Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)
1983-01-28 / 4. szám
Julio Cortázar Volt idő, amikor sokat gondoltam az axolotlokra. Kijártam a Jardin des Plan- tes-ba, s órákig néztem őket, figyeltem mozdulatlanságukat, komor mozdulataikat. És most axolotl vagyok. A véletlen vitt el hozzájuk egy tavaszi reggelen, amikor Párizs a lassú léptekkel múló téli időszak után szétnyitotta pávafarkát. A Port Royal körúton mentem le aztán rátértem a St. Maróéira és a L Hospitalra, elnéztem a zöldet a rengeteg szürkeség között, és eszembe jutottak az oroszlánok. Az oroszlánok és a párducok barátja voltam, az akváriumok nedves és sötét épületébe viszont sose mentem be. A rácsnál hagytam a kerékpáromat, és elmentem megnézni a tulipánokat. Az oroszlánok csúnyák voltak, a párducom pedig aludt. Az akváriumok mellett döntöttem, s miután unottan végignéztem a közönséges halakat, váratlanul megakadt a szemem az axo- lotlokon. Egy teljes óráig néztem őket s úgy mentem ki tőlük, hogy képtelen voltam bármi mást csinálni. A Saine-Geneviéve könyvtárban megnéztem egy lexikont, s megtudtam belőle hogy az axolotlok lárva alakúak, kopol- tyujuk és valamiféle, a kétéltüekre jellem- zo légzőszervük van. Hogy mexikóiak, azt tudtam már rózsaszín kis azték pofá!áh|0l'-fS 32 akvárium fölött kifüggesztett tábláról is. De azt olvastam, hogy Afrikában olyan példányokat találtak, amelyek a szaraz évszakokban a szárazföldi életre is képesek, s ha megjönnek az esők, a vízben folytatják az életüket. Megtaláltam a _spanyo| nevüket is - ajoloténak hívjak okét értesültem róla, hogy ehe- zsí**at ugyanúgy használtak (állítólag már nem használják) mint a csukamájolajat. Szakkönyveket nem akartam megnézni, de masnap megint elmentem a Jardin des Plantes-ba. Kezdtem délelőttönként odajárni, néha délelőtt és délután is elmentem. Az akváriumok őre zavartan mosolygott, amikor elvette tőlem a jegyet Az akváriumok előtt húzódó vaskorlátra támaszkodtam, és néztem őket Nincs ebben semmi különös, de az első pillanattól fogva megértettem, hogy egymáshoz vagyunk kötve, hogy valami, ami már regestelen-régen elveszett és tovatűnt, ennek ellenére még mindig összekapcsol bennünket. Elég volt azon az első dél- elottön megállni az üvegfal előtt, amely mögött buborékok szálltak föl a vízben. Az axolotlok az akvárium aljának keskeny es csekély (csak én tudom, milyen keskeny es csekély) mohás földcsíkján bújtak össze. Kilenc példány volt az akváriumban, s a többségük az üvegfalhoz nyomta a fejét, s úgy nézte arany szemével a közeledő látogatókat. Zavarba jöttem, szinte elszégyelltem magam, s csaknem illetlenségnek éreztem, hogy ideáitok ezek elé az akvárium mélyén csendesen mozdulatlanul összetömörülö kis testek elé. Gondolatban kiválasztottam egyet, hogy jobban megvizsgáljam. Egy rózsaszínű, áttetsző kis testet láttam magam előtt (a tejüvegböl készült apró kínai szobrok jutottak róla eszembe), amely egy különös finomságú halfarokban - testünk legérzékenyebb részében végződő, tizenöt centiméter hosszúsá- gu gyíkra hasonlított. A gerincén egy átlátszó uszony futott végig, és olvadt beto a farokba, de legjobban azok a leheletfinom kis lábak ragadtak meg, amelyek apró ujjakban és valósággal emberi körmökben végződtek; nem a formájuk miatt látszották emberinek, hanem azért, mert nem lehetett nem tudomásol venni hoqv emberiek. S ekkor fedeztem fel a szemét és az arcát. Ezt a kifejezéstelen arcot, amelyet nem tört meg egyetlen vonás sem, csak a szemek, ez a két gömböstü- fejnyi lyuk, amelyeket teljesen kitöltött az áttetsző arany, s nyoma sem látszott bennük semmiféle életnek; de amint elnéztem őket, tekintetem mintha áthatolt volna az aranyrétegen, s szinte beleveszett a szemek áttetsző, sejtelmes belső világába. Vékony, fekete udvar övezte az aranyszínű szemeket, mintegy belerajzolta őket a rózsaszín húsba, a fej elmosódón háromszög alakú ékkövébe; a háromszög persze szabálytalan volt, a csúcsait görbületek tompították le, s így teljesen olyannak látszott, mint egy kis szobor, amelyet kikezdett az idő vasfoga. A száját elrejtette az arc háromszögletű síkja, csak profilból lehetett következtetni számottevő méretére; szemközt nézve az axolotl szája mintha csak egy apró kis rés volna, mint egy lyuk az alabástromon. Kétoldalt a fején, ahol a fülének kellene lenni, három korollra vagy növényhajtásra emlékeztető vörös kis ágacskák mereven fölegyenesedtek, majd újra lekonyultak. Néha leheletfinoman megmozdult valamelyik apró kis láb, s láttam, amint a parányi ujjak lágyan elhelyezkednek a mohán. Az a helyzet, hogy nem nagyon szeretünk mozogni; olyan szűk az akvárium, hogy alig mozdulunk meg, farkunkkal vagy fejünkkel máris egymásnak ütközünk, s nehézségek, viták, kellemetlenségek támadnak. Ha nyugton vagyunk, kevésbé érezzük az idő múlását. Épp a nyugalmuk volt az, ami meg- igézett, amikor először láttam az axolotlo- kat. Úgy rémlett, homályosan értem is titkos akaratukat: hogy közönyös mozdulatlansággal szüntessék meg a teret és az időt. Később jobban kiismertem őket: a kopoltyúk összehúzódása, a vékony kis lábak puhatolózó mozdulata a köveken, egyikük-másikuk hirtelen úszkálása (egyszerűen a testük hullámzásával úsznak) bebizonyította, hogy ki tudnak mozdulni abból a dermedt kábultságból, amelyben órákat töltenek el. Mellettük, a többi akváriumban, különféle halaknak a miénkhez hasonló szép szeméből meredt rám az együgyű ostobaság. Az axolotlok szeméből egy egészen más életről, egy másfajta nézésről érkezett ^hozzám üzenet. Arcomat az üveghez nyomva (ilyenkor az őr nyugtalanul köhintett) próbáltam közelebbről látni azokat az apró, aranyló pontokat, amelyeken át a rózsaszínű kis lények végtelenül lassú és távoli világba vezet az út. Hasztalan volt kocogtatni az üveget az arcuk előtt, sose reagáltak rá, a legkisebb mértékben sem. A szemükben tovább izzott az andalító, iszonyú tűz, s csak néztek rám abból a felderíthe- tetlen mélységből, amelybe beleszédültem. S ennek ellenére ott voltak a közelemben. Ezt már azelőtt is tudtam, hogy axolotl lettem. Már aznap megtudtam, amikor először mentem oda hozzájuk. A majomnak az emberekkel azonos vonásai, a közhittel ellentétben, éppen arról a távolságról tanúskodnak, amelyek elválasztják őket tőlünk. Az axolotlok és az emberi lény közti hasonlóság teljes hiánya bebizonyította nekem, hogy felismerésem helyes, nem felszínes analógiákra építettem. Csak azok az apró kis kezek... De egy, fali gyíknak is ugyanolyan keze van, mégsem hasonlít rájuk semmiben. > Azt hiszem, az axolotloknál a fej tette, ez a háromszögletű, rózsaszínű kis fej az apró, aranyló szemekkel. Ez nézett és hívott. Csalogatott. Nem volt állati. Könnyű, csaknem kézenfekvő volt a mitológia útjára tévedni. Az axolotlokban olyan metamorfózist kezdtem látni, amely képtelen volt megsemmisíteni valamiféle sejtelmes emberiességet. Tudatos lényeknek képzeltem őket, a testük foglyainak, akiket egy végtelenül mély némaságra ítéltek. Egy reménytelen töprengésre. Vak tekintetük, az a kifejezéstelen, de ennek ellenére iszonyúan fénylő, két apró aranykorong úgy hatolt belém, mint egy üzenet: „Ments meg minket, ments meg minket!" Meglepetten vettem észre, hogy vigasztaló szavakat suttogok, gyermeki reményeket közvetítek feléjük. Ők csak néztek rám tovább mozdulatlanul: a kopoltyúk apró ágai hirtelen kiegyenesedtek. Ebben a pillanatban valamiféle tompa fájdalom áradt szét bennem: talán látták, talán érzékelték erőfeszítésemet, hogy belehatoljak életük végzetesen elzárt lényegébe. Nem voltak emberi lények, de egyetlen állatban sem fedeztem fel ilyen mély rokonságot. Az axolotlok mintha tanúi lettek volna valaminek, néha pedig rettentő bírái. Aljasnak éreztem magam, ha a szemükbe néztem, olyan rémítő tisztaság ült ezekben az áttetsző szemekben. Lárvák voltak, de lárva szó spanyolul álarcot, sőt kísérletet is jelent. Vajon ezek mögött a kifejezéstelen s ennek ellenére kérlelhetetlenül kegyetlen azték arcok mögött milyen kép várta a maga óráját? Féltem tőlük. Azt hiszem, ha nem éreztem volna a többi látogató és az őr közelségét, nem mertem volna szembenézni velük. „Majd felfalja őket a szemével“ - mondta nevetve az őr, aki bizonyára kissé bolondosnak tartott. Nem vette észre, hogy éppen ők faltak fel lassanként a szemükkel valamiféle aranyló kannibál szertartás folyamán. Távol az akváriumtól elég volt csak gondolatban felidézni őket, s máris mintha a messzeségből is hatottak volna rám. Végül már mindennap eljártam, éjszakánként pedig elképzeltem őket, amint mozdulatlanná merevednek a sötétségben, s lassan elö- renyújtják egyik lábukat, s ez szinte rögtön a másikéba akad. Talán épp a teljes éjszakában lát jól a szemük, s nappal válik számukra minden elmosódottá. Az axolotlok szemét nem fedi szemhéj. Most már tudom: nem volt benne semmi különös, hogy így kellett történnie. Minden délelőtt, amikor az akvárium fölé hajoltam, kissé erősebbé vált bennem ez a felismerés. Szenvedtek, s testem minden ize felfogta ezt az elnémított szenvedést, ezt az enyhülés nélküli kínlódást a víz mélyén. Fürkésztek valamit, egy távoli, megsemmisült birodalmat, a szabadság korát, almikor a világ az axolotlo- ké volt. Lehetetlen, hogy egy ilyen iszonyú kifejezés, amely le tudta győzni az ékkőre emlékeztető arcukra erőszakolt közönyt, ne hordozza magába a fájdalom üzenetét, valami bizonyítékát ennek a felszíni elátkozottságnak, ennek a folyékony pokolnak, amelyben szenvedtek. Hasztalan próbáltam bebizonyítani magamnak, hogy saját érzékenységem vetít egy nem'létező tudatot az axolotlokba. Ők is tudták, én is tudtam, hogy hasztalan. De nem volt benne semmi különös, hogy így történt. Arcom odatapadt az akvárium falához, s szemem újra meg újra megpróbált behatolni ezeknek az aranyló, szívárványhártya és pupilla nélküli szemeknek a titkaiba. Átmenet és meglepetés nélkül pillantottam meg az üveg túloldalán az arcomat az axolotlok helyett: igen, kívül láttam az arcom az üvegtől, és megértettem. Csak egy dolog volt különös: az tudniillik, hogy ugyanúgy gondolkodtam tovább, mint előzőleg. Mikor az első pillanatban észrevettem ezt, olyan volt, mint amikor az élve eltemetett döbben rá elborzadva a végzetére. Kívül újra közeledett az arcom az üveghez, láttam, amint ajkam összeszorul az' erőfeszítéstől, hogy megértsem az axolotlokat. Axolotl voltam, s egy pillanatra tudtam, hogy lehetetlen bármiféle megértés. Ó az akváriumon kívüli gondolat volt. Maga lévén ő, ismertem őt, de axolotl voltam, és a saját világomban éltem. A borzalmas az volt - ezt még abban a pillanatban megértettem -, hogy egy axolotltest foglyának éreztem magam, mintha átvándoroltam volna belé embergondolatommal együtt, élve volnék eltemetve egy axolotl- ban, s arra volnék ítélve, hogy csillogva fickándozzak ezek közt az érézketlen teremtmények közt. De minden megszűnt, amint egy apró láb végigsiklott az arcomon, félrehúzódtak, máris^egy axo- lotlot láttam magam mellett, amint nézett rám, s megértettem, hogy ő is érti; mindez bármiféle lehetséges kommunikáció nélkül játszódott le, mégis olyannyira világos volt az egész. Vagy én voltam benne is, vagy mindnyájan emberi módra gondolkozunk, csak a gondolatok kifejezésére nem vagyunk képesek, csak szemünk aranyló csillogására vagyunk utalva, amely mereven nézi az akvárium üvegéhez tapadó emberi arcot. Ö sokszor visszatért, de mostanában ritkábban jön. Hetek is elmúlnak anélkül, hogy megjelenne. Tegnap láttam, hosz- szan nézett rám, aztán hirtelen elment. Úgy rémlett, hogy már nem érdeklődik irántunk annyira, inkább csak megszokásból jött le. Mivel gondolkodáson kívül egyebet sem teszek, sokat gondolhattam rá. Eszembe jut, hogy kezdetben kapcsolat volt köztünk, akkor olyan közel érezte magát a rejtélyhez, amely rabul ejtette, mint még soha. De a híd megszakadt kettőnk közt, mert az a valami, ami akkor rabul ejtette, most egy axolotl volt már, s elidegenedett saját emberi életétől. Azt hiszem, eleinte némi tekintetben - ó, csak bizonyos tekintetben - még vissza tudtam térni mellé, s ébren tudtam tartani benne a vágyat, hogy jobban megismerjen bennünket. De most már végleg axolotl vagyok, s ha úgy gondolkodom, mint egy ember, csak azért van, mert rózsaszínű ékkőre emlékeztető képében minden axolotl ember módjára gondolkodik. Azt hiszem, sikerült az első napokban - amikor még én voltam ö - mindebből elmondanom valamit neki. S ebben a végső magányban, amelybe ö már sose tér vissza, csak az a gondolat vigasztal, hogy talán ír majd rólunk, s abban a hitben, hogy egy mesét talál ki, megírja mindezt az axolotlokról. BENCZIK VILMOS fordítása r E letünktx és a b bér néha elkc talanságot, s És az ilyesmi . ra van. Egyszer pe gok az utcán. Süt a nap, : rétién embe szembe... Ro vés emberek gam... Aztán tatáskás férfit jó megjelené; visel, és ezei veszek észre nincs begomt Más az én tovább és ner én, a bolond., erre szükség« Figyelmezt« ne kerüljön ke Utána kiált* — Uram! Ur Nem hallja. I Ismét kiélte - Uram! Vá Nem hallja, Utána szál; Befordul a dúlok. Bemec be, én utána, són, már majc kor belép va ségbe, én ul feltartóztat.- Kit keres Mire én:- Azt az € most jött be. Mire a nő: - Milyen üc Milyen ügy ügyben, azt é Azt felelem - Belső üg\ Mire a nő:- Szinyicin hét be. El var Mire én:- Csak eg össze néhán) mondani. A nő:- Akkor mc elintézem. Én:- önnek n Ez nagyon ké A nő:- Akkor írja ron, én majd ; Fogok egy i Igen intelligen ha netán bár hozhassa zav társat. Tehát ezt ANN- Maga neken gott, ne tagadja észrevettem. Mes Mosolyogtam.. igen... valamikor. Gyöngéden átk- Megfigyeltem - az autóbuszé; pontosan nekem gott. Isteni alakja ga a megtestesült Tudom, mi a szé udvariasság. Gé gyök.- Szívesen r kednék magával, hogy gyönyörűen Atfonta karjávc kamat.- Talán elmegy hová táncolni? E *Mai észt elbeszéli Ludovit Fulla: Téli csend
