiért otthontalanok lettek. A Newsweek amerikai hírmagazint idézzük: „ROBBANÓANYAG“ Ott álldogálnak az utcasarkon, a vi- deo-játékbarlangokban, az álláshirdetések előtt. Sokan közülük képzetlen iskolakerülök. Mások egyetemeken tanulnak, hogy nemlétező állást kaphassanak. A hatvanas évek népesedési hullámával jöttek a világra, a nyolcvanas években nőttek fel, és olykor a legrosszabbat kapják. „Az a kockázat, hogy elveszett nemzedéket produkálunk“ - mondja az Európai Gazdasági Közösségben egy szociális szakértő. - „Nem lesz munkájuk, s mélyen beléjük ivódik, hogy feleslegesek. Ez robbanóanyag. Ha nem is robban fel, de itt van.“ A számok sokat mondanak az elveszett generáció történetéről. Az általános munkanélküliségi ráta a tíz közöspiaci országban márciusban 10,7 % volt. A 25 évnél fiatalabbak között 26,4%; az NSZK-ban 14,9%. Hollandiában pedig 35%. A Közös Piac országaiban a nők és a színes bőrűek még rosszabb helyzetben vannak. A kormányok állásprogramjai valamelyest csökkentették ezt, a kiterjedt nyugat-európai szociális rendszerek megmentik a munkanélküli fiatalokat attól, hogy éhezzenek, dühüket is mérséklik valamelyest. A hangulat mégis apati- kus, az a kevés fiatal, aki politikai cselekvéssel próbálkozik gyakran és gyorsan elveszti illúzióit. Áprilisban az ún. Európa-parlament különülést tartott a munka- nélküliségről, de a brüsszeli ülés politikai civakodássá fajult. Egy holland fiatalember, aki a kongresszusi palota közelében terén, de kevés a képzett jelentkező, akit elhelyezhetnének. Azok, akik nem tudnak állást találni, beleesnek a nagylelkű szociális biztonsági hálóba. Hollandiában pl. a munkanélküli az első évben jövedelme 90%-át kapja segélyként, a második évben 75%- át. Az összes európai ország nyújt egy bizonyos minimális megélhetést szociális segélyként akkor is, amikor - 12-30 hónap után - lejár a munkanélküli segély. Sok fiatal - különösen a családi kötelékekben gazdag Itáliában - tovább is kap pénzt szüleitől. Egy 23 éves francia lány, Isabella Vaxa: „Társadalmi hátrány munkanélkülinek lenni. Az emberek elfordulnak tőled, azt hiszik, semmi mondanivalód nem lehet“. Miután az álláskilátások ennyire reménytelenek, sok fiatal egyszerűen abbahagyja az álláskeresést. Egy nyugatberlini szociális dolgozó mondja: „Ami új, az a reménytelenség. S már korán kezdődik. Az elemit végzett fiatalok látják, hogy a tanultabb rokonaik sem képesek munkát találni, azt mondják, egyszerűen nincs is értelme állást keresni“. Számos fiatal szokik rá a kábítószerekre, mások bűnözővé válnak, az angol kormány bírálói a fiatalok munkanélküliségében látják annak okát, hogy az elmúlt évben növekedett a bűnesetek száma. Még azok is, akik idejüket próbálják hasznosan eltölteni összeütközésbe kerülnek a törvénnyel. Nemrég Nápolyban egy csoport olasz fiatal munkanélküli elkezdte tisztogatni a parkokat, lemosni a műemlékeket: letartóztatták őket azzal az ürüggyel, hogy helytelen módszerekkel rongálják a város szobrait. A rokonszenvező bíró gyorsan elegedte őket. „BÁTOR CSIRKÉK“ A munkanélküliség keservei különösen nyilvánvalók a fekete fiatalok között, London déli részén, Brixton negyedben, ahol két éve közel 200 ember sérült meg az utcai zavargásokban, a munkanélküliség magas maradt a fiatalok között, a munkaügyi hivatal zsúfolt az álláskeresőkkel s az elutasítottak céltalanul kószálnak az utcán. Jackie Hutchinson, egy 20 éves, második generációs nyugatindiai lány, aki négy éve munkanélküli és egy elhagyott lakásban lakik, ezt mondja: „A legtöbben kábítószeren élnek. Nekem még mindig vannak ambícióim. De mivel színes vagyok, nem remélhetek“. A dolgokat még rosszabbá'teszi, hogy a fehér európaiak gyakran a fekétéket és a vendégmunkásokat hibáztatják, hogy elveszik előlük az állásokat. Hollandiában pl. a Centrum nevű újfasiszta párt 50 ezer szavazatot kapott, és képviselőt küldhet a parlamentbe. Sok megfigyelő attól fél, hogy a munkanélküli fiatalok elkeseredése újabb erőszakot szül. A múlt évben a felháborodott fiatalok, akik több állást, olcsóbb lakást, alacsonyabb tandíjat követeltek, verekedtek a rendőrökkel Amszterdam, Koppenhága, Brighton és Nyugat-Berlin utcáin. Idén a tüntetések többnyire békések maradtak. Ám Hollandiában, ahol a fiatal tüntetők szinte naponta tiltakoznak a jóléti vívmányok megkurtítása ellen, Jan de Koning szociálisügyi miniszter azt mondta, hogy szerinte „csoda, hogy még nem halt meg senki az összecsapásokban, de attól félnek, a rosszabb még csak ezután következik“. Nemrég a Bátor csirkék nevű fiatal csoport összefirkálta a miniszterek házának falait. A munkanélküli fiatalok többnyire feladták már a reményt, hogy a kormányzat segít rajtuk. Mindazonáltal Nyugat-Európa kormányai rendkívüli erőfeszítéseket tesznek, hogy megoldják a fiatalkorú munknélküli- ség problémáját. A tavalyi csúcstalálkozón a közös-piaci vezetők megígérték, hogy öt éven belül „társadalmi garanciát“ találnak arra, hogy minden iskolából kikerülő fiatalt vagy állás, vagy hatékony szakiskolai képzés várjon. Az NSZK tett a legtöbbet ezért. Az előző szociáldemokraták által vezetett kormány közel 15 millió dollárt fordított arra, hogy segítse a vállalatokat hároméves tanoncállások létesítésében a 16-17 évesek számára. De a tanoncállások száma az elmúlt két évben egynegyedével csökkent, 335 000-re, és sokan, akik részt vettek ebben a programban, most nem jutnak álláshoz. Az új Kohl-kormány meghét- szerezte a segítséget a tanonchelyek alapításához. Ennek ellenére a bírálók szerint a szociális kiadások javasolt csökkentése, valamint Bonn monetarista politikája csak növelheti a munkanélküliséget. A francia szocialista kormány is megpróbálta az ország fiataljait munkához juttatni, szakmai képzési programot indított, adókedvezményeket ad azon vállalatoknak, amelyek fiatalokat vesznek fel és képeznek. De sok fiatal - becslések szerint ötvenezer - csak „parkol“ a szakmai központokban, amelyek könnyű szakmai képzést nyújtanak nem létező állásokra képesítve; tevékenységük legjobb esetben csak visszatartja a fiatalokat a csavargástól. Pénzfogó politikai gyakorlata ellenére a brit tory kormány most hozott nyilvánosságra egy 1,5 milliárd dolláros költségű ifjúsági képzési programot, amely az első évben 460 ezer 16-17 éves fiatalnak garantálná a foglalkoztatást. Néhány bíráló azt panaszolja, hogy a 38 dolláros heti fizetés mellett ez a terv alig több mint garancia arra, hogy a vállalatok olcsó munkaerőhöz jutnak. Azt is mondják, hogy a kormánynak az a javaslata, hogy 5200 fiatalt beiskoláz a haderőnél, semmi más, mint ravasz kísérlet a már eltörölt hadkötelezettség újbóli bevezetésére. NEM VÁRHATÓ VÁLTOZÁS Az Európa-parlament brüsszeli ülése nem hozott új ötleteket. Á szocialisták és kommunisták különböző munkamegosztási terveket ismertettek, csökkentett munkaidővel, korai nyugdíjjal. A jobboldali képviselők takarékossági intézkedéseket javasoltak, hogy ösztönözzék a beruházásokat és a termelést. Az ó nézeteiket tükrözték az elfogadott határozatok is. Attól függetlenül azonban, hogy az európai kormányok mit határoznak a közeljövőben, nemigen javulhat jelentősen a fiatalok álláshelyzete. A brit ipart vizsgáló független kutatócsoport, a nemzeti fejlesztési tanács azt jósolta, hogy az évtized végéig nem várható növekedés a brit foglalkoztatásban. Ivor Richard, az Európai Közösség szociális ügyeinek felügyelője így nyilatkozott: „Ha nem teszünk semmit ezekért a fiatalokért, akkor azt a következtetést vonják le, hogy nekik sem kell semmit sem tenniük a társadalomért. Szerintem ez valósággal előírná az anarchiát a jövőben.“ (Világ Ifjúsága)
