Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)
1983-06-24 / 25. szám
m\\ WIM rTOpWi üMíMíhm y T avasz. A mezőkről idehallat- szik a motorok gondterhelt zúgása; az ember az általa feltalált okos gépek segítségével a téli álmából épp most ébredő, még gőzölgő földbe veti az élni vágyó és életet adó magot - mindezt az ember pontosan úgy cselekszi, ahogy száz, ezer, tízezer évvel előtte is csinálták; a különbség annyi, hogy nem is olyan régen a magot még háncskosárból szórták a földbe, most pedig egyenletesen, patakonként folyik a vetőgép karjai közül. És ebben az örök, megismételhetetlen ismétlődésben benne foglaltatik - Földanyánk életéhez mérve pillanatnyi - létünk minden varázsa és rabul ejtő öröme, mely nemzedékről nemzedékre öröklődik, s Földanyánk mindent előre látott, mindent számba vett, hogy sohase kelljen elhagynunk őt. De itt hirtelen megszakad a gondolat, mintha valamiféle homályos és félelmetes dologba ütközött volna. Hisz tudósok már kiszámították: a világon olyan mennyiségű atomfegyver gyűlt össze, hogy már most is képes lenne bolygónkat nem is egyszer, de akár tízszer, tizenötször vagy éppen százszor teljesen elpusztítani, és ennek ellenére mégis vannak olyan nézetek, hogy „léteznek a békénél fontosabb dolgok“, az ilyen logika szerint van valami, ami drágább az egész emberiségnél, a civilizáció évszázadai folyamán létrehozott értékeknél. Az egyik ilyen mániákus tudós egészen odáig süllyedt, hogy kijelentette -ráadásul nem kis büszkeséggel ő személy szerint kifejezetten gyűlöli az embereket, és szívesen feltalálna valamit, amivel kiirthatná az egész emberi nemet. Ennek az embernek nem kavarják fel a lelkét Hirosima és Nagaszaki látomásai, ellenkezőleg, lángra lob- Bantják benne emberevö szenvedélyét. „Várjatok csak, fogja mondani. - Én még olyanabbat találok ki!" Sokan nem láttuk Hirosimát, sem a tragédia előtt, sem utána. De láthattuk azt a hirosimai kislányt, aki vézna, áttetszőén vékonyka, gyenge kezével fehér papírból darvakat vágott ki. Már kétszáz, háromszáz könnyű, fehér madarat! Háromszáz! De ezer kellene! A kislány csak ekkor fog meggyógyulni az atomsugár által okozott betegségéből. Ezt mondták neki a felnőttek. Fáj, ó, menynyire fáj! Gyenge kezecskéi nem akarnak engedelmeskedni, az olló kicsúszik az ujjai közül. De felemeli újra és újra. Már nyolcszáz fehér darut vágott ki. Már csak néhány van hátra, és meggyógyulsz! A nyolcszázegyediknél az olló megint kicsúszik, de ezúttal már a halott ujjak közül... Ma is tisztán látom a képet. S csak azt nem tudom elképzelni, mivel foglalkozott, mire gondolt az az ember, aki annak idején parancsot adott, hogy hajtsák végre a szörnyű gonosztettet. Talán azokban a pillanatokban párját ritkító cinizmussal levelet írt Hirosima városi tanácsának, melyben bizonygatta, hogy ez az ördögi cselekedet „szükséges és halaszthatatlan volt mind Japán, mind szövetségesei jövendő boldogulásához?“ Vagy századszor ismételgette, hogy „nem érez lel- kiisfneret-furdalást“?! Szívesen elhisszük, hogy nem furdalta a lelkiismeret azokat, akik atombombát dobtak a védtelen városra, hiszen az ilyen embereknek egyszerűen nincs lelkiismeretük. Nem a „jövőbeni boldogu- lás“-ról beszélnek-e jelenlegi utódaik is, amikor az „Európai korlátozott atomháború"-t készítik elő? Az egyik befolyásos amerikai személyiség még „megnyugtató“ beszédet is tartott, melyből kiderült, hogy Európának nincs oka a félelemre, mert Hirosima példája is mutatja, milyen gyorsan terem új élet az atomháború hamvaiból. Vajon miből van több ebben a filozófiában: embergyűlöletből vagy arcátlanságból, mely a büntetlenség teljesen alaptalan érzetéből fakad?! Van elég ebből is, abból is. Csak egy hiányzik e nyilatkozatból: az emberi lelkiismeret,a becsület és felelősségtudat. Egyes tengerentúli stratégák erősen emlékeztetnek arra a bizonyos Tökfil- kó William nevű tudósra, a Jules Verne Repülő szigetéről írt Cse- hov-paródia hősére. A tudós férfiú arca verítékével alkotta meg azt a brosúrát, melynek sokatmondó és jelentőségteljes címe ez volt: Hogyan zúzzuk porrá a világegyetemet úgy, hogy közben mi magunk ne pusztuljunk el? M illió és millió embernek, akik szélesen hömpölygő áradatként olvadnak bele a háborúellenes demonstrációkba, azt súgja a józan ész, hogy bolygónk, a Föld, az öszes rajta élő ember és élőlény közös űrhajója - veszélyben van! Higgyék csak azt az őrültek, hogy az általuk kirobbantott atomháborúban ők életben maradnak! A föld népeinek meg kell mozgatni minden erőt a gonosz hatalmak ellen, azok ellen, akik szörnyű céljaik érdekében az emberiséget az atomkatasztrófa örvényébe akarják taszítani. El kell érni, hogy a békéért folyó küzdelem során egyetlen becsületes ember sem maradjon közömbös. És ez mindenkire vonatkozik: a munkagépnél álló munkásra, aki nagy és jelentős értékeket hoz létre; a szántóvetöre, aki az életet adó magot a sóvárgó földbe veti; a tanárra, aki a fogékony gyermeki lélekbe elülteti a jóság és az értelem magvát; a becsületes polgárokra is, akik nem akarják, hogy ezek a mai tökfilkók porrá zúzzák őket kis üzleteikkel együtt, de legfőképpen az asszonyokra, anyákra, akik csöppségük bölcsője fölé hajolnak, gyermekeik fölé, akik azért jöttek a világra, hogy birtokba vegyék csodálatos kincseit. Az életet adó anyának már ezért is a legszentebb joga így kiáltani: „El a' hóhérkezekkel, melyet a bűnös imperializmus emelt a világ fölé, engedjétek, hogy gyermekem felnőjön, hogy ő és a többi hozzá hasonló ember boldog lehessen bolygónk tiszta ege alatt!“ Hirosima tragédiáját a történészek az akkori amerikai elnök „végzetes döntésiének nevezik. Végzetes döntés... Végzetes lett a világon élő emberek számára, mert abban a pillanatban, mikor a város fölött felemelkedett és széttárult, szétáradt a véres felhő, ez a borzasztó EMBERÖLŐ GOMBA, abban a pillanatban az emberek már nem al- hattak tovább nyugodtan, szüntelen aggódhattak a gyermekeikért. A gonosz lélek, amely 1945 augusztusában elszabadult, továbbra is ott lebeg nyugtalan bolygónk felett, félelmet keltve a világon. Az atomból kieresztett romboló erők szörnyű gyorsasággal nőnek a földön, most pedig a tengerentúli „mister Tökfilkók“ már a világűrben, bolygónk felett akarják elhelyezni ezeket az elszabadult erőket. L eszerelés - ez az egyetlen út a békéhez, egyetlen lehetőség a béke megőrzésére. A Szovjetunió kormánya és pártja nap mint nap, évről évre következetesen és állhatatosan megtett és megtesz mindent, hogy a leszerelés eszméje általánossá váljék, hogy minden ország, főleg a nagyhatalmak, a leszerelésről való beszédtől eljussanak a tényleges leszerelésig. ... Látom magam előtt a hirosimai kislányt. Egy emlékmű alapzatán áll. Kezében kiterjesztett szárnyú fehér daru. Hallgat, de hallom a kiáltását, az egész világ, az egész bolygó hallja: „Szóljatok, emberek! Szóljatok, míg nem késő! Én nem tudtam kivágni az ezredik darvamat! Mentsétek hát meg a többi gyermeket! Mentsétek meg az élő fehér darvakat! Mentsétek meg az életet a földön!“ MIHAIL ALEKSZEJEV Krascsenits Géza fotomontázsa Add ide a holdat Egy történettel kezdődik. Hároméves kislány mondja az édesanyjának: ,,Add ide nekem a holdat!“ ,,Azt nem lehet“ - feleli a mama. A kisgyerek türelmetlenül ismétli a kérdést, természetesen hiába, majd gondol egyet: talán nem kérte elég szépen, úgy, ahogy erre tanították és átfogalmazza a kérést: ,,Légy szíves add ide a holdat. “ A kisgyerek nem tudja, nem tudhatja, hogy mi a lehetséges és mi a lehetetlen. Ezért ébren is álmodozik, működik a képzelete, méghozzá szabadabban, mint a felnőtteké. Helyes-e, ha olykor túlon túl korán, és nemegyszer türelmetlenül helyreigazítjuk, és úgymond józanságra neveljük gyermekeinket? Jól tesszük-e, ha éber és hangos álmodozásaikra adott ,,okos" válaszainkkal akaratlanul is egyfajta felnőtt rezignációt sugal- lunk? - Azt hiszem, ez egyáltalán nem okos, de még csak nem is humánus dolog. A gyereknek nemcsak joga az álmodozás, hanem természetes életműködése. Szükséglete, amely nélkül nem fejlődhetnek se értelmi se érzelmi képességei. Nincs riasztóbb, mint amikor gyerekek nem tudnak kívánságaikról, vágyaikról szólni. Bár persze az sem vigasztalóbb, mikor a varázssípról szóló mese után azt kérdezi egy kisgyerek, hogy vajon meg tudná-e szüntetni anyukája idegességét az a síp. A gyerekek sokféleképpen és ugyancsak gazdagon tudnak gondolkodni a jövőről, s ez így van - így lenne - rendjén. Szárnyakat nyes, aki ilyenkor ,,kijózanítja“ őket. Arról nem beszélve, s talán ez a legfontosabb: hogy - lévén a jövő nyitott-, mi válik lehetségessé benne és mi nem, az nagy mértékben éppen attól függ, hogy bátrabb képzeletű nemzedék nő-e fel. A rendet bálványozó felnőttmagatartás, amely arra késztet, hogy fejünket csóváljuk, ha a gyermekek rajzain virágokat utánoznak az ablakok, s ahány, annyiféle -, talán csak a megszokottat, a szürkét óvja öntudatlanul. A mesék, a mindenen segíteni tudó tündérekkel, éppen azért nélkülözhetetlenek a gyermekek számára, mert átlépést jelentenek egy olyan világba, ahol minden tehetsége. S ha olykor a gyerek megkérdezi, egy-egy fordulatnál, hogy ,,tényleg" így történt-e, nyugodtan rábólinthatunk, hiszen a mese világa öntörvényű, és saját logikájában tényleg minden megtörténhet. Ezért mondja József Attila, hogy a mesék paripájának patkószegei csakis gyémántból lehetnek. . A békéről és a barátságról Az idei martini politikai dalfesztivál egyik üde színfoltját kétségtelenül Jana Demcová szereplése jelentette. A tisztán éneklő kellemes megjelenésű kelet-szlovákiai kislány viszonylag fiatal kora ellenére sem ismeretlen már a hazai pop-zene világában. Énekelni a Barátság melódiája elnevezésű iskolai versenyen kezdett, s a bemutatkozás várakozáson felül sikerült. Már az első nekifutásra eljutott az országos döntőig, s ott az igen előkelő második helyen végzett. Egy évvel később 1980-ban részt vett az amatőr táncdalénekesek Harangok elnevezésű fesztiválján, ahol a közönség díját nyerte el. Ugyanebben az évben elindult a politikai dalfesztiválon is, s kerületi győztesként jutott az országos döntőbe. Az idei nagy siker mégis váratlanul érte; győzelem a szlovákiai seregszemlén, s mindkét versenydalának rendkívül kedvező visszhangja volt a közönség körében. A most érettségiző gimnazista lány pályafutásának legnagyobb sikere után nagyon szerényen beszélt teljesítményéről, jövőbeni terveiről.- Jól tudom, nem vagyok még igazán kiforrott énekesnő, eddigi sikereimet jószerivel a gondos és sokoldalú felkészülésnek köszönhetem, na és persze a jó választásnak. Sajnos, eléggé elszigetelten élek Svidníken, meglehetősen távol a könnyűzenei élet történéseitől, így számomra nem marad más, mint a rengeteg munka, a gyakorlás. Az idei politikai dalfesztivált megelőzően például csak két alkalommal próbáltam a Horizont együttessel, egyébként a zenekartól kapott magnófelvételek segítségével gyakoroltam. A szerző felvétele Arra a kérdésre, hogy miről énekel a legszívesebben, Jana gondolkodás nélkül válaszolt:- A békéről és a barátságról. Előadott dalaim szövegét általában Daniela Hívesová és Alojz Őobej írják, mindkettejük gondolkodásmódja nagyon közel áll hozzám.- Úgy hallottuk, nemcsak énekel, hanem több hangszeren is játszik, emellett vannak saját szerzeményei is. Ezeket mikor, milyen közönség előtt adja elő?- A zeneiskolában több hangszeren is tanultam, s legszívesebben akordeonon és zongorán játszom. Valóban vannak saját szerzeményű dalaim, ezek általában a fiatalokhoz szólnak, így ezeket érthetően elsősorban a fiatal publikum előtt szoktam előadni. Tavaly nyáron például a Herold együttessel turnéztunk Kelet-Szlovákiában- nagy sikerrel.- Van-e itthon példaképe?- Kimondott énekesnő eszményképen nincs, viszont nagyon tetszik Gombitová, Vondrácková és Zelenková előadói stílusa. Előadói művészetük ötvözetét tartanám magamra vonatkozólag ideálisnak, persze jól tudom, hogy ezt roppant nehéz lesz elérnem. Mindenesetre megpróbálom ... Jana Demcová felfelé ívelő énekesi pályafutása ellenére sem akar minden áron hivatásos lenni.- Számomra most az a legfontosabb, hogy felvegyenek a bratislavai Közgazdasági Főiskolára, s ott tanulmányaimat sikerrel befejezzem. Emellett - ha lehetőség nyílik rá- továbbra is énekelek és zenélek majd a magam, s remélhetőleg mások szórakoztatására is. haCSI ATTILA
