Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1983-08-05 / 31. szám
ború dúlt gy fiatal iy mástól, egy rizs- cskában. 'ermekü- It, délceg i. Amikor ít folyón 1. iradt, tá- ■gényen. fiúgyer- ib hóna- s elmúlt, mindig , megtaii, s az öme telt mindent, i. Estén- t a gyérén neki, semmit ileszötte , milyen kos, és nul dolsste, mitét volt, :g őket. jés hal- k cikáz- ráhajol- szél őr- matetöt. yja nyalni kez- tz ég! hetetlen szolajjal Dsságtól t. Ekkor 3n megkeverte, tt, közérttől újra y, hogy Ne félj, gén, aki te apád, lost már a falon a vihar ) lehűlt, a közeli lek mo- radt el. kérdez- apa? Az íl húzta 3b, s az őrt. Felemelte az újjait. s az árnyék két nyuszifület mutatott, összekapcsolta őket, a nyuszifülekből kiskacsa lett. Aztán összefonta a karjait, s ettől a kisfiúnak úgy tűnt fel, hogy az apja kismalacot tart a karjaiban. Végül ezt mondta: Most mutatkozz be szépen apának, mondd, hogy jó estét, hajolj meg, kívánj szép álmokat, aztán megyünk aludni. Ettől kezdve minden este megismétlődött az árnyékjáték. Lefekvés előtt a kisfiú mindig meghajolt, és így szólt: Jó éjszakát apa! Aztán a gyermek elaludt, az asszony pedig egyedül maradt az árnyékkal. A férjére gondolt, aki Eduard Claudius kigördülő könnycseppet. Lehajolt, megsimogatta az arcát. Nem lesz több könnycsepp, mondta. Az asszony arcán mosoly éledezett. Aztán már a férfi karjaiban volt, mikor észbe kapott: Áldozatot kell bemutatnunk! Hálából, hogy megköszönjük a visszajöttödet! Sietek, gyorsan megveszek mindent, amit kell. Az apa egyedül maradt a fiával. Karjaiba vette. Vonásait vizsgál- gatva úgy érezte, magányossága elmúlt. A saját ajkát látta viszont, a saját szemeit, s a gyermek apró kezeiben a saját erős ökleit. Aztán felkapta a fiút, s feldobta a kunyhó tetejéig, s tető bambuszlombja nagyon messze volt tőle, és arra, hogy talán reménytelenül várja. Újabb hónapok teltek el, a fiú megnőtt, s az asszony egyre szomorúbb lett. Egy napon azonban, mikor a szíve már olyan kemény lett a szenvedéstől, mint a kő, a kunyhó ajtajában megjelent a férfi. Az örömtől s a meglepetéstől teljesen megbénult. Ereje elhagyta, hirtelen azt érezte, hogy a padlóra zuhan, s meg sem tud mozdulni. Szemeit zárva tartotta, nem mert a férfira nézni. Sovány, elcsigázott arcát azonban maga előtt látta, s nagy lázasan csillogó szemeit is, melyekből a katonaélet magányosságát olvasta ki. Sajgott a szíve az örömtől és a fájdalomtól. A férfi közelebb lépett. Ekkor észrevette az asszony szeméből d ul jdtették ultimum... * ízek éljen gyerek már az öreg mondják a látogatók s az ápolók többször csak anyagmozgatók lepereg a szidás róla s a szeretet tűrhetetlen minden minden csak nyűg neki mégis: ne hagyjatok mégis: itt legyetek mindegy már mit adtok adjatok adjatok csak úgy zizegett. Birkóztak, hem- pergett vele a padlón. A fiú, aki nem szokott az ilyen vad játékokhoz, kacagott is, jajgatott is egyszerre. Közel kerüllek egymáshoz, pedig a gyermek még sohasem látott más férfit a kunyhóban. Aztán a férfi váratlanul magához szorította, és így szólt: Mondd, hogy apa! A fiúcska csodálkozva pillantott rá, aztán hátat fordított. Hallgatott. A férfi újra kezdte: Sokáig voltam távol. Én az apád vagyok, apának kell szólítanod engem. A fiú megrázta a fejét. A férfi bizonytalanul nevetett: És meg is kell hajolnod előttem, az apád vagyok. A fiú csak a fejét rázta: Te nem vagy az apám. A falra mutatott, ott van az én apám, minden este ott van. Mutogat nekem mindent, nyuszit, malackát, kacsát, a karjaiban tartja őket. Előtte hajtom meg magam, neki mondom, hogy jó estét, apa. És mikor aludni megyek, megint meghajtom magam, és akkor azt mondom, szép álmokat, apa. És aztán az anyukám még sokáig együtt van vele. Mikor az asszony a zöldséggel, a rizzsel, s a gyenge csirkével felpakolva megérkezett a piacról, a férfit összegörnyedve a kunyhó egyik sarkában találta, a fiúcskát meg ijedtségtől tágra nyílt szemekkel a másikban. Az asszony letette a kosarat, és a férfihoz sietett. Mi van veled, kérdezte? Annak azonban csak az ajkai remegtek, sápadt arca, mintI :ára. Két erengve Vitására, megrop- halk du- hasábfa zinte vá- dlincset a, hogy i az asz- 3 házba, légy évörültek, íszeforrt te tették Venese- icsit be- tt azóta jult töb- xtritóttá, Hanyatt támaszként fejjel. A szája félig nyitva volt. Egy erőtlen kiáltás hagyta el tán utoljára, amelynek már nem lehetett foganatja. Csontszínű, sovány arcán mint átlátszó, vékony műanyaghártya, kifejezéstelen redők- ben állta bőr. Alig egy méterre tőle a kövér, öreg macskájuk kuporgott, s elégedetten lefetyelte tányérjából a rég kihűlt, forralt tejet. Rút sebhely tátongott a jobb szeme sarkában, s ettől olyan visszataszító ábrázatot kapott, hogy ria- doztak tőle az utcabeli gyerekek. Szürke volt és koszos, mintha mindig a hamuban heverészett volna. Tisztára nyalta a sárga bádogedényt, majd lustán megindult a kert felé. Mikor a halott asszony fejéhez ért, egy pillanatra megtorpant, s végignézett a mozdulatlan testen sajátosan gonosz, megvető nézésével.- Megmondtam, hogy egyszer rosszul jársz - ismételgette odabenn az öreg mintegy mentegetőzésképpen. - Most aztán megnézheted magadat... Délben mégiscsak kinyílt a szoba ajtaja. A szomszédasszony tántorodott be rajta sápadt, elváltozott arccal. Hátát a falnak támasztotta, s jó ideig egy szót sem tudott kimondani, csak a szemét meresztgette rémülten az öregemberre.- Hát leesett.kérdezte aztán akadozva. - Nem kellett volna már feljárnia a padlásra... Az öreg még mindig az ágy sarkában üldögélt ölbe tett kézzel, lehajtott fejjel, mint akit az erő utolsó szikrája is elhagyott.- Nem kellett volna. - Suttogta alig hallhatóan. Egy arasszal közelebb hajtotta a fejét szikár térdéhez, s ahogyan a fagyos, hideg idők után a folyóparttól recsegve elszakad egy jégtábla, hangosan felzokogott. ha kővé dermedt volna. A fiú kisurrant a kunyhóból. Az asszony a férfi fölé hajolt, magához akarta húzni a fejét, de az eltolta magától. Az asszony kissé megtántorodott. Mi történt? - kérdezte. Halgass! - szólt rá nyers, parancsoló katonahangon a férfi. Készítsd elő az áldozatot! Az asszony megfőzte a rizst és a csirkét, aztán tett-vett a tűzhely meg az asztal körül, de közben mindig magán érezte a férfi ellenséges tekintetéi. A házioltárt is szó nélkül készítette elő. Ajkát nem hagyta el hang, sem a szeretető, sem a fájdalomé. Úgy mozgott, mint egy fabábu. Mikor az oltár előtt fejet hajtottak, úgy érezte, soha többé nem tud kiegyenesedni. Az áldozat bemutatása után az asztalra tette az ételt: a párolgó rizst és az illatozó csirkét. A férfi nem ült le, ott állt továbbra is a fal mellett. Ott, ahol az árnyék megjelent esténként. Az evópálcikák érintetlenül hevertek az asztalon. Az asszony leguggolt. Az asztal lapját bámulta, a párolgó rizsszemeket, megszólalni azonban nem mert. Mintha mozognának, gondolta, Eltelt egy kis idő, aztán a férfi az asztalra ugrott hirtelen Egy bambuszrúddal ütni kezdte az asszonyt. Némán verte egészen addig, míg az ugyancsak némán, a fájdalomtól egyetlen jajkiáltás nélkül a földre zuhant. Akkor a férfi fogta a katonazsákot és elment. A falu szélén keresett magának szállást, ott is telepedett le. Az asszony sokáig reménykedett, hogy visszajön, a hetek azonban teltek, elmúlt a nyár, az ősz is, és még mindig nem történt semmi. Tehetetlenségében végül, a fájdalomtól elgyötörve egy téli este a folyóba vetette magát. Mikor a férfi értesült az asszony haláláról, hazasietett. Mindent úgy talált, ahogy utoljára volt. A fiú az ágy szélén ült és sírt. A férfi tüzet rakott, rizst készített, s mikor besötétedett, lámpát gyújtott. Ekkor az árnyéka sötét foltot vetett a falra. A fiú felugrott és meghajolt: Ó, apám, jó estét! Anya nincs már többé! Egyedül hagytad öt. Miért hagytad egyedül? Most már sohasem jön vissza! Vlado Buric Valamikor, vagy száz bolondos éve, a borbélyok fogat húztak és eret vágtak. Ha a kuncsaft belépett a borbélyhoz vagy a fodrászszalonba, a borbély mélyen meghajolva alázatosan megkérdezte:- Borotválást? Hajvágást? Fésülést? Foghúzást? Érvágást? Bizonyára a női kuncsaftnak a borotválást nem említette. A kérdések csak akkor voltak helyénvalók, ha az ember borotválatlanul, borzasán érkezett. Ha borotváltan, fésülten érkezett, mindenki számára világos volt, hogy fogat húzatni jött. Még világosabb volt, ha formátlan, dagadt képpel, felkötött állal állított be. A borbély szó nélkül leültette a beteget, energikus mozdulattal kioldotta a fejebúbján megkötött kendőt, és közönséges harapófogóval elkapta az inkriminált fogat. Az ügyes borbély mellett a kuncsaft egy jaj-ig sem jutott, az ügyetlennél az ordítása mindenfelé elhallatszott.- Aaa! Egy pillanat múlva csend támadt, majd még hangosabban és vontatottabban hangzott:- Aaaaaa... uuuu... oooj... joooj... juuuuj . Ha ezek után csend támadt, mindenki tudta, hogy a fog végre kint van. Eret vágtak szemmelverés, magas láz, ischias, mellhártya- gyulladás, magas vérnyomás, nőgyógyászati bajok, hasfájás és más nyavalyák ellen. Az érvágás a hipohonderoknak segített leginkább. A betegségek nagy részét az emberek a rossz vérnek tulajdonították, csak éppen az nem volt eléggé világos, hogy a rossz vagy a jó vér fog-e kifolyni. A vérmes és kövér emberek féltek a haláltól, no meg a gutaütéstől, ezért időnként eret vágattak magukon. Aki nem vérzett el, biztosan megváltódott. Vagy eret vágtak, vagy piócáztak. Mint ahogy manapság megkérdi a borbély borotválás után „kölnit vagy alkoholt parancsol?“, akkor is kedveskedve megkérdezte: A férfi összetörve hallgatott. Bűne hatalmasra nőtt előtte, s mindig nagyobb lett. Már olyan volt, mint egy hegy, óriási, mozdíthatatlan. Sírt, csak sírt, s a fiú tehetetlenül nézte a jajgató idegen férfit. Néhány nap múlva mégis összeszedte magát, megmosakodott, készített egy oltárt a fplyó partján, három nap, három éjjel imádkozott előtte. Az égieknél nem kapott feloldozást, s az asszonyt sem kapta vissza. Beletörődött hát sorsába, és úgy próbálta bűnét jóvátenni, hogy a fiúnak ezentúl apja s anyja lett egyszemélyben. Később a falubéliek ezt mondogatták róla: Anyának jobb, mint apának volt. LENDVAY TIBOR fordítása- Kérem alázattal, kiengedjük a rossz vért borotvával, vagy szomjas piócákat rakjunk fel? Hát volt ahogy volt, a borbély valaha bizony tiszteletre méltó személynek számított, kiérdemelvén mindennemű megbecsülést. És ma? Üldögél munka nélkül a sarokban és szidja minden szentjét annak, aki kitalálta a villanyborotvát és ennek az istentelen hosszú hajnak a divatját. Mindazt, amit a borbély a villanyborotva feltalálójáról gondol, ugyanazt gondolja a fodrász a paróka feltalálójáról. Egyesek háromévenként kétszer nyiratkoznak, mások soha, némelyek még gépollót sem voltak restek venni. Némely borbélynak kétnaponként sem adódik egy hajvágás, nem még hogy eret kellene vágnia vagy egy foggyökeret kihúznia. Itt az ideje, hogy a fodrászok is kitaláljanak valami mellék- foglalkozást. Talán egynémely kuncsaftnál megpróbálkozhatnának a szívátültetéssel. BÚS MÁRIA fordítása Gyurák Éva: Lendület (tusrajz)
