Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)
1983-01-28 / 4. szám
3 a rejtély . Az em- haszon- Ija, miért, ik a káráon ballai... Isme- k velem s és kedvem maim az akin szolid, a öltönyt öltönyön libát: elöl Irágja. n menne ezzel. De ikem volt i őt, hogy letbe. iet. i is befor- iy épület- y a folyo- rem, ami- odahelyi- i titkárnő ? - kérdi. iki éppen iy milyen em. nem mea, mind- irok neki ekem, én latom el. egy papírt és írok. om, hogy assa, ne yicin elvztelt Szinyicin elvtársi Szíveskedjék, kérem, öltözékének bizonyos részét a figyelmére méltatni - a nadrágra gondolok - ugyanis némi hiányosság észlelhető rajta a gombokkal kapcsolatban. Mély tisztelettel...“ No és az aláírás. A titkárn# elveszi tőlem a papírlapot és azt mondja:- Mindjárt elviszem neki. ön, elvtárs várjon itt. Mire én:- Nincs mire várnom. Megyek... Mire a nő:- Csak üljön le egy kicsit. Hátha Szinyicin elvtársnak valamilyen kérdése lesz... Miféle kérdése lehet, nem értem. De ülök és várok. Mire várok, nem tudom. Néhány perc múlva kijön a titkárnő, kezében a papírlapom, piros ceruzával ez van ráírva nagy betűkkel: „Misulin, kivizsgálni!! !“ Sóbálvánnyá merevedek, forgatom a papírt a kezemben és kérdezem:- Hát ez mit jelent? A titkárnő azt feleli:- Minden rendben. Ezzel az utasítással elmegy Misulin elvtárshoz.- Miféle Misulinhoz? Az ön főnöke nem értette meg, hogy... Hiszen én azt írtam neki, hogy... Én ezt megmagyaráznám neki... De a titkárnő ismét közbeszól:- Nem szükséges semmit megmagyarázni. Misulin elvtárs Szinyicin elvtárs helyettese. Menjen be hozzá a 12-es számú irodahelyiségbe. De siessen, mert mindjárt megy a minisztériumba. Milyen lehetetlen helyzet! Más fütyülne az egészre és eltűnne, de én nem... Én elmegyek a 12- es számú irodahelyiségbe. Azaz rohanok, mert még Misulin elmegy a minisztériumba! A 12-es helyiség előtt rengeteg ember. Különféle nyomtatványokkal a kezükben ülnek ott, de szörnyen sokan, és várakoznak... Én is leülök és várok... De mire várok tulajdonképpen? Azt magam sem tudom. Végül szólítanak és én belépek.- Misulin elvtárs, értse meg, ilyen ostoba helyzet állt elő... De nem is hallgat rám. Egyik kezében a telefonkagyló, éppen telefonál. A másik kezével elveszi tőlem a papírlapot, elolvassa és a jobb sarokba nagy betűkkel odaírja: „Beleegyezem!“ Tiszta őrület. Azt mondom:- Misulin elvtárs, mibe egyezik bele? Hallgasson meg... Mire ő:- Minden világos! Menjen a huszonhetesbe és írassa alá Rja- zancewal! , Már ordítok:- Mi köze ehhez Rjazancev- nak? Értse meg... Én csak azt akartam... De ő megállít:- Menjen már, nincs időm! Rja- zancev írja alá, maga pedig vigye el az iktatóba... Kérdezem:- De miért az iktatóba? Mire ő:- Siessen, mert Rjazancev elmegy ebédelni! Rohanok hát. Már egészen ideges vagyok. Félek, hogy Rjazancev elmegy. Rjazancev aláírja a papirost, rám sem néz és továbbküld az iktatóba. Ott csupa nő ül, nem is tudok velük szót váltani. Elveszik a papíromat, rácsapríak egy számozott dátumbélyegzőt, bedugják egy irattartóba és azt mondják:- Rendben van. Majd írásbeli idézést fog kapni. Sarkonfordultam és kijöttem. Gondolom magamban: Tehettek nekem mindnyájan egy szívességet! Különben is, fütyülök rátok! Amint baktatok a folyosón, látom, hogy jön velem szemben az én kedves Szinyicin elvtársam a barna öltönyében, a be nem gombolt nadrágban. Megörültem:- Szinyicin elvtárs! Megy tovább. Én utána. Bemegy az irodába. Én utána. De a titkárnő nem akar beengedni. Ráordítok:- Csak két szót kell neki mondanom! Mire ő:- Szinyicin elvtárs el van foglalva. írja fel egy papírra. Én így felelek:- Azért sem írom fel! Egyszer már felírtam... Nem vagyok hajlandó sem Misulinhoz, sem Rja- zancevhoz elmenni... Már pecsétem is van... Ott van a papírom az iktatóban! Falfehér vagyok és reszketek, mint a nyárfalevél. Azt mondja a titkárnő:- Ne idegeskedjék, elvtárs! Rögtön utánanézek! Felveszi a telefonkagylót, kérdez valamit, majd közli velem: Az ön papírja nincs az iktatóban.- Hogyhogy nincs? - kérdem.- Hát hol van?- Azt nem tudom - mondja a titkárnő. - Talán már továbbították. Jöjjön el hétfőn, majd megnézzük. Ezt már nem bírtam ki. Bevallom töredelmesen. Az idegeim felmondták a szolgálatot. Félretoltam a titkárnőt, berohantam az irodába és üvöltöm:- Szinyicin elvtárs, a mindenét! Mi van itt önöknél? Nézem, a nadrágja már be van gombolva.- Mit parancsol az elvtárs?- kérdi.- Semmit - mondom. Csak izé... Hangpróba...! Megfordultam és kijöttem. Útközben kétségbeesetten töprengek:- Magától gombolódott be, vagy a bejelentésemre reagált? De hiszen, ha az a papír ilyen gyorsan végigment az összes illetékes kezén, akkor tulajdonképpen miért kiabáltam úgy ezzel a emberrel? SÁGI TÓTH TIBOR fordítása Grigorij Gorin (Egy férfi monológja) szeretek táncolni. Ó, ezek a gyors ritmusok... Tangó - nos, tudja, ez a - pam-pa, pa-pa-pa-pam... hiszen tudja! Talán megiszunk valamit, két-két féldecit. Vagy két egészet... Maga mosolygott! Na, igen... mosolyogtam... Talán, persze, nahát...- Általában mosolygok.- Mosolyog?!- Maga olyan kedvesen nézett rám, hogy...- Igen, igen... Lehet-e egyenesen hozzám jönnie, Isteni zeném van! Tudja: pam-papam... Hmmm!- Valami az arcán annyira... - hogy is mondjam, otthonias volt. Az autóbuszban ülő emberek közt ritka az, aki annyira elragadó. Na, mondjuk, mi jó van abban az öregasszonyban, aki szinte lehuppant a maga térdére? Nem piszkította be magát véletlenül? Vagy abban a féllábúban, aki a szék támlája helyett minden kanyarnál a maga hajtókájába kapaszkodott.. Hát az a gyermekes hölgy a csomagjaival! A gyermek otthon már a saját lábán topog! Hát a középkorú egyének rettenetes bandája? Egy mákszemnyi udvariasság sincs sem az arcukon, sem a modorukban. Egyszerűen rosszul lesz láttukra az ember. Egyszerűen undorító. És úgy viselkedtek, mintha a Marsról jöttek volna. Nem otthonosan, hanem neheztelve... Valami nincs ínyükre... És magán pihentették a szemüket. S különben, minek furakodtak be az autóbuszba, ha nem tetszik nekik ott? Inkább mentek volna moziba, vagy a középkorúak báljába...- Igen...- Állandóan attól rettegtem, hogy maga feláll. Ezért volt annyira bátortalan a mosolyom. Éreztem, hogy a maga parkettoroszlán alakja kiemelte szegényességüket. Az ellentét elvét jól ismeri! De maga megkönyörült. Elnézést tanúsított, igazit, emberségest, amilyet az igazi, a nem mesterkélt udvariasság kíván. A derekam szabad lett.- Látja-e... Persze, felálltam volna. De ha az olyan lövés... a jobb lábikrába. . . Időnként sántítok is... És megsántult.- Igen-igen! - mondtam együttérzéssel.- Az évek is, tudja, az évek is mások. A bombázáskor a padlás beomlott- egyenesen a fejemre. Néha az arcom is megmerevedik. Valóban, kővé vált az arca.- Újra az unokák... Egyetemisták, naplopók... Tudod, megáll az ember esze. Vállammal megtámasztottam. Levegő után kapkodott, mint a hal.- Tudja mit? - mondom.- Üljön taxiba s egyenest a kocsmába. Szórakozni kell, mint fiatal korában... Aztán... - Megcsiklandoztam a hirtelen megöregedett társam állát (ó, az idő, az idő! Nem múlik, hanem vízesésként zúdul le!).- Aztán - a fülébe súgtam: tangó: pam-papam! Taxi! Az éjjeli bárba! De útitársamra pillantottam és változtattam a címen:- A kórház, elsősegély- nyújtásra! BÁN PÉTER fordítása IVANICS ISTVÁN Az ablaknál ül. Az üvegen sápadt derengéssel szüremlik be a novembervégi délután ködös-párás szürkesége. Két keze meg-megrándulva pihen ölében: ujjai az elmaradhatatlan horgolásra fonódnak. Fáradt, fénytelen szemmel nézi az elárvult kertet a ház előtt. A hatalmas hárs megkopasztva lengeti csupasz, száraz ágait, amint az egyre erősödő északi szél nekifeszül erős törzsének. Csak odább, a két vén tuja sűrű, buja bozótja zöldell nyáriasan haragos színben. Az egyikre, a magasabbra most rebbenő verébcsapat száll le hangoskodó, kiabáló csiripeléssel, megörülve a nyár melegére emlékeztető kedves meleg színnek. Egy kis ideig ott ugrálnak, szökdellnek egyik ágról a másikra, aztán a szél egy erősebb lökésére riadtan és kicsit csalódott csiviteléssel felrebbennek, és parányi cikázó felhőként elszállnak. A hársat is, meg a két tuját is a férje ültette régen, nagyon régen. Istenem, hol van már az az idő! Jaj, akkor de más volt ez a ház is, sose volt ilyen kihalt, csendes. Tele volt nyüzsgéssel, zsibongással, élettel. A gyerekek. A nyolc lány, meg a két fiú. Úgy jöttek egymás után, két-három évenként, s ahogy nőttek, olyanok voltak, mint a zongorasípok. Simára fésült, kontyos szép fejét lehajtja. Nézi ölébe ejtett fáradt két kezét. Olyanok, mint az öreg hárs száraz, görcsös ágai. Jó lenne folytatni már a horgolást, de olyan nehéz most ez a két kéz, meg a háta is sajog az állandó görnyedéstöl, sehogy se megy. Újra kinéz az ablakon szorongó nyugtalansággal: mi is az, amire az imént gondolt? Még itt van valahol, érzi melegét, jaj, csak el ne szálljon megint... Mi is volt az? Ó, igen, igen, a fák. Az öreg hárs, meg a két tuja. Ezeket is a férje ültette még, csak úgy, mint hátul a nagy kert gyümölcsfáit. Töprengve nézi a fákat. Milyen különös is az élet. Szegény, neki már csak az emléke él homályosan, pislogva, nagyon távol van már tőle időben és térben. S lám, a fák itt vannak, hajlongnak a jeges északi szél dühödt rohamaitól. És élnek. És élni fognak akkor is, ha már ő sem látja őket többé... Kívülről, a párás ablaküvegen egy nagy vízcsepp indul meg gyorsan futva lefelé. A szomszéd ház magas kéményéből fekete, kormos füstöt gomolygat a szél a tuják felé. Kihűlt tekintettel nézi a kihűlt kertet, amelyet alacsony kőkerítés választ el a csendes utcától. Szemhéja elnehezedik, már-már billen az őszbecsavarodott kontyos fej csendes bóbiskolással, amikor egyszerre felrezzen. Fél kettő. Lehet már fél kettő? Kinéz az utca felé, s a szeme, a fáradt, szép tekintete egyszerre megteiik érdeklődő melegséggel; apró kis fényecs- kék gyúlnak benne. A kerítésen túl, az utcán, kicsit még távolabb, kis ember imbolygó alakja tűnik fel. Az emberke fején bőrsapka, hátán nagy iskolatáska. Az unokája. Nézi a közeledő gyereket és öreg testéből elszáll a nyomasztó fáradtság érzése. Gyors, ügyes kis mozdulatokkal simítja ki térdén a félbehagyott, már karácsonyi ajándéknak készülő terítőcske széleit, aztán maga elé teszi az asztalra. Színesedő arcán csendes mosollyal indul a konyha felé. MÁZIK ISTVÁN Megyünk Elfogynak az utak, behavazza a csend . a nyár emlékét, a percek, órák, napok eltűnnek Elillan minden. Azt mondod: Könnyű a sors megint s nincs titkolnivalónk... Megyünk. A mozdulatlan táj s a föld kemény határai közt, esti derengés ölén, az ég elrejtett boltíve alatt. Ó, akadályok, hol utakat ver az éj Esti kép Válladra telepszik egy-egy falevél, döfköd a csönd... Koronggá nő a hold, éjjeli lepkék ringanak az ég fekete tavában Úszik a fák közt a csillagfény, minden sötét, csupán a melled fehér.
