Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1983-07-01 / 26. szám
L ovon, tevén, gépkocsival, sőt vitorlával felszerelt járművel is átkeltek már a sivatagon. De gyalog, nehéz hátizsákkal, minden segítség nélkül... Erre még nem volt példa. Éppen ez adta meg az egyedülálló vállalkozás értékét. Több ezer különböző foglalkozású ember dolgozik a sivatagban: olaj- és gázvezetékeket fektetnek le, öntözöcsatornát építenek, szakemberek figyelik rendszeresen az időjárást, ásványok után kutatnak. Gépkocsik százai szelik át a sivatagot a szélrózsa minden irányába. Előfordul, hogy a gépkocsi összetörik, és utasai nyomtalanul eltűnnek a sivatagban. Mi a teendő, milyen módon lehet segíteni a bajba jutottakon? Erre kellett megoldást talárni. A kutatócsoport azt a feladatot kapta, hogy dolgozzon ki egy mentő-programot arra az esetre, ha a sivatagban a közlekedési eszköz felmondja a szolgálatot. Az év legmelegebb hónapjában, augusztusban vágtak neki a Kizil-Kum sivatagnak. Az expedíciót a harmincöt éves Nyikolaj Kondratyenko orvos, a testnevelési főiskola sportorvosi tanszékének munkatársa vezette. Tagjai: a huszonkilenc éves Vagyim Zsuravljov, a főiskola edzője, a harminchárom éves Helmut Hegel mérnök, a negyvenhat éves Vlagyimir Volkov elektrotechnikus, és a huszonkilenc éves Pavel Bogdanov lakatos. Mindnyájan a Kazah SZSZK fővárosában Al- ma-Atában élnek és dolgoznak. Mindegyikük ötvennégy kilós hátizsákot cipelt, amelyben főleg élelmiszer volt: szárított hús, levespor, darafélék, cukor és tartósított kenyér. A kevés vizet, amit magukkal vittek, csak a kezdeti időszakra szánták, ugyanis a térképen be voltak jelölve a forrásvizek és kutak. A hátizsák hevederje mélyen a húsukba vágott, és Kondratyenko, miközben társai lihegését figyelte, arra gondolt, talán túl sok élelmet visznek az útra. Természetesen különleges helyzetüknek megfelelően számították ki az élelmiszeranyagot, de valahogy túlságosan soknak bizonyult. Emiatt gyakran kellett kényszerpihenőt tartani. Elgyengülve engedték le súlyos testüket a földre, és szótlanul ültek egymás mellett. Csak éjszaka mentek, akkor nem olyan tikkasztó hőség. Ám a hőmérő higanyszála még ilyenkor is ritkán süllyedt 30 Celsius-fok alá. Az első napok voltak a legnehezebbek. Mindnyájan rosszul érezték magukat, a kiújuló sérülésektől szenvedtek. Kezdetben útjuk szakszaulókkal (sócserje) borított terepen vezetett, gyökereik kiálltak a homokból, gyakran megbotlottak bennük. Kietlen helyeken jártak, se növény, se állat nem mutatkozott, csak útjuk kezdetén találkoztak egy-egy fácánnal vagy nyúltál. Egy nap megtörtént a baj: Vagyim Zsuravljov megsértette a lábát, minden lépésnél éles fájdalom hasított belé. Kondratyenko agyán átvillant a gondolat, hogy ez a váratlan baleset az egész expedíció sikerét veszélyeztetheti. Először fordult elő, hogy éjszaka nem folytatták útjukat. Ideiglenesen letáboroztak, hogy megvitassák a helyzetet. Abban mindnyájan egyetértettek, hogy Vagyimot vissza kell küldeni a városba. A kérdés csak az volt: hogyan? önkéntelenül is eszükbe jutott a nemrégi kattarai (Egyiptom) tragédia, öt nyugatnémet fiatalember elhatározta, hogy mintegy 180 mérföldet „autókázik“ a szabadban. Mindjárt az első nap elromlott az egyik jármű. Ketten a másik autóval továbbmentek abban a reményben, hogy megtalálják az utat, vagy hoznak valami segítséget. Másnap este a másik autó is elakadt a homokban. Kénytelenek voltak gyalog folytatni útjukat. Ugyanezt tették egy nap elteltével az első kocsiban rekedt fiatalemberek is. Nem lévén elegendő vizük, szervezetük nem volt képes elviselni a folyadékhiányt, mint az öten szomjan haltak, noha mindössze száz méterre haladtak el egy sivatagi kút mellett. Később a mentőosztag megtalálta a fényképezőgépüket. Az első képeken életerős fiatalemberek, akik fittyet hánynak a sivatag veszélyeinek. Az utolsó képeken pedig meggyötört, kétségbeesett emberek, akik súlyosan bűnhődtek könnyelműségükért... Az első és az utolsó felvételek között mindössze három nap telt el... Az alma-ataiaknak szerencséjük volt, mert reggel a táboruk közelében lévő kútnál találkoztak egy üzemanyagot szállító teherautóval. A gépkocsi vezetője magával vitte Vagyimot a városba, és még néhány felesleges holmit is. Most már könnyebb, mintegy 45 kilogramm súlyú hátizsákkal folytathatták útjukat. Fokozatosan hozzáedzódtek a sivatagi élethez, amelyben minden fordítva volt: akkor keltek, amikor az átlag ember lefeküdt aludni, és csak akkor feküdtek le a ponyva alá, ha módjuk volt rá, többnyire fényes nappal. Vizet rendszerint a térképen feltüntetett helyeken találtak, de megesett, hogy sem forrás, sem kút nem volt a megjelölt helyen, ilyenkor nem maradt más hátra, mint elviselni a szomjúságot. Ez nem ment könnyen. Egy alkalommal egymás után három kijelölt ponton nem találtak vizet. Igaz, egy kevés tartalék mindig volt a gumitömlőben. Ám semmi biztosítékuk nem volt arra, hogy vizük kitart a következő kútig... Egyikük különösen nehezen viselte el a szomjúságot. Kondratyenko mór néhány napja észrevette, ez a társuk általában nyugtalankodik, retteg, hogy víz nélkül marad. Attól félt, hogy neki kevesebb jut, mint a többieknek, amikor majd a maradék vízkészlet elosztására kerül sor. Víz... Aligha van a szomjúságnál súlyosabb, kín- zóbb fizikai megpróbáltatás. Végül is rábukkantak a vízre, és egy csapásra visszatért erejük. Minden olyan volt, mint korábban, de már más szemmel néztek egymásra és társukra, aki nem titkolta, hogy kételkedik az expedíció sikerében. Szándékosan nem nevezem meg, mert az expedíció tagjai megváltak tőle és következő útjukra már nem vitték magukkal. Átkeltek ezen a nagy - az Amu-Darja folyótól a Szir- Darjáig terjedő - sivatagon. Huszonhárom nap alatt 520 kilométert tettek meg. Az alma-ataiak egyedülálló útjuk során különböző orvos-biológiai kísérleteket is végeztek, ami még jobban növelte az expedíció jelentősét. Az utolsó három napot nappal tették meg, hogy a sivatag minden „áldását“ kitapasztalják. Vizük elfogyott. Amikor kiértek az Amu-Darjához, megfeledkeztek minden ésszerű óvintézkedésről, amely a szomjúságban szenvedőkre vonatkozik, és élvezettel habzsolták a folyó vizét. LEONYID REPIN (Komszomolszkaja Pravda) H a néhány órát sítalpon haladunk a Fehér-tenger legkeskenyebb torkolati részének szilárd parti jégpáncélja mentén, egyszer csak arra leszünk figyelmesek, hogy a jégtorlaszok közül, valamelyik rianásból futball-labda nagyságú fej bukkan fel. Semmi kétség, fókával találkoztunk. A fóka hangosan fellé- legzik, kíváncsian körülnéz, úgy emelkedik ki a vízből, hogy még ezüstös nyaka is kilátszik, csapdos egy ideig úszólábaival, közel engedi magához az embert, majd megint eltűnik a víz alatt. A tengerpart orosz lakói és a norvég halászok régóta vadásznak itt gyűrűs-, szakállas- és más fókafajtákra. Különösen a grönlandi fókát tartották értékes zsákmánynak. Életük és jövedelmük nagy mértékben függött a vadászat sikerétől. Amint közeledett a tavasz, szántalpas csónakjaikat megrakták tüzelőfával, élelemmel, és két-három hónapra útnak indultak. Vándoroltak a fókák után. így volt ez sokáig, mígnem megjelentek a jégtörők. Közöttük különleges fókavadász hajók is segítették a vadászatot. A harmincas-negyvenes években oly intenzív vadászat kezdődött, hogy az ötvenes évek elejére az állomány katasztrofálisan a felére csökkent. Igaz, még ekkor is másfél millió fókát számláltak. Ám ha ez a tendencia folytatódik, akkor a fókák hamarosan kipusztulnak. 1957-ben a Szovjetunió és Norvégia a vadászatot szabályozó egyezményt kötött. A fókák ugyanis a skandináv állam pontjai felé vándorolnak, fekvőhelyeik részben a „Keleti jegek“ - tehát a Fehér- és a Barents-tenger, részben a „Nyugati jegek“ - azaz a Grönlandi-tenger, pontosabban a Jan Mayen sziget körzetében találhatók. A Szovjetunió 1965-ben leállította a tömeges fókavadászatot. Ezek az intézkedések hatékonynak bizonyultak, a grönlandi fókaállomány ismét gyarapszik; az évi szaporulat öt százalék. A szakemberek szerint ez jó arány, de van még valami, amire tekintettel kell lenni: a fókák szerencsés esetben harminc-negyven évig élnek. A tudósok számításai szerint a növendék állatok hatvan százaléka rendszerint akkor pusztul el, amikor a kis fókák nyáron a Fehér-tengerből északibb tájakra úsznak, hogy ott felhízzanak. A Fehér-tenger a fókáknak amolyan szülőotthon — nemhogy napról napra, de óráról órára nőnek. Az újszülött - nyolc kilós, ám két hét múlva a súlya már a fél mázsát is meghaladhatja. A „mama“ jól táplálja kicsinyét - tejének zsírtartalma hatszorosa a tehén tejének. De csak három hétig gondoskodik utódjáról, azután elhagyja. Szó, ami szó, spártai nevelés. A kölyökfókának - amikor vedlik - abból kell megélnie, amit ez alatt a három hét alatt felszedett. Olyan a sorsa, mint télen a medvéé. És amikor kész a „bundája“, már saját magának kell gondoskodnia az élelemről. Bele- pottyan a vízbe, vadászik egy kicsit, majd felmászik egy jégtáblára - megpihen. Ezzel kezdődik első útja a Novaja Zemlja (Új Föld) felé, sőt, még északabbra, hiszen arra sodorja őt a jég. Ebbe az útba majd minden második fóka belepusztul. A tudósok törték a fejüket: mit tehetnek ez ellen. A véletlen segített. Az Arhangelszki terület Zimnyaja Zo- lotyícai falujának apróságai megkérték a tapasztalt vadászt, Vaszilij SzpirovW, hozzon nekik a Fehér-tengerről egy - „fehérkét“. így nevezik a fókakölyköt szőrméje színe után. Szpirov hozott is, ám a gyerekek öröme nem tartott sokáig. Az állat kedvetlen volt, befúrta magát a hóba, semmit sem evett, prémje csomókban hullott A gyerekek kedvencüket megpróbálták sűrített tejjel itatni, de „fehérke“ elfordította az orrát, és csak szuszogott. Egy szép napon aztán csodálatos változás; történt: a kis fóka levedletté bőrét; fekete foltos ezüstbundába „öltözött“, és megjött az étvágya. A történetben semmi különös nem volt, az állat vedlett. Az viszont meglepő volt, hogy mindez anyja távollétében történt. A felnőtt állat, ha csupán három hétig, de mégis gondoskodik kicsinyéről. Mi lenne, ha nem egy, de száz, ezer fehérkét hoznának ide? Cseperedjenek csak fel itt, a falu melletti telepen, azután megerősödve indulhatnak a Novaja Zemlja felé... Zimnyaja Zolotyica első kísérleti telepe bizonyította, hogy kifutóiban felnőhetnek a fókakölykök. A biológusok is jól jártak: egyszerűbbé vált az állatok megfigyelése, könnyebben gondoskodhattak róluk. Ha rossz volt az idő, akkor a kicsinyeket ibolyántúli sugarakkal melegítették. E kezelés eredményeként felére csökkent az állatok vedlési ideje. Más eszközöket, módszereket is alkalmaztak, hogy a fehérkék gyorsabban gyarapodjanak. A kifutókban mérték a súlyukat, gyógyították a beteg állatokat. Mindez világviszonylatban is új kezdeményezés volt. A zolotyicai kísérlet története számokban: 1971 - 25, az elkövetkező években pedig - 2,8, illetve 15 ezer kis fóka gondozása. Most már Kojda településen is vannak kifutók, amelyek 34 ezer állatot fogadnak be. Helikopterek segítségével fogják ki a fókákat. Először repülőgéppel derítik fel a terepet. A pilóta mintegy húszszor „vágja át“ a Fehér-tenger „torkát“, és térképen rögzíti: hol találhatók a torkolati vidéken a fókatelepek. Azután vadbefogók érkeznek helikopteren. Leereszkednek a jégtáblákra, és úgy gyűjtik össze a fehérkéket, mintha nyáron gombásznának, vagy éppen sarkvidéki szedret szednének. Az Oszvobozsgyenyije (Felszabadulás) szövetkezet elnöke kalauzolt végig a gazdaságon.- A helikopter nem száll le a jégtáblára, az veszélyes lenne. Fennmarad a levegőben, de teheremelö köteles konténert erősítenek hozzá. Egy ilyen konténer egyszerre 50-60 állatot szállít. Hogy a fókakölykök ne karmolják össze egymást, „bepelenkázzuk“ őket, mint a gyermekeket. Arra is ügyelnünk kell, hogy ne essenek ki a konténerből. Erről a háló gondoskodik. A sarkvidéki tavasznak sok hagyományos jellege van, a legújabb egészen különös...- Megjött a „fókahelikopter!“ - kiabálják a gyerekek, lármás csapatokban rohannak oda, ahol halkulni kezd a légcsavarok zaja. Itt a tavasz, mert repülnek a fókák?... Zimnyaja Zolotyicában és Koj- dában ez már megszokott dolog. TATYJANA SKOLNYIKOVA A Junij Naturaliszt című lapból KÍMÉLJÜK A FÓKÁKAT Kísérlet a Fehér-tenger partvidékén ■N
