Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)
1983-01-28 / 4. szám
II n jólétben tobzódnánk, minde- idnünk meglenne, mi szemnek, szájnak ingere, és ugyanakkor elhanyagolnánk az ideológiai munkát, nem törődnénk a szocialista ember nevelésével, ebből nem kerekedne ki semmi más, csak az új kispolgár, a szocialista kispolgár, aki sokkalta rosszabb lenne annál, akivel ma viaskodunk. Ezek a szavak 1980-ban hangzottak el a CSKP KB ülésén. A való élet arról tanúskodik, hogy manapság is időszerűek. A kispolgáriasság nem csupán csöke- vény és ma sem az elsősorban, noha gyökereinek nem a szocialista rend a termőtalaja. Okai - jóllehet természetesen több van belőlük - elsősorban a különféle szubjektív fogyatékosságok. Olyan helyzetekben, amelyekben meg kell birkóznunk számos problémával, újra és újra feltűnnek emberek, akiket jellemez a leegyszerűsítve felfogott életszínvonal, az élet iránti fogyasztói viszony, a kispolgári vonások, amelyeket a szocializmus és alapelvei szóbeli pártolásával lepleznek. Persze a szocializmus pártolása ez esetben főként a szocializmus által a dolgozóknak biztosított előnyöknek és a szociális biztonságnak pártolását jelenti, s már kevésbé annak pártolását, hogy a szocializmus egyet jelent társadalmunk minr den egyes tagja becsületes, lelkiismeretes és öntudatos tevékenységének követelményével is. Korunk kispolgára tökéletesen tudja, hogy mit várhat el a szocialista társadalomtól, viszont tudatosan figyelmen kívül hagyja, hogy ehhez hozzá is kell járulnia cselekvő magatartásával, becsületes munkájával. Hirdeti azt a különben helyes jelszót, hogy a munka nemesít, de ehhez saját használatra hozzáteszi, hogy fáradságot takarít meg, aki nem dolgozik Ahhoz az elvhez igazodik, hogy könnyű más bőréből szíjat hasítani, s idegen számára a szocialista társadalmi tulajdon. A kispolgáriasság a munkában és a magánéletben egyaránt kifejezésre jut az önzésben, a különféle ügyeskedésekben, az elvtelen alkalmazkodásban, a karrierizmusban, a Nyugat, a burzsoá életmód előtti hajbókolásban. b szú 3 1983. I. 28. Nálunk közvetlenül az alkotmány biztosítja mindenki jogát a munkához. Az állampolgárok kötelességeiről szóló második fejezetének 21. cikkelye rögzíti minden állampolgár jogát a munkához és az elvégzett munka mennyisége, minősége és társadalmi jelentősége szerinti díjazáshoz. Ezt a jogot a munkához és a díjazáshoz szavatolja az egész szocialista gazdasági rendszer, amely nem ismer gazdasági válságot és munkanélküliséget. Éppen ez a biztonságérzet, a munkaerők szüksége és hiánya - persze gyakran csak látszólagos, mivel sok ember nem dolgozik úgy, ahogy dolgoznia kellene - ahhoz vezet, hogy egyesek nem becsülik a munkát, távolról sem dolgoznak úgy, ahogy dolgozhatnának, és nem adnak a társadalomnak annyit és olyan minőségben, amennyit és ahogyan kötelességük lenne adni. Viszont igényeik, szükségleteik szinte határtalanok. Teljesen tudatosan számításon kívül hagyják, hogy csak annyit oszthatunk szét, amennyit termelünk, és hosszú távon nem lehet hozómra élni. Kevés, mi több, gyakran rosszul végzett munkáért nagy jutalmat szeretnének, a selejtért pedig a jó minőségű gyártmányokért járó bért. Részesedni akarnak társadalmunk szociális vívmányaiban, a szakszervezetek szervezte olcsó üdülésben, az ingyenes orvosi ellátásban, a biztosított nyugdíjban stb. Nem hajlandók viszont úgy dolgozni, hogy hozzájáruljanak ezekhez a szocialista vívmányokhoz. Amennyiben valaki nem dolgozik úgy, ahogyan dolgoznia kellene - s ezt a munka szervezése, irányítása és ellenőrzése eltűri - akkor társadalmunkat lopja meg, mások számlájára él. Ezért azok is felel- ■ nek, akik lehetővé teszik az ilyen munkát, jobban mondva az ilyen léhűtést. A szocialista társadalomban a munka nemcsak a pénzszerzés eszköze, hanem a szocialista ember fejlődésének és nevelésének meghatározó tényezője is. Igaz, ma is akadnak emberek és nem is kevesen, akik számára a pénzszerzés az élet értelme, a pénz a mammonjuk. Akár nem becsületes módon is készek pénzhez jutni, munkahelyükön „takarékos- kodnak“ az erejükkel, hogy fusizással jussanak mellékkeresethez, élősködnek kereskedelmünk fogyatékosságain, ez- zel-azzal „feketéznek“, hajszolják a könnyű kereset látomását. Szemükben a munka szükséges rossz, amit az embernek vállalnia kell, ha már valóban nincs a pénzszerzésnek más, „jobb“ módja. Életük tulajdonképpen értelmet nélkülöző élet. Hiszen a lebzselés a lustaság, a társadalmilag hasznos és szükséges munka kerülése az ilyen embert élősködővé teszi. Nem vagyunk erkölcscsőszök és arrgl sincs itt szó, hogy rózsaszínű szemüvegen tekintünk az életre. Nem vélekedünk úgy, hogy társadalmunkban a munka már mindenki számára elsőrendű létszükséglet, amelynek híján elképzelhetetlen volna számára az élet. Nem gondoljuk azt, hogy az ember nem örül a munkáért járó jutalomnak, a prémiumnak. Nem szabad lebecsülni a becsületesen megkeresett pénz formájában jelentkező anyagi ösztönzést. De azt sem, hogy a tisztességesen dolgozók látják, gyakran erre nem dalom becsüli, hogy ez hasznos munka nemcsak számomra, hanem az egész társadalom számára is, és hogy a kollektíva megbecsült tagja vagyok - mindezt távolról sem lehet pénzzel kifejezni, sem társadalmunkban megvásárolni. Ahol a munkát jól szervezik, ahol rend van a bérezésben, s ahol a közösség tisztában van feladataival és felelősségével, ott nem terem babér a kispolgároknak, ott nincs termőtalajuk, csak ritkán fordulnak elő s vagy megjavulnak, vagy távoznak. Ahol viszont ellenkező a helyzet, ott teret hódítanak és ott rendszerint az eredmények is rosszak. Nem tekinthetünk közömbösen azokra, akiknek a munka még nem a szívügyük, akik érdemesültek is jutalmat kapnak. Az egyenlösdi, a helytelen jutalmazás, a felületes munka díjazása, ezek olyan szubjektív hibák és fogyatékosságok, amelyek fékezik társadalmunk fejlődését, rontják a munkafegyelmet, megkeserítik a becsületes dolgozók életét és a kispolgáriasság térhódításának kedveznek. Nem szabad lebecsülni a munka erkölcsi értékelését sem. Hiszen még a hitetlen Tamás, a legborúlátóbb ember sem tagadhatja, hogy társadalmunkban gyarapodik azoknak a sZáma, akik munkájukat becsülik és szeretik, akik büszkék üzemükre és eredményeikre. Nemcsak a legjobbakról, a munka hőseiről van szó, hanem az olyan becsületes dolgozók százezreiről is, akik társfelelősséget éreznek társadalmunk fejlődéséért, tanáccsal és tettel segítenek ott, ahol ez szükséges. A jól elvégzett munka öröme, az az érzés, hogy felelősségtudattal eleget tettem munkafeladatomnak, kötelességemnek - ez is a munka jutalma, s gyakran a fizettségnél is értékesebb. Annak tudatát, hogy munkámat a társafelületesen letudják a munkát, selejtet gyártanak, nem tartják meg a munkaidőt, szélhámoskodnak vagy dézsmálják a közös szocialista tulajdont. Hiszen éppen a közömbösségünk teszi számukra lehetővé az ilyen életet. A közömbösség, amint azt az erkölcsről szóló különféle kézikönyvekből kiolvashatjuk, emberi tulajdonság volt, ma is az és ez lesz a jövőben is. S akik úgy vélekednek, a szocializmusban az ember gyorsan és annyira megváltozott, hogy megszűnik közömbös lenni, ábrándozók, akik óhajukat valóságnak tüntetik fel. A közömbösség tehát az ember egyik természetes jellemvonása? Kétségtelenül emberi tulajdonság, de nem olyan „természetadta tulajdonság“, amely mindenkit jellemez, nem örök időkre adott változatlan tulajdonság. Hiszen minden társadalomban, nemcsak a szocializmusban, éltek emberek, A postrelmovi Elektrotechnika Vállalat az egyenáramú gyorskapcsolók egyedüli gyártója hazánkban. Már harmadik éve szállítják a 315-3150 és a 3000 volt feszültségig terjedő J-L sorozathoz tartozó gyorskapcsolókat. Ezt a műszert a közlekedésben, valamint a kohó- és bányaiparban használják fel. A képen: Miroslav Doőkal, az ostravai Klement Gottwald Új Kohó Vállalat megrendelésére készült gyorskapcsoló zárószerelését végzi. (Vladislav Galgonek felvétele - CTK) akiktől idegen volt a közömbösség, akik érdeklődést tanúsítottak mások élete iránt és önzetlenül segítettek, ahol ez szükséges volt. Nem haboztak feláldozni kényelmüket, nyugalmukat, néha javaikat vagy akár életüket is kockáztatni más ember megmentése, a meggyőződésük szerint jó ügy érdekében. Elsősorban a dolgozó emberek tanúsítottak egymás iránti szolidaritást, segítségnyújtást, támogatást. Még a rendelkezésükre álló kevésből is segítették elesettebb társaikat. Főleg a munkásosztály tagjai tudatosították a kölcsönös együttműködésnek, a kollektíva összetartásának jelentőségét. A Kommunista Kiáltvány jelszava, „Világ proletárjai, egyesüljetek!“, ma sem vesztette el időszerűségét. A munkásmozgalom története, a közös szenvedés, a kizsákmányolok elleni vállvetett küzdelem arról tanúskodik, hogy ebben a mozgalomban nem volt helye a közömbösségnek. Ennek ellenére, nehogy a dolgokat idealizáljuk, meg kell mondanunk, hogy ott is akadtak egyesek, akiknek szemében közelebb volt az ing a csuhánál, sztrájktörők, különféle árulók és gyáva emberek, akik szívesebben bújtak mások háta mögé, avagy élősködtek mások számlájára s közömbösek voltak társaik szenvedésével, nyomorúságával szemben, csak magukkal törődtek, azzal, hogy nekik legyen munkájuk. Tulajdonkeppen mi is a közömbösség? Látszólag könnyű a kérdést megválaszolni, hiszen a közömbösséggel mindenki találkozott és nem is egyszer, ügy mondhatnánk, hogy ez érdektelenség mások, a közös munka iránt, passzív szemlélődés és alkalmazkodás. Csakhogy az ember közömbös lehet önmagával, a saját életével, kötelességeivel szemben is. Mindenki, aki különféle oknál fogva nem tanúsít érdeklődést az iránt, hogy kollektívában éljen, aki a dolgokat úgy veszi, hogy azok a sorstól függnek, akiről úgy mondják, hogy „tedd ide, tedd oda“ ember, ezzel közömbösségét, a környezet, a társadalom iránti érdektelenségét bizonyítja. Az ilyen közömbösség televényre főleg a kizsákmányoló társadalomban talált, amelyben érvényes volt „mindenki önmagáért s az isten mindenkiért“, avagy „ki-ki seperjen a saját háza előtt“. Abban a társadalomban, amelyben a meghirdetett felebaráti szeretet nem volt egyéb mint moralizáló közhely, amely mögött meglapult az individualista osztályérdek, amelyben az ember az embernek nem volt a felebarátja, hanem a vetélytársa, konkurrense, amelyben érvényes volt, hogy vagy én kerekedek föléd, vagy te fölém! Mi azonban szocialista társadalomról beszélünk, arról, hogy miért találkozunk benne is olyan emberekkel, akik közömbösek mások élete iránt, akik csak önmagukkal, a kényelmükkel, a jólétükkel törődnek. Itt nemcsak a tőkés társadalom csökevényeiről van szó. Ezek lehetnek olyan emberek is, akiknek nincs elég akaraterejük felvenni a harcot a rendetlenséggel, szót emelni a sérelem ellen, avagy olyan emberekről, akik nem egyszer megszólaltak, joggal bíráltak, de elhallgattatták őket, magukra maradtak, nem értették meg őket. S ebből azután önmaguk számára levonták a helytelen tanulságot, csak saját dolgaik iránt kezdtek érdeklődést tanúsítani, megszűntek törődni másokkal, a közös üggyel. Amennyiben a helyes bírálat nem talál elsősorban a vezető dolgozók megfelelő támogatására - nemcsak szóval, hanem tettekkel is -, mivel ez kiállást követel, akkor előfordulhat, hogy az így irányított közösségben gyakrabban ütközünk passzivitásba, közömbösségbe, érdektelenségbe, mint másutt. Az emberek elvesztik hitüket, hogy a fogyatékosságok kiküszöbölhetőek, nem hiszik el, hogy a jó ügyért harcolni kell. A kispolgáriasságnak csupán néhány példájára, valamint összetettségére mit- tattam rá, arra, hogy leküzdéséhez nem elegendő csak a jó ideológiai munka, noha ez természetesen nélkülözhetetlen. A kispolgáriasság leküzdéséhez komplex megközelítés szükséges, vagyis hatásos, nem formális, mindennapos ideológiai munka, amelyben nemcsak az ideológiai dolgozók vesznek részt, hanem mindenki, a gazdasági tényezőktől a mesterekig, a FSZM dolgozóitól, a SZISZ tisztségviselői és tagjai. De nemcsak erről van szó. Az ideológiai munka önmagában nem elegendő. Egyben erélyesen ki kell küszöbölni a fogyatékosságokat is az irányításból, a tervezésből, minden szférából, ahol csak előfordulnak. Hatásos bírálatot és önbírálatot kell kibontakoztatni, nem szabad behódolni az önmegelégültségnek és mindenütt harcolni kell a kispolgáriasság ellen. LA Dl SLAV HRZAL n öíUblnuLmú CC A L.W r\
