Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)
1983-01-28 / 4. szám
K ét dátummal kell kezdeni, amely szoros kapcsolatban áll egymással. Az egyik jeles időpont - Sas Andor szép jelzőjével élve - a jégtörő és gyümölcshozó Február. A másik az a három évtizeddel ezelőtti utolsó januári nap, amikor - éppen Február egyik gyümölcseként - megszületett a Magyar Területi Színház. A dolgok természeténél fogva mindjárt azokra is gondolok, akik azokban az időkben nagy-nagy szeretettel, önfeláldozással és féltő gonddal bábáskodtak az újszülött körül. Fellegi Istvánra, az immár legendává magasodó Atyusra, aki - milyen kár, hogy nem maradt már ideje, ereje emlékiratainak megírására - baráti beszélgetések alkalmával idézte fel azokat a lélekemelő hónapokat, ötvenkettő nyárvégét, azt a reggelt, amikor felbontotta az Oktatásügyi és Megbízotti Hivatal levelét, amelyben megbízták őt a színház megszervezésével. Bizony, megfordult vele a világ. Színházat csinálni színészek, rendezők, épület nélkül? Persze, nem maradt magára. Egyszerre volt örömteli és megható az a pillanat, amikor az úgy-ahogy rendbehozott próbateremben először találkozott az a tizenhat színész, aki a Faluszínház magyar tagozatából, illetve a szakmai zsűri ajánlása alapján került Komáromba. Az ügyintézés már akkor is nehézkes volt, s emiatt a színészeknek több hónapon keresztül még nem folyósították a gázsijukat. Fellegi István mindezt elhallgatva saját megtakarított pénzét és fizetését osztotta szét közöttük. Meg kell említenünk Drahos Zelenskyt, a Feluszínház cseh származású igazgatóját, aki sokat segített a szlovákiai magyar színjátszás újraélesztésében. S nem feledkezhetünk meg Műnk István rendezőről, aki a Szlovák Nemzeti Színház baráti gesztusaként került az induló komáromi színházhoz. S természetesen szólni kell a színházalapító színészekről. Közülük nyolcán még ma is hivatásos színészként vagy nyugdíjasként ott vannak a színpadon. Bugár Béla, Ferenczy Anna érdemes művész, Gyurkovics Mihály, Konrád József érdemes művész, Lörincz Margit, SipossJenö, Turner Zsig- mond és Udvardi Anna élete és művészete összeforrt a Magyar Területi Színházzal. Sok mindenről, örömökről és gondokról, ma talán hihetetlen kis és nagy ügyekről kellene még irni, de a tény ennél sokkal lényegesebb: 1953. január 31 -én este a zsúfolásig megtöltött teremben felgördült a függöny: a Magyar Területi Színház megkezdte kultúrpolitikai, nemzetiségi misszióját. M ost tehát értékelni kellene az eltelt három évtizedet, a Magyar Területi Színház eszmei és művészi munkáját, eredményeit, gondjait. Annál is inkább, mert eleddig csak néhány hézagos elemzés, alkalmi cikk foglalkozott ezzel a fontos témával, az alapos tanulmányok még mindig váratnak magukra. Kétségtelen, hogy a Magyar Területi Színház áldozatos és eredményes művészi munkát végez. Voltak kiugró, országos érdeklődést kiváltó előadásai az ötvenes évek közepén (A néma levente, Viharos alkonyat, Ármány és szerelem) és a hatvanas években (A szalemi boszorkányok, Rómeó és Júlia. Háy Gyula: Isten, császár, paraszt) s akadtak bukások, középszerű előadások is. Mindezek méltatása, az okok, összefüggések elemzése a már rógóta esedékes monográfia feladata lesz. Mi most a harminc év tapasztalatait összegezve inkább a jövőkönnyű ennek a sokféle igénynek megfelelni, de a továbbélés, a továbblépés érdekében meg kell kísérelni, mert más lehetőség egyszerűen nincs. S mindezt jobb müsorpolitikával, lelkiismeretesebben előkészített, színvonalasabb előadásokkal lehet csupán elérni, s ez akkor is így van, ha tisztában vagyunk a különböző objektív akadályokkal. Érzésem szerint színházunk olykor nem méri föl - különösen a jövőre nézve - a közönség érdeklődésének fontosságát. Mintha néha megelégednének azokmim /IS/fEKINTUE Gondolatok a Magyar Területi Színház jubileuma kapcsán be tekintünk, s egyik fontos nemzetiségi intézményünk néhány - általunk különösen fontosnak vélt - feladatáról Írunk. Tudvalévő, hogy Dél-Szlovákia magyar lakta falvaiban, kisvárosaiban az elmúlt két évtizedben olyan gazdasági, szociális és kulturális átalakulások mentek végbe, amelyek alapvetően megváltoztatták az emberek életvitelét s részben az igényeit is. Gondoljuk csak el: két évtizede sok faluban a Magyar Területi Színház fellépése jelentette a fő kulturális eseményt, az ünnepet. Ma a motorizáció, a tévé korában megnőttek az emberek választási lehetőségei, szerteágazóbbak lettek igényei. A feladatok feladata az, hogy színházunk ebben a megváltozott helyzetben is találja meg a helyét, legyen továbbra is biztos pont a délszlovákiai munkásember, szövetkezti tag, értelmiségi művelődési és szórakozási értékrendszerében. Legyen ma is ünnep a színház fellépése. Bizony, nem kai a gazdasági mutatókkal, statisztikai adatokkal, amelyek köztudottan nem mindenben tükrözik a valós helyzetet. Tanúja voltam olyan esetnek, amikor elmaradt az előadás, mert mindössze tizenvalahányan váltottak rá jegyet. Már ez is elkeserítő volt, de mégis az bosz- szantott föl leginkább, hogy az illetékesek közül ez senkinek sem fájt. A művelődési ház vezetője kifizette a szerződésben rögzített összeg egy részét, „elkönyvelt" egy akciót, a színház statisztikáiban pedig egy félházas előadás szerepelt, amely a valóságban elmaradt. Ez az eset nem általános, de figyelmeztető: az ilyen ügyeskedések elsősorban a színháznak ártanak, szocialista kulturális és népművelő céljainkat árnyékolják be. A majdani, súlyosabb következmények megakadályozása érdekében határozottan gátat kell vetni az ilyen - eszméinkkel, etikánkkal összeegyeztethetetlen - módszereknek. E lgondolkoztató, hogy színházunkban növekszik az érdektelen bemutatók száma. Az olyanoké, amelyekből hiányzik a rendező, a színészi kollektíva határozott világszemlélete, művészi mondanivalója, vallomása önmagunkról és a világ dolgairól, holott korszerű, elkötelezett színházat csak az ilyen erények felcsillantásával lehet létrehozni. Ideje lenne megvizsgálni azt is, miért látogatja kevesebb néző színházunk előadásait. Vajon a műsorpolitika, s a több színtelen előadás is ludas ebben? Jómagam inkább ezt az okot tartom meghatározónak. Színházunk különösen az utóbbi években többet tesz a szlovákiai magyar drámairodalom állóvizeinek megmozgatásáért. Erőfeszítéseit néhány biztató és gyengébb premier jelezte. Mindenképpen üdvös lenne, ha sem a színházat sem pedig a szerzőket nem törnék le a kisebb nagyobb kudarcok, s közös erővel, nagyobb határozottsággal próbálnának tovább lépni, (mi kellene a színészképzésről, a rendezőhiányról, a játékstílusról, de erről más alkalmakkor már szóltunk bővebben. A közelmúlttal, az indulással kezdtem és szükségszerűen az időszerű feladatok felsorolásánál kötöttem ki. Mindenki így tesz, aki felelősséggel szól egyetlen hivatásos színházunkról, s aki e fontos jubileumot nem a „minden nagyon szép, minden nagyon jó" szemléletű frázispufogtatá- sokra használja fel, hanem ezt az eseményt olyan alkalomnak tekinti, amikor számvetést készíthet. Méghozzá úgy, hogy a pozitívumok mellett a gondokat sem hallgatja el. Mert a Magyar Területi Színház is csak így tehet eleget a jelen és a közeljövő politikai és társadalmi elvárásainak. A znap, amikor e cikket írtam, a lakóhelyemhez közeli faluban játszott a Magyar Területi Színház. Kíváncsi voltam a darab fogadtatására, hát kocsiba ültem. Az országúton a szeles esős időben két idősebb néni bandukolt. Felvettem őket: elmondták a szomszéd faluból igyekeznek színházba.- Aztán megéri-e ilyen cudar időben, qyaloqosan? Megütközve néztek rám.- A szövetkezetben dolgozunk, eső, hó nekünk nem számít. S különben is, a színházunk játszik itt ma este. Két óra múlva hosszasan tapsoltak, talán az előadásnak, de lehet, hogy főleg a színészeknek, a színházuknak. Hogy újra itt van és majd megint eljön. Az ilyen tiszta, lelkes szívű nézőből talán kevesebb van, mint a múltban, de akadnak szép számmal mindenhol. Rájuk is gondolni kell müsorválasztásban, rendezésben, színészi játékban. Mindig, minden előadásban. SZILVÁSSY JÓZSEF / A_ én színházam: a gondolat varázslata. Mások r\jL szerint: az élet tanulása. Még többen állítják: szórakozás és szórakoztatás. Egyetlen véleménnyel sem tudnék vitatkozni, legkevésbé önmagáméval, hiszen minden véleményt az ember önmagával - ebből eredeztetve a világgal (is) - szemben épített igényessége határoz meg. Mindenesetre a színház az emberi totalitás művészete. Benne a megfoghatatlan időfaktorok - múlt és jövő - között a jelen, az átélhető, a kötelező és meghatározó érvényűén életünkben lobogó. Nem véletlen tehát, hogy akadnak, akik azt is hangoztatják, hogy a színház a jelen teljességének a művészete. ÚJ SZÚ A MATESZ alakulása idején nem egyedül szolgálta Dél- Szlovákia magyar nemzetiségű állampolgárainak művelődési igényeit. Akkor még tevékenyen részt vett ebben az Állami Faluszínház magyar részlege is. Tagadhatatlan, hogy az önálló irányítású két társulat sok tekintetben konkurenciát is jelentett egymásnak. Mégis: Az alapításának harmincadik évfordulóját most ünneplő MATESZ későbbi megalakulása ugyanúgy a jégtörő Február utáni szocialista művelődésünk nemzetiségi vetületének egyik legfontosabb hozadéka volt, ugyanúgy mint évekkel annak előtte az Állami Fáluszínház magyar részlege. Küldetésük eszmei tartalmát, művészi töltetét hosszú távra a párt művelődés-politikai irányelveinek gyakorlati megvalósítása adta. Tehát a konkurrenciát ebben az esetben is a művészi munka igényessége, a dramaturgia sokszínűsége jelentette. A MATESZ-nek ma két társulata dolgozik kassai (Koái- ce) és komáromi (Komárno) székhellyel, egymástól több száz kilométer távolságra. A tájoló színházak státuszának megfelelően előadásaik döntő többségét székhelyeiken kívül, a legkülönbözőbb körülmények között tartják. Munkájukat mindkét esetben az SZSZK Kulturális Minisztériuma irányelvei alapján a közös igazgatóság irányítja, szervezi és koordinálja. A MATESZ és Thália Színpada ennek megfelelően tölti be helyét szocialista nemzetiségi kultúránkban. A két bekezdésnyi ténymegállapítást fontosnak vélem. A színház múltja és jelene az évforduló alkalmi jegyzetéből sem hiányozhat, különösen nem, ha a néző és a színház kapcsolatáról, annak specifikumáról szeretnék szólni. Tavaly nyáron, a szófiai Nemzetek Színháza világfesztiválon töprengtem azon, mit is jelent a színházművészetben a provincializmus. Jelentheti-e azt, hogy egy ország nemzetiségének játszó tájoló színház sohasem juthat el ilyen méretű seregszemlére? Jelentheti-e, hogy a kiváló színházművészeti teljesítmények csak Moszkvában, Párizsban, Londonban, Berlinben születhetnek? JelentUTAZÓ VARÁZSLAT A harmincadik évforduló a nosztalgia ellenében heti-e, hogy csak a közönség igénytelensége szüli? Egyik sem, s ezt a Szófiában is közönségsikerrel szereplő nyitrai Andrej Bagar Színház Lorca-adaptációja tagadja legteljesebben. Az azóta a televízió révén országos ismeretsé- gúvé lett Bernarda Álba háza, Jozef Bednárik rendezésében olyan színházban született, amely státuszában, küldetésében sok tekintetben hasonló a MATESZ-hez. Ráadásul, előadásainak egy részét azokban a vegyes lakosságú dél-szlovákiai járásokban tartja, ahol színházunk is tájol. Vagyis itt állok kétségek között, hogy elhiggyem-e mindazt, amit a provincionalizmusról a felszínes gondolatok állítanak. E téma egyidős a csehszlovákiai magyar nemzetiség történetével. Fábry Zoltán a Kúria, kvaterka, kultúra című könyvében értően, mélyen és máig érvényes módon vizsgálta, tárta fel és elemezte a kvaterka-szintú gondolkodás veszélyeit, amely ma is kísért tájainkon. A művészi sajátosságaiból, közvetítőjének - a könyv - időtlenségét kínáló voltából eredően, konkrétabban mérhető irodalmunk többé-kevésbé már leküzdötte e betegséget. Elmondhatjuk-e ezt minden tekintetben színházunkról? Az ember és a világ, amelyben él merőben más, mint a harminc évvel ezelőtti. A fejlett szocialista társadalomnak az egyes emberrel szemben támasztott igényei, a naponta sok csatornán hozzá áramló információk, az oktatás demokratizmusa, a művelődés általános lehetőségei olyan embereket formáltak, akik képesek mindarról ami őket körülveszi, - tehát a világról - ennek megfelelően gondolkodni. Ezért a színház sem engedheti meg magának, hogy csak úgy általánosságban „a nézőkről" beszéljen, megtoldva ezt a még általánosabban megfogalmazott „nézői igénnyel". Vagyis elsősorban az egyes ember gondolkodásában bekövetkezett változást kellene figyelemmel kísérni. Ez minden sajátosságával, problémájával, értelmi és érzelmi súlyával a világhoz, a szocialista társadalomhoz kötődik. Milyen alapon állíthatja bárki is, hogy a Dél- Szlovákiában élők gondolkodásában ezek a dolgok nem így vannak jelen? S nem tévedés-e azt mondani, hogy a színház olyan, amilyet a néző érdemel? Szónoki kérdések, melyek magukban hordozzák az egyértelmű választ. Az én színházam ... írtam bevezetőben. A mi színházunk: a gondolat varázslata-írnám most. Még akkor is, ha ez a varázslat szinte mindannyiszor utazó. De így is, ennek is a gondolat adja a lényegét, ami nélkül nem lehet a színház életképes. Georgij Tovsztonogov írja: „Minden színház, minden rendező köteles »otthon«, cselekvésének helyszínén megoldani a feladatot - miként beoltani az embereket a kommunizmus mélyen humanista alapelveivel, miként bekopogtatni a kortárs szívén, s miként játszani érzékeny lelke húrjain." Vagyis a feladat mindenütt és mindenkor ugyanaz, álljon bár előtte leningrádi színház, vagy a Thália Színpad. A provincializmust tehát a gondolat hiánya jellemzi leginkább. Azé a gondolaté, amely az olykor kifütet- len falusi művelődési házban is tüzeli a lelket, s amely éppen ezért nem lehet jelen a másodrangú kabarék színvonalán megcsinált „szórakoztatást szolgáló" előadásokban. Jubiláló színháznak lehet-e jobbat kívánni, mint hogy kerülje el a provincializmust, s öt kerülje el az? így leqyen nekünk utazó varázslat! DUSZA ISTVÁN 1983. I. 28.
