Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1983-08-12 / 32. szám
-I mba, körül- tinden teke- jyamra. Földbe támaszáéval elsimí- szöke haját, n. előtt ültem rülrakva pa- , s rettentő i leszek ké- índarabom- ik az elejét e jobban le- ák, virágok, dőlő, pucérjutott figurá- logy kiment- ktusaikból. már tudtam, /ukája több- ibédelés he- alatt bujkált, szedegette megszólalt. Andrea gyalépen katto- nölök. Pedig lék, tintás is, mindenféle i, a tények ok alatt az rókészletem s a gemkap- galább elját- adok a mun- Tiiatt aggód- i összekeni iul a vörös m fogják el- nyok, hogy mba, s a folt nem rúzs, hanem ártatlan festék nyoma. Andrea egy darabig játszott, aztán váratlanul megkérdezte:- Mit Írsz?- Színdarabot - feleltem, s hátradőltem mély sóhajjal, mert éppen földerengett bennem a darab folytatása, amikor a gyerek megtörte a varázst. Válaszom nem elégítette ki Andreát.- És kinek írod?- A bácsiknak meg a néniknek?- És mért írod a bácsiknak meg a néniknek? Na, ez már komplikáltabb kérdés.- Tudod, azért... mert szeretik a mesét.- Én is szeretem. Nekem is írsz?- Majd neked is.- Mikor írsz nekem is mesét?- Majd holnap.- Most Írjál.- Most nem tehet. Kifogyott.- És honnan veszed? Nagyot nyeltem.- Tudod az úgy van, hogy éjjel, amikor Feri bácsi alszik, jönnek a kis tündérek, olyanok, mint te, és a párnám alá dugják a mesét. Reggel, amikor felébredek, megtalálom, és leírom. Andrea összeráncolta a homlokát. Borúsan nézett rám. Hallgatott.- Na, itt baj van! - gondoltam. - Rájött, hogy becsaptam. Föltevésemet alátámasztotta, hogy lé- kászálódott az ágyamról és megindult némán kifelé.- Hová mégy? - szóltam utána engesztelőn.- Pisilni! - felelte kurtán, és kiment. Nem sokkal később, amikor a drámabeli hősöm éppen „kitérő választ" kapott a kedvesétől, vagyis a nő elküldte a fenébe, s elborult lélekkel próbáltam megoldást keresni közöttük, váratlanul újra megjelent Andrea. Amint rápillantottam, nyomban félretoltam a gépemet. Nőkkel Taar Ferenc szemben reménytelen a manipulálás. Szöszke haja fölfésülve asz- szonyosan, s megtüzve. Ahogyan anyukától látta. Elámulva néztem a kis nőpalántát, ahogyan megállt az ajtóban, szinte közönyösen, de annak biztos tudatában, hogy megcsodálom hajkoronáját. Enni- valóan aranyos a maga hat és fél évével! Forgatta, tekergette magát, ahogyan a nálánál nagyobbaktól látta. Mozdulataiban eredeti báj, kecsesség volt. Mint egy édes kis tündér. Aztán - váratlanul - a háta mögül előkapott egy melltartót, s a kis kebléhez szorította és mórikálta magát kacagva, ölbe akartam kapni, annyira tündér volt, de kiszaladt a szobából, s kacagott, kacagott, mintha kicsi csengettyűk szóltak volna a fák és bokrok között, ahogyan távolodott. Estefelé arra figyeltem föl, hogy valamit taposok a padlón. Fölemelem. A melltartó! Első gondolatom az volt, hogy eldugom. Igen, de hátha keresik? A gyerek bizonygatja majd, hogy elhozta megmutatni nekem, én meg tagadom, kész a bonyodalom. Nem, ez nem jó! Inkább megkeresem Andreát, és visszaadom neki, vigye csak haza szépen, ahogyan elcsente. Nem találom sehol. Az udvaron nincs. A teraszon sem. A sportpályán és a strandon nem látták. Tűnődöm, mit kezdjek a ruhadarabbal. Eléggé fura helyzet, kezemben egy idegen nő melltartójával mászkálok. Nézegetem, forgatom. Az ördögbe is! Hiszen ez nem is melltartó, hanem egy bikini fölső része. Na, anyuka most nem tudott fürdeni, ha csak formabontásra nem szánta magát, és monokini- vel is beérte. Biztosan kereste ágy alatt, kofferban, a szekrény mögött, kád mellett, szidva a gyereket, meggyanúsítva rendetlenséggel az urát, és sejtelme sincsen arról, hogy az intim darabot itt forgatom az ujjaim között, s ráadásul olyan ártatlan vagyok az egészben, hogy elmesélni sem merem senkinek, mert fölér egy öngyalázással. Nézegetem a ruhadarabot, s apránként hozzárakódik képzeletemben a viselője, a kis molett, vidám asszonyka, amint hátrahajtott fejjel kavarász, mint egy kis töltött gerle, valószínűleg azért ebben a pózban, mert tudja, hogy így előnyösen hat a szép nyaka és a válla, jól áll neki ez a mozdulat. Haj-haj! Ha az ördög gátolni akarja az embert a színdarabírásban, megkísérti a nő képében! Eh! Legjobb az egyenes út, ha már úgyis görbének látszik! Papírba csavartam a monokinit, és átvittem a szomszédba. Anyuka lángvörös arccal vette t át, és rárivallt a gyerekre:- Andrea! Szégyelld magad! Andrea úgy tett, mint aki szé- gyelli magát. Láthatóan nem értette, miért kell lehajtania a szöszke fejét bűnbánóan. Apuka viszont értette. Zavartan heherészett az ágy szélén ülve, s magyarázta, hogy elnézést kér, de, ugye, a gyerek az olyan, hogy mindenfélét kihord, játszik vele, még jó, hogy más egyebet nem vitt át hozzám, mert ilyenkor nyáron sza- naszéjjel van minden, az ember egész nap ruhátlanul ténfereg, természetesen nagyon köszönik, hogy visszahoztam, s ne értsem félre a dolgot, de kérik, hogy legközelebb azért ne várjak véle estig, mert, ugye, netán, valaki megláthatja nálam a felesége holmiját, pláne egy ilyet, és - tudjuk, milyenek az emberek! - még félre találják érteni, kész a pletyka, és ezt igazán nem szeretné, mert ö olyan ember, hogy még a gyanúsításra is ölni képes, persze, ez nem a mostani esetre vonatkozik, mert ő tökéletesen megbízik a feleségében, rólam nem is beszélve, mindenesetre hozzam csak azonnal vissza, ha netán valamit megint áthurcol a gyerek, még egyszer nagyon köszönik és jó éjszakát kívánnak... ... Másnap délelőtt megjelenik Andrea az ajtóm keretében. Közlöm vele, hogy - szakítunk! Elvégre csak úgy odadobta férfiúi becsületemet, ezután nincs játék a ceruzákkal, barackot sem kap, fagyit sem, hanem egy suppot a kis fenekére, amiért elhurcolász- sza anyuka holmiját, és még szégyenbe is hoz, most pedig menjen szépen haza. Andrea komolyan végighallgatta a „hegyi beszédet“ (ahogyan a nők szokták nagylány-, majd asszonykorukban), azután diplomatákat megszégyenítő érzékkel egy ezüstpapírba tekert micsodát húzott elő, és csak úgy volt hajlandó vetem szakítani, ha előbb megeszem a csokoládéja felét. bejáratánál már ott állt a homok- i, maga a hadosztályparancsnok jan, mélyen a homlokába húzott, <ék szegélyű sapkában figyelme- rképtáskába bedugott térképet, ó, és a küszöbön - ódivatú, bő ban - megjelent egy hosszú hajú, r. ifestő - mutatkozott be. A táborentették, hogy jönni fog. Négy getésre: sietek a repülőtérre, ft három is - szólt mosolyogva túdióban megbíztak, hogy a terü- tezletre fessem meg egy fiatal portréját. Olyan tetterős és már 3dzett légi harcos keltene... szuperszonikus repülőgépnek, >k írni szokták - kapott a szón - Nálunk sok ilyen van. Az én ilyenek. Nem figyelte még meg, jen egy kicsit megfogyatkoztak Nos hát az én komszomolistáim szakai repüléseken. Igen, igen. jót, így egyezzünk meg: én most rre, és ideküldöm önnek három ünket. elhajtatott. A festő fütyörészve ető eszközöket, amelyekkel tele sztályparancsnok szobája. Húsz nyílt a barna bőrrel párnázott ajtó, ócska azt kérdezte a küszöbről: íadosztályparancsnokunk paran- myenko hadnagy. :eplös arc, keskeny váll, szinte gödröcskés áll. „Hát születhet ha ilyen modellel akad össze az lózba állítja is, lehetetlen megra- 3tt vakmerőség, a keménység és a telki szépség szembetűnő vonásait." Sóhajtott egyet, és bocsánatkérően azt mondta:- Köszönöm, majd később megkeresem. Az első után megjött a második vadászrepülőgépvezető, mégpedig - minden jel arra vallott - egyenest repülés után vagy repülésre menet. Rajta túlnyomásos Gennagyij Szemenyihin Mmäjd ruha, kezében magassági hermetikus sisak, és valahogy hanyagul, sőt csúnyán tartja.. Fakó világoszöld szeme fölött gyéren nőtt szemöldökét mintha tejfellel öntötték volna te.- Szkripaljov hadnagy. A tábornok parancsára jöttem...- Este majd megkeresem - mondta kitérően, közbevágva a csataképfestö. A harmadik hadnagy - szétivelő, cigányos szemöldökű, horgas orrú és szinte szorongóan zavart tekintetű legény - még nagyobb csalódást okozott neki, különösen a még sose borotvált pihe ott, ahol egy igazi hős pilótának már hetyke bajusza tehetne. „Vigye el az ördög! - szitkozódott magában a festő. - De hogyhogy mind ilyenek?! Aztán keserű sóhajjal einezest Ken azért, hogy zavarta őket. Egy félóra múlva az ablak előtt elzúgott egy autó, aztán felpattant az ajtó, és megjelent maga a tábornok; a repüléstől boldogan izgatott volt és rózsásra pirult.- No, hogy tetszenek az én sasaim? Végül is melyiküket választotta?- Sasok?! - kérdezte gúnyosan a festő. - Ugyan hát miféle sasok ezek?! Még azt sem értem, hogy egyáltalán miért adták meg nekik az elsőosztályú repülőgépvezető rangot. Hát talán van valami a külsejükben Cskalovból, Kokkinakiból, Gromovból vagy Kozsudub- ból? Némelyik tizedik osztályos is férfiasabbnak, daliá- sabbnak hat...- Hát ... ahogy gondolja! - robbant ki hirtelen a tábornok. - Másokat nem tudok ajánlani, mert erre a háromra büszke az egész hadosztályunk. Elnézést kérek. A festő, mivel nem talált megfelelő modellt, azzal az érzéssel, hogy csak elfecsérelte, elpocsékolta az idejét, dolgavégezetlenül hazaindult Moszkvába. Eltelt öt év. Egy kora tavaszi reggelen Vavilov csataképfestő, moszkvai lakásából elindulva, kivette a levélszekrényből az újságokat, és a Pravda első oldalán megpillantott egy nagy fényképet. Egy honnan, honnan nem, de mégis igen ismerős arcú fiatalember nézett rá - sapkáján rák formájú pilótajelvény. Vavilov rögtön megismerte a horgas orrot, a szempár fölött szétívelő szemöldököt. A kép alatt a nyomtatott aláírás - űrhajós... Aztán annak a hadnagynak a családneve következett, akinek arcmását nem volt hajlandó megfesteni a művész. Ekkor Vavilov elkeseredve azt gondolta: néha milyen nehéz a jelentéktelen külső mögött megsejteni az erős jellemet. „Hát igen - mondta magában mentegetőzésképpen -, változnak az idők, de ez a legény most már sohasem akar modellt ülni nekem.“ MAKAI IMRE fordítása jtele TÖRÖK ELEMÉR Nekem a hazám Vadgalamb-búgású alkonyaiban hnegyek a Füzerő felé lassan a régi országúton, s felvillantja a képzelet a gyermekkori képeket. Jönnek felém elmerült emlékek a tisztaságra szomjas mezők felől, virágzó kökénybokrok - napra terített jószagú dunnák - ragyognak a térben, dalt zúdít az erdő, körbehömpölyög az érintetlen tájon, csikónyerítés, kolompszó visszhangzik fel bennem, lábaimnál a Tice, felettem az ég kékje, csizma koppan, ezeresztendős paraszt ősöm jön kaszával a mezőkön, hozza magával a néma búzaföldek arany melegét. Mintha észre se venném a történelem fáradt utazóját, nézem az aszályos réten lépegető magányos gólyát, megtörtöm homlokom, s mondom csak úgy magamnak: e táj tenyérnyi bár - nekem a hazám. Hiába is mennék tüntetőén beárnyékolt arccal naposabb tájra, csak itt maradhatok múltammal azonos önmagámmal. YVA BLONSKÁ HA Ha igazammal csiholom a követ, mely bennem van, vagy az igaz ég el, vagy követ mozdítottam. Ha az álom vödrét lelkem mélyére bocsátom, vagy tüzem kioltom, vagy olajjal szítom. S ha élet ragad el szilaj, büszke vágtán, vagy a lóról esek, vagy ülök a hátán. Béttes István fordítása
