Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1983-08-05 / 31. szám
11FHIIM A népművészet helye hétköznapjainkban Már a tanúi is fogyatkoznak annak a világnak, amelynek mindennapjaiban autentikusan élt a népművészet Ez azonban nem jelenti azt, hogy az eltűnt paraszti társadalom, amelynek erőtől duzzadó, közösségi erkölcs és ízlés befolyásolta, funkcionális művészete volt, oly távoli volna, s nem lennének fellelhetők tárgyi világának maradványai- Néprajzi szakmunkákban tájainkon is többször írtak a paraszti művészet tárgyi és szellemi kincsei gyűjtésének fontosságáról, a felgyújtott anyag tudományos rendszerezéséről. Legalább ilyen gyakran emlegették azt a divatot is, amelynek lényege az értékmegőrzés, esetenként a népi művészet évszázadokon át formálódott, csiszolódott értékeinek átvétele és alkalmazása volt. Később azonban egyre inkább virágzó zugkereskedelemmé, tárgyához méltatlan üzletté változott. Arról azonban mind a mai napig kevés szó esett, hogy miként lehetne a vadhajtásoktól burjánzó „gyüjtöszenvedélyt“. és a még mai napig dolgozó idősebb, illetve a hagyományokhoz ragaszkodva alkotó fiatal népművészek kiskereskedelembe kerülő alkotásait megóvni a felszínes divattól, s az ezzel együtt járó giccsve- szélytól. A népművészeti alkotás eredetisége Az ötvenes években megvalósult a mezőgazdaság szocializációja. A hagyományos paraszti társadalom felbomlása azt is jelentette, hogy egy-egy falu- közösség sok tekintetben nyitottabb lett, fokozatosan lerombolta erkölcsi szabályait, az évek haladtával egyre csökkentette tagjainak magatartásán gyakorolt ellenőrző szereptét. Ezzel egyídöben tűntek el mindennapjainkból azok a hétköznapi és ünnepli alkalmak, amelyek köré népszokások, rituális események serege fonódott. Ahogyan a múltbartKelet-Európa népiéinek parasztsága nagyjából azonos gazdasági, művelődési feltételek között élt, a történelmi fejlődés legújabbkori szakaszában is hasonló - szocialista - társadalmi meghatározottságok között él. Nem véletlen, hogy az említett földrajzi területen élő népiek művészete alatt minden esetben parasztságunk művészetét értjük, így az is természetesnek tűnik fel, hogy országhatároktól függetlenül, azonos jegyeket észlelhetünk a népművészet funkciójának napijainkban bekövetkezett megváltozásában is. Ez a funkció merőben különbözik mindattól, ami az autentikus paraszti társadalomban jellemezte. Ami a korabeli használati tárgyak és a szellemi alkotások funkcióit illeti, azok mára teljesen eltűritek. A folklór fogalomkörébe tartozó népművészeti alkotások (népidal, néptánc, népiköltészet, népmese, stb.) megőrzésével, ápolásával már „csupján“ a művelődés, a szórakozás keretén belül foglalkoznak. A népj- művészet tárgyi részét elsősorban a pontosan meghatározott használati funkciók ellátására készített szerszámok, eszközök jelentették. Ezeken a funkcionalitással együtt megjelenő művészi karakter, mára elsődleges jellemzője lett a mai népművészek keze alól kikerült tárgyaknak. Hofer Tamás és Fél Edit Magyar népművészet című könyvében olvashatjuk: „A népművészet világa más szerkezetű, mint modem korunk művészete. A népművészet kifejezési közege nem a táblakép s a szobor (illetve csak igen ritkán), hanem sokféle, gyakorlati funkciók szerint alakított tárgy. Ennek megfelelően nem különíti el merev határ sem a művészi és nem művészi szférát, sem a művészt és a mesterembert, a háziiparost a maga használatára tárgyat formáló parasztembert. Voltaképpen egészében kell nézni azokat a tárgyi környezeteket, amelyeket egy-egy paraszti társadalom az élete köré felépített, mivel ezekben minden használati tárgynak van, ha különböző mértékben is, művészi jelentése. Az egymást kiegészítő, egymással összetartozó tárgyak együttese mutatja csak meg az őket elrendező, formáló esztétikai elvek rendszerét". A fenti megállapításból is kitűnik, hogy a múltat kutató néprajztudomány vizsgálódási terülelllillllllllllllilllllllllllllllllllllillllllll tén kívül eső, mai, élő népművészet elöl elveszett az egykor elsődleges cél: a funkcionalitás. Megmaradt viszont, s olykor a tárgyi forma eredendóségét is elnyomja a múvészieskedés. Amikor a népművészeti alkotás eredetiségét vizsgáljuk majd (függetlenül attól, hogy az ma alkotó népművész műhelyéből került-e ki), nem lehet figyelmen kívül hagyni a formában megtestesülő használati értéket. Gyakorlatilag ez annyit jelent, hogy modem korunkban is csupán az a népművészeti tárgy hordoz egyetemes értékű szépséget, amely lehetővé teszi a formájával, anyagával a szúkeb- ben értelmezett művészeti jegyeivel az eredeti célra történő használatot. Társadalmi szerepének megváltozása A népjművészet szellemi alkotásai a népjdalok, népmesék, néptballadák. néptáncok szorosabban kaptcsolódtak a zárt pjaraszti társadalom szokásrendjéhez. Némelyek (pl. a tánc) pjontosan meghatározott közösségi kapjcsolat keretén belül, íratlan törvények szabályozta formákban éltek. Természetszerűleg az ezeket megteremtő közösségek eltűnésével ezek jellege is átalakult. Mivel írásunknak nem lehet célja, hogy a népművészet szellemi rétege továbbélésének lehetőségeit vizsgálja, a továbbiakban a bevezetőben felvázolt gondolatmenethez ragaszkodva csak a tárgyi rétegre koncentrálunk. Az egykori fazekas, fafaragó (Jásztor- ember, takács, asztalos, szűcs vagy a kelengyéjét éveken át hímző hajadon leány, munkája közben aligha gondolt a művészettel. „Alkotásainak" szépjsége láttán is inkább mesterségbeli tudását, sem mint művészi látását dicsérték. Ez a vélemény természetesen visszahatott, és befolyásolta az illető személyt abban, hogy milyen díszítésű, formájú tárgyakat készítsen. így lehetett egy-egy méster- ember (népművész) valóban egy-egy közösség ízlésének, igényeinek alakítója, illetve ugyanakkor kiszolgálója is. Ez a kölcsönhatás eredményezte azt a jelenséget. amelyet ma a néprajztudomány a népművészet kollektív jellege fogalommal illet. Egy-egy alkotó csak a legritkább esetben viszonyult olyan szabadsággal a ma „népjmüvészetinek" nevezett tárgyhoz, mint az igazi művészek. Nem fűtötte olyan értelemben sem a becsvágy, mint a tudatosan eredetiségre törekvő, elhivat tott művészt. A megalkotott tárgyak funkcionalitáson túli művészi értéke, sokszinú eredetisége elsősorban azt igazolja, hogy az adott társadalmi körülmények között a tanulatlan nép Fiai sem rendelkeztek kevesebb fantáziával, mint a „nagymüvészet" tanult mesterei. Csupán a kiemelkedés útját zárták el nagy többségük előtt az antagonisztikus osztálykülönbségek. A társadalmi-történelmi fejlődés jelenlegi - szocialista - szakaszában a műveltség megszerzésében általánosan érvényesülő demokratizmus széles rétegek előtt nyitotta meg az utat, hogy alkotótehetségüket a különböző művészeti pályákon érvényesíthessék. Ennek eredményeként egyre több művészeti középiskolát végzett vagy autodidakta fiatal választja hivatásul a népművészeti alkotó munkát. Az ö esetükben már aligha beszélhetünk olyan értelemben mesterségről, mint tettük azt a paraszti társadalom mesterembereiről szólva. A szükséges szakmai fogásokat többnyire az iskolában sajátították el, s „csupán" a népjművészet hagyományait ismerték meg idősebb népjművészek műhelyeiben, vagy a néprajzi gyűjteményeket őrző múzeumokban. Munkájukat inkább nevezhetnénk a népjművészet hagyományain alapjuló iparművészeti tevékenységnek, mint a hagyományos értelemben vett népjmúvészetnek. Többen közülük a modem életvitel szerszámait, eszközeit, ruhadarabjait, dísztárgyait formálják a népi hagyomány évszázados funkcionalitását, a felhasznált anyagok célszerűségét követve. Ezeket az iparművészeti alkotásokat elsősorban az különbözteti meg az egyre szapjorodó nagyipari „népj- múvészeti" termékektől, hogy egyediségükkel, formájukkal és díszítésükkel eredetiek. Minden esetben (legyen szó játékról, kékfestő textilanyagról, kerámia étkészletről) magukon viselik a készítés manuális jegyeit; változatos formákban, kivitelben készülnek, s utolérhetetlen hatást keltenek a bennük használati tárgyakká formált természetes anyagok (bőr, fa, len, kender). Vigyázat, giccsveszély! Napijainkban a népművészeti alkotások esetében elsődleges lett az esztétikai érték, s a használati érték vált járulékossá. Ez a szereprcsere sokszor azt eredményezi, hogy az eredendően meghatározó jelleg - a funkcionalitás - teljesen háttérbe szorul. Olyannyira, hogy népművészet címkével ellátva létrejönnek olyan tárgyak, amelyek stilizált formavilágukkal idézik ugyan a népi stílust, de legtöbb esetben öncélúan „szépek“, feltéve, ha ez a „szépség“ a stilizált dekorációk objektiv megjelenésével egyáltalán együtt jár. Tömören: A népművészet bárminemű imitálása, nagyüzemi sokszorosítása, a manuális alkotás különböző készülékek, kisgéprek alkalmazásával sorozatgyártássá degradálása giccsve- szélyt jelent. Hernádi Miklós A közhely természetrajza című munkájában írja: „A hivatásos művészettől érintetlen ember - alig akad ma ilyen - semmiféle képzetet nem alakit ki a művészetről. Magától értetődőnek tartja, hogy ünnepieken táncra kerekedik a falu népje, hogy a mázas köcsögre mintát kell festeni, hogy társaival együtt nótázík, ha az alkalom úgy kívánja, ügy fogadja a széfjét, mint ami természetes, egyáltalán nem rendkívüli dolog. Nem látja a mező szépjségét, mert azonos a mezővel.“ Éppjen ezért fullad giccsten- gerbe minden igyekezet, amely nyomán a népművészeti alkotásokat „mintha népi tárgyakként" sokszorosítják. E sorok írója tanúja volt annak, hogy egy tiszteletre méltó fazekasember két különböző intézmény igényeit miként elégítette ki. Az egyik, országos hatáskörű, kiterjedt üzlethálózatot ellátó népművészeti közpjont csupán korongolt kerámiát fogad el. A másik egy kisipari szövetkezet bedolgozói alapon gipszformákba öntött miniatürizált, feltehetőleg turistaközpontok (nem is olyan) olcsó bazáraiba szánt kancsókat vásárol tőle. Nemcsak a két igény közötti értékkülönbözet jelzi a bajt. A két átvételi ár között fillérnyi különbség sincs, s ez már az anyagiak oldaláról rossz irányba orientálja a fázekasmes- tert. Feltehetőleg ez a tisztes mesterember, akit ügyessége az évek során igazi népművésszé avatott, most tudatosította, hogy az őseitől tanult fazekasmesterség nemcsak jó anyagismeretet, kiváló arányérzéket, kézügyességet művészi ihletet s nem kevés fizikai erőt kívánó tárgyanként megújuló munkafolyamat. Felismerte munkája értékét, s azt, hogy elógyártott formák alkalmazásával egyetlen mechanikus öntési mozdulattá degradálhatják. így az is megmagyarázható, miért kerülnek az ajándékboltokba „mesteri" vegyítéssel egymás mellé az eredeti népművészeti alkotások és a sokszorosított - giccsesitett - utánzatok. Ezek tengerében sajnos még az árak sem igazítanak el, hiszen a népművészetnek ma divatja van, s mint minden divatjelenség, ez is megteremti a maga üzleti érdekeltségeit. Hol van az értékhatár? A népművészeti alkotások iránt tapasztalható érdeklődésben, az eredeti funkcióval bíró használati tárgyak divat- szerű gyűjtésében akkor jelentkezett a veszély, amikor ezeket üzleti „szellemmel" megáldott „gyűjtők" kezdték hatalmukba keríteni. Egy-egy köcsög, bokály, ivócsanak, hímzett ingváll nemcsak az iránta intellektuális érdeklődést tanúsító néprajzos egyetemista, pedagógus, népművelő számára jelent ma már megőrzendő értéket. Érték lett - pjersze a dolog korántsem eredeti értelmében - a gyűjthető tárgyakban státuszszimbólumot, bizonyos életforma képviseletét látó kispolgár számára is. Éppen ezért lakásában maga is ilyen tárgyak között szeretne élni. Gyüjtöszenvedélyét felkarolja az az üzleti szellem, amely serkenti a hamisítványok tömegtermelését. Ugyancsak Hernádi Miklós írja erről a jelenségről: ,,A magát effajta tárgyakkal körülvevő ember nehezen jut el a fontos felismeréshez, ahhoz, hogy akkor vagyunk a legtöbbek, ha nem mások álcáival takaródzunk, hanem eljutunk önmagunk vállalásához. Amibe az a felismerés is beletartozik, hogy tárgyaink akkor leghübbek magukhoz, ha nem akarnak másnak (többnek) látszani önmaguknál. “ Vagyis: a fakanál továbbra is a főzés elengedhetetlen eszköze marad, s továbbra sem mázolják tele tubarózsákkal, nem karcolnak bele tüzes tűvel álnépi motívumokat. A népművészeti boltokban megvásárolható korongolt kerámia is akkor lesz a miénk igazán, ha esetenként ebből töltünk zamatos bort barátaink poharába... Nem könnyű dolog eligazodni választott témánk gyakorlatában. A népművészetben mindig a letűnt zárt paraszti társadalom tevékenységének tárgyiasu- lását kell látnunk. Az ebbe született embert a bölcsőtől a kopjorsóig elkísérte, dolgos mindennapjait gyakorlati funkcióival segítette, és az ezt kiegészítő esztétikai értékeivel gazdagította is a népművészet. Az első játék, az első hímzett ingváll, az első díszes borotvatartó, a faragott katonaláda, az új házasok első cserépfazeka, ünnepi komatála, a halott hímzett szemfedöje testesítette meg ezt a művészi funkcionalitást, amely funkcionális művészetet is jelentett. Mindez szérencsére a múlté. Szerencsére, hiszen lényegüket tekintve kimondva és kimondatlanul is a paraszti világ „cifra nyomorúságában" születtek. A modern életforma, modern tárgyaiban tükrözi a történelmi változást, amelyben az ember aktívan éli mindennapjait. Az igénye a funkcionálisan szépre és a szép funkcionalitásra, természetes. S ha ezt kielégítve a népművészet továbbélő formavilágának közelébe téved, laikus lévén elvárhatja, hogy megfelelően tájékoztassák, felvilágosítsák. Enélkül aligha sikerül megszüntetni a divatok nyomában járó szellemi automatizmusokat, az értékelés, a gondolkodás sematizmusát. Ehhez az országosan összehangolt, szocialista művészet- és müvelödéspjolitikánk alapelveiből kiinduló kereskedelmi gyakorlat jelentené az első lépést. DUSZA ISTVÁN (Emília Nováková felvétele) A forma szépsége
