Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1983-08-12 / 32. szám
A * A nnak idején az Érdemes művész cím átvétele után beszélgettem a MATESZ művésznőjével. Ez egyben betetőzése volt a rapszodikus gyakorisággal vele folytatott eszmecserének a színházról, a színészetről, s ugyanakkor kezdete is a pályaképet felvázolni, majd részleteiben árnyalni Egy régi szerep. Heltai Jenő A néma levente című darabjában Carlottát játszotta, partnere Tóth László. (Felvételek: Gyökeres György és archív) Az indulás tisztasága BESZÉLGETÉS FERENCZY ANNÁVAL A PÁLYAKEZDÉSRŐL is szándékozó hosszabb beszélgetésnek. A jubileum ezúttal jó alkatomnak kínálkozik arra, hogy az eddig nyilvánosságra nem hozott beszélgetés első fejezetét közreadjam. Ezzel szeretném köszönteni a művésznőt.- Mi, fiatalabb színházkedvelők és olvasók egy olyan alkotói (művész-) nemzedék képviselőjeként ismerjük önt, amely a felszabadulás után a csehszlovákiai magyar kultúrában az .előzőktől sok tekintetben más, értékközpontú mércét teremtett, mindenekelőtt saját alkotásaival. Ez persze már utólagos megállapítás, de ezt látszanak igazolni indulásuk, művészi pályafutásuk kezdetének hasonlóságai is.- Az a nemzedék, amely ma a csehszlovákiai magyar irodalom derékhadát jelenti, az én nemzedékem is. Az irodalom művelésének mások a gyakorlati feltételei, mint a színház- művészeté, ugyanígy különbözik pályakezdésünk folyamata is. Annak idején, amikor az Állami Faluszínház társulatába magyar nemzetiségűeket is toboroztak, jómagam egy hagyományosan zárt paraszti faluközösségben éltem. Ezzel szemben az emlegetett nemzedék ma már kiemelkedő irodalmárai - Tőzsér Árpád, Duba Gyula, Koncsol László és a többiek - már akkor, a készülődés szakaszában is tanulási vágyukat elégítették ki. A februári események után megszületett társadalmi gyakorlat a magyar nemzetiség számára is számos lehetőséget teremtett a teljes jogú élethez. Ök már az akkor megnyílt nemzetiségi iskolákban folytathatták a megkezdett tanulmányaikat. Ugyanakkor az 1949-ben a Faluszínházhoz került fiatalok többségének csupán alapfokú végzettsége volt, s úgy lett színészjelölt.- Hány éves korában került ki az említett faluközösségből?- A szülőfalumból, Nyitrageren- csérröl tizenhat esztendősen vágtam neki a nagyvilágnak. Túlzás nélkül mondhatom így, hiszen már anyányi lányként ismerkedtem meg a falum kívüli világgal. Mai szemmel nézve a tudatlanság birodalmából jöttem, de ugyanakkor a természetközeliség adta emberi tisztaságból is. Menekvési vágy élt bennem, de rettegtem is az ismeretlentől.- Milyen emlékei vannak a tehet- ségvizságáról?- A Nemzeti Színházban tartották meg, s én a magam természetességével népviseletben jelentem meg. Ez több volt mint külsőség, lelkivilágot, gondolkodásmódot is kifejezett. így álltam ott az akkor már tekintélyes szakemberek előtt, köztük volt Andrej Bagar és Fellegi István is. Hogy megfeleltem, azt ma sem értem. Vége volt, s én visszamentem Gerencsérbe. Megkaptam aztán a meghívót, s megpördült velem a világ. Életemben akkor láttam először cigarettázó nőt, hosszú kesztyűben. A zoboralji világ nem ismerte az efféle dolgokat. elképzelhető, milyen gátlásokkal csöppentem bele a színészetbe.- Küzdelmes időszak volt ez?- Szenvedtem. Egyszerre két darabot kezdtünk el próbálni Fellegi István vezetésével. Atyuska, ahogy már akkor is hívtuk Fellegit, nemcsak rendezőnk, de tanítónk, apánk, barátunk is volt. Sokszor enni is adott, amire a saját megtakarított pénzét költötte. Ezek a próbák nemcsak a szereptanulással teltek. Más embed kellett magamból formálni. Mindig azt hajtogattam, hogyha egyszer elkerültem a szülőfalumból, oda vissza nem mehetek. Ha nem megy, itt kell elpusztulnom, de haza csak holtan mehetek. Küzdöttem a kemény ,,t"-vel, a „pínz“-zel, éjjel kínlódtam az ,,á“- val, s el kellett felejtenem az ,,á“-t. Persze más, inkább lelkinek nevezhető gondom is volt. A félelem, hogy Megőrizni magamat... nincs visszaút, görcsössé is tett. Visz- sza nem lehetett mennem, hiszen az a faluközösség, amelyből kitörtem, kivetett volna, med nem hitte el, hogy mindvégig sikerült megőrizni magamat, és megmaradtam olyannak, mint amikor eljöttem. A kevés szabadidőmben nem mehet ettem a kollégáimmal szórakozni sem, hiszen nekem csak rakott szoknyáim voltak, csizmám, copfom. Ráadásul Éelinsky, az akkori igazgató rámparancsolt, hogy le ne mondjak a népviseletről. Ma már tudom, hogy bizonyos propagandisz- tikus célja volt ezzel, bizonyítani akarta, hogy a legalsóbb paraszti népréte- gekból is vannak tagjai a Faluszínháznak.- Milyennek látta akkor a fővárosban özönlött magyar nemzetiségű fiatalok közösségét? Annak lehetett-e nevezni?- Talán sorsközösségnek. Falusiak voltunk, rengeteg vággyal, de sok gátlással is. Igazi naiv álmodozók, akikre szükség volt, hogy az új társadalom létezni, élni és fejlődni tudjon. Nem hiszem, hogy csak nekem voltak ilyen szenvedéssel járó érzéseim. Egészséges paraszti ösztön munkált bennem: a gátlásaimtól meg kell szabadulnom, de meg kell őriznem magamat, mivel nincs semmim, csak a tisztességem.- Ez a késöbbikeben is motiválta?- Sokáig mindenkit tiszteltem, de elsősorban azokat, akik a tudásukat átadták. Persze ez fokozatosan kitisztult a fejemben, s a tisztelet érzését más embed tulajdonságokhoz is kapcsoltam. Innen eredhet, hogy a rendezőben mindig hiszek. Szeretem, ha tudja, mit akar, de rettenetesen csalódom, amikor bizonytalan, tétova, s a próbákon keresi a megvalósítás kulcsát.- Miben különbözik ez az egyszerre két darabot próbáló társulat a mai MATESZ-töl?- Jobban megédettük egymást, ami abból is adódott, hogy emberileg, erkölcsileg tiszta emberekként kerültünk egymás mellé. Természetesen ez a művészi pályához kevés. A mai fiatal kollégáknak több lehetőség kínálkozik a tanulásra. Ha visszagondolok, hogy mennyire szerettem volna főiskolai végzettséget szerezni, akkor nem értem, a mostaniak miért nem mennek tanulni. Magamból a tudásnak azt a rendszerét hiányolom, amit csak a főiskola adhat meg. A tehet- ségtelenségból nem kovácsol tehetséget, de a gondolkodás mechanizmusait, az alkotó eszmerendszert ott kellene megtanulni.- Mondhatnám úgy is, autodidakta színész. Mit jelentett ez a több mint három évtizedes pályáján?- Tanulást. Rengeteg és szakadatlan tanulást, s ez egyben küzdelem volt a hibáim, a hiányosságaim ellen is.- Bevezetőben szó került arról a nemzedékről, amelynek képviselője. Figyeltek-e kölcsönösen egymásra? ^- Ez a figyelem, sokszor éreztük úgy a színházban, hogy eléggé egyoldalú volt. Olvastuk a verseiket, regényeiket, tanultunk az elméleti írásaikból. Bizonyára ők is látták az előadásainkat, néhányan alkalomszerűen kritikát is írtak. Sajnos nem maradt meg senki sem huzamosabb ideig a színház közelében. Így egyéb okok között, ez is közrejátszott abban, hogy erőteljes a líránk, a kritika számos megjelent regényt egyetemes értékként kezel, ugyanakkor nem mondhatjuk el ezt a drámáról. így lehet, hogy vannak költőink, íróink, de nincs igazi drámaírónk. Pedig a hatvanas-hetvenes években bekövetkezett minőségi fejlődés a drámát sem hagyta volna érintetlenül, ha töretlen a színház iránti figyelem. Úgy érzem, mintha a Thália Színpad megalakulása után néhány évvel a színház módszereiben akkor meglévő igényesség sem folytatódott volna... xxx Kétségtelen, hogy Ferenczy Anna pályáján az emberi épülés küzdelme kettözödött a művészi alkotáséval. A pályakép egyre teljesebben rajzolódik elénk, s még egyre szebb szakaszai következhetnek. Az eltelt évtizedek szerepeinek összegezése, a mérlegkészítés még hátra van. Egy születésnapi köszöntőnek szánt beszélgetéstöredék sok mindent feltár, de elsősorban csak jelzi a színészpálya későbbi alakulását, változásait... DUSZA ISTVÁN Jelena Obrazcova Mentsük meg az életet, mentsük meg a művészetet! (Részlet a neves énekesnő nyílt leveléből) Drága barátaim, drága müvésztársaim! Énekesnő vagyok, nem pedig politikus, s megszoktam már, hogy az emberekhez mindenekelőtt zenei pályámon - az operák és hangversenytermek színpadáról szóljak. Mindig az volt a véleményem, hogy az énekes, a zenész, a színész vagy bármely más művész, ha azt akarja, hogy igazán megértsék, a művészetével fejezi ki magát. De az életben akadnak idők, amikor elkerülhetetlen, hogy a művész, mint polgár és ember, szóban fejezze ki mondanivalóját. (...) Hozzátok fordulok, drága barátaim, művésztársaim az egész világon, és meg vagyok győződve róla, hogy hangom megsokszorozódhat a Ti hangotok segítségével, s ezt a hangot komolyan kell venniük azoknak, akiktől a jelenkor legsúlyosabb kérdésének a megoldása függ. A mi időnkben nehéz egyértelműen felbecsülni a színész igazi helyét. Nem véletlenül fordulnak ma sokan levélben a neves, közkedvelt színészekhez; megosztják velük legrejtettebb gondolataikat, segítségüket kérik. A művészet varázsa mindenható. A jó könyvnek, színházi előadásnak, filmnek vagy tévéjátéknak megvan az a hatalma, hogy megváltoztassa az ember lelkivilágát, hogy gondolkozni kényszerítse azon, ami eddig nem nyugtalanította. Rákényszeríthe- tik, hogy érzékeljen mindent, ami a földgolyónkon végbemegy. Leningrádí vagyok, átéltem városunk blokádját. Abban a városban nőttem fel és végeztem tanulmányaimat, amely kilencszáz napig sínylődött vesztegzár alatt, amelynek lakosai éppen azért vállalták a szenvedést, hogy biztosítsák gyermekeik felhőtlen jövőjét csakúgy, mint a többi kis- és nagyváros lakosai szerte az egész világon. Ezért lett eszménk, célunk, gondolataink állandó tárgya a barátság, a nemzetek közötti együttműködés - a világbéke. Mi már felnőttünk, nekünk nem kell magyarázni, hogy a béke jobb a háborúnál. Művészi fellépéseimmel sosem hazudtam, most is igazat mondok. Hazámban több mint 270 millió ember él; mindnyájan különbözünk egymástól és - természetesen - mindenkinek meg van a maga gondja, problémája, az életről alkotott elképzelése, de egyben vitathatatlanul egységesek vagyunk: tudjuk, hogy nincs borzasztóbb, mint a fegyverkezési verseny, amely fölemészti mindazokat az eszközöket, amelyek annyira fontosak a világ minden országának. A Szovjetunióban senki sem akar meggazdagodni a háborúból, senki sem harácsol akár anyagi, akár politikai tőkét az új rakéták vagy bombázók gyártásából.(...) Miért kell az egész emberiségnek életeket áldoznia bizonyos egyének önző politikai és tőkés érdekeiért? Lehet bombákat gyártani, amikor szerte a világon gyerekek éheznek? Nem esztelenség azt állítani, hogy megvalósítható a korlátozott atomháború, amelyben lesznek győztesek? Sokat utaztam hazámban, vendégszerepeltem külföldön, láttam, hogy mindenhol élnek olyan emberek, akiknek azonosak az érdekeik. Szeretik a szépet, igyekeznek megismerni egymást, meg akarják érteni egyéniségük azonosságát és különbözőségét, hitüket, meggyőződésüket, világnézetüket... Megértést akarnak. Tudásukkal egymást gazdagítani. És az sem igaz, hogy ez nem lelkesít. Az sem lehet, hogy ez ne győzze meg azokat, akik a háború elkerülhetetlenségében hisznek. Abban, hogy a rossz ellen nem lehet harcolni, s az emberiség agresszivitása örökös. Mi, színészek, lehet, hogy jobban megértjük, mint bárki más, hogy ez nem úgy van. Az operaszínpad bizonyos értelemben a világ mikromodellje. Hányszor alkotnak egységeset egyetlen színpadon a világ különböző részéből érkező művészek, akik a mindennapi életben különböző nyelven beszélnek, különböző nézeteket vallanak. Az élet lehetővé tette számomra, hogy sok kiváló művésszel - karmesterrel, rendezővel, színésszel és énekessel - találkozzam. Együtt alkottunk az emberek számára, a világ számára; igyekeztünk meggyőzni mindenkit az élet szépségéről, magasztosságáról. Amikor kiváló szólisták kara énekel a Bolsojban, a Metropolitan vagy a La Scala színpadán, vajon gondol-e valaki arra, milyen erőfeszítést, önmegtagadást, egységes akarást igényel ez az összhang? Jogunk van-e tehát kevesebb erőt kifejteni annak érdekében, hogy földünkön megteremtsük az általános békét, mint annak érdekében, hogy egy jól összehangolt operaelőadást szervezzünk? Hihetetlen, hogy a béke és a háború kérdéseiben leküzdhetetlen akadályok választhatnak el bennünket, és azért, hogy bolygónk békés jövőjéről tárgyaljanak, nem kívánunk egyetértést teremteni? Nem lehet nyugodtan énekelni, ha arra gondolok, hogy bármely hang az utolsó lehet. (...) Amikor először hallottam Herbert von Karajan zenekarát, és el voltam ragadtatva a gyönyörűségtől, a maestro azt mondta: „Azért zeng ilyen egységesen a mi zenénk, mert már huszonöt éve a próbákon és a hangversenyeken nap mint nap összefogunk." Fogjuk tehát össze erőinket nap mint nap a békéért, és a béke barátainak zenekara ugyanolyan fenséges és egységes, minden ember számára lelkesítő lesz. (...) (Tyeatr, 1983április) BELLUS IMRE fordítása ÚJ 14 1983. Vili. F
