Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)

1983-06-24 / 25. szám

%

I

I

I

I

B

I

I

I

I

I

I

I

I

I

I

I

I

I

I*

I

I

I

1

I

I

I

I

I

I

I

I

I

I

I

I

I

I

I

I

I

I

I

I

I

I

I

I

I

B

B

B

B

Az asszony frissen vasalt inget hozott, s letette a székre, amelynek karjára már kikészített egy fekete zakót, majd miután Vaszilij Petrovics felöltözött, segített megkötni a nyakkendőjét. Vaszilij Petrovics ugyanis mindig ferdén kötötte meg a nyakkendőjét. Olga Mihajlovna azonban ügyes kezű volt. A férfi a szeme sarkából figyelte a kezét, ahogyan a nyakkendőt csomózza - a kezet, amelyet immár csaknem harminc éve ismert és szeretett, ismerte a boldogság perceiben éppúgy, mint a keserűség óráiban. - Óvatosan húzd szorosra, akkor nem gyűröd össze a gallérodat - figyelmeztette az asszony, mint mindig.

Vaszilij Petrovics magas termetű volt, hosszúkás, vékony arcával az őszülő Don Quijotére emlékeztetett, míg felesége alacsonyabb, kissé mindig nyugtalan és gondterhelt asszony, aki jóban-rosszban osztozott a férjével.- Lehet, hogy későn jövök haza, ne várj — a fiatalok ilyen alkalmakkor megfeledkeznek az időről, mi az nekik, előttük az élet - itt a férfi elharapta a szót, s nem folytatta: előttünk pedig csak az öregség. Együtt akart lenni a fiatalokkal, a fiatalság minden optimizmusával és szertelen boldogságával ...

Majd megérkeztek a végzősök is a tanárért. Ez már régi tradíciónak számított az iskolában. A ballagás napján minden tanárért eljöttek a tegnapi diákok, s lassanként mindenfelől gyülekezni kezdtek az iskolába a nevelők és a tanítványok. Ezen a napon teljes volt az egyenjogúság. A díszteremben most zöld posztóval borított hosszú asztal állt, itt ültek a tanárok, akik ebben a pillanatban a kikötöbeli öreg tengerészekre hasonlítottak: útjukra engedték a fiatalokat az életbe, mint ahogyan az öreg kapitányok bocsátják első útjukra a fiatal matrózokat, figyelmeztetve őket arra, hogy a tenger kemény munkát és kitartást követel az embertől, lehet csöndes és gyengéd, néha azonban komor és viharos is...

A ballagás annyira a tengerészavatásra emlékeztette Vaszilij Petroví- csot, hogy vásárolt valahonnan egy régi francia metszetet is, amelyen öreg halászok feleségükkel várják a parton a tengerre szállt fiaikat, míg az Atlanti-óceán hatalmas hullámai megtöredeztek a parti sziklákon, talán valahol Finistere sziklás partjainál.

így volt ezen az estén is. mint ahogyan minden évben az éppen soron következő ballagás idején - csak a diákok váltották egymást, a tanárok a régiek voltak, bár ók is kevesebben maradtak... De ö, Vaszilij Petrovics még mindig tanított, és két legjobb tanítványa - Ljuda Nagyezsgyina és Bellocska Kravec jöttek el érte, virággal köszöntötték. Olga Mihajlovna meghatottan rakta vázába, s olyan ügyesen tudta elrendezni a csokrokat, hogy a szoba hangulata mindjárt ünnepélyessé vált.

— Csak ne rúgjatok ki nagyon a hámból, legyetek tekintettel Vaszilij Petrovicsra - kérte az asszony. Majd suttyomban, hogy Vaszilij Petrovics észre ne vegye, kis gyógyszeres üve- gecskét csúsztatott férje zsebébe, ki tudja, mennyire izgatja fel magát a búcsúzás alkalmával, hiába, öreg szív... Olga Mihajlovna egyedül maradt a szobában a virágokkal, Vaszilij Petrovics pedig elment a tanítványaival. Az asszony az ablakból figyelte magas, sovány, alakját, ahogyan az ilyen alkalmakhoz méltón, különösen kihúzott derékkal lépked a kislányok mellett.

Reggel óta esett az eső, de estefelé mégiscsak kikukucskált a nap, meleggé és aranyszínűvé varázsolva az estét. Hárman mentek egymás mellett az iskola felé, a tanár és a két diáklány. Az iskola sarkig tárt ablakaiban fiatal lányvállak látszottak, most először estélyi kivágásban, a fiúkon hófehér inggalér villogott a máskor kigombolt ingnyak helyett, mindenütt virág és a zenekari kürtök már türelmetlenül próbálgatták hangjukat a tusra és a keringőre várva... - Maga boldog ember, Vaszilij Petrovics - szólalt meg Bellocska, aki nyelv- és irodalomszakra készült - maga minden évben újra átéli mindezt. Számunkra pedig az egyetlen este, amely soha többé nem tér vissza. Nem is képzeltem, hogy ilyen szomorú lesz megválni az iskolától, de maga ugye nem felejt el bennünket, Vaszilij Petrovics. - Hát persze, hogy nem - mosolyodon el a tanár —, én biztosan nem fejeltelek el titeket.

Nem folytatta, hogy csak a fiatalok ne felejtsék el őket, hiszen más találkozások, ábrándok és csalódások állnak még előttük, mindaz, amit az élettől csak kaphatnak...

De nem szólt semmit, a levegőben a lányok parfümillata lengett, talán a szülőktől kaptak egy-egy üvegecs- két, vagy édesanyjuk illatosította ki őket - most már szabad volt illatszert használni, hiszen búcsúbankettra mentek az iskolába... Bellocska Kravec nyelv- és irodalom szakra megy, ezt már régen eldöntötte, Ljuda Nagyezsgyina predig a történelemhez vonzódik, történész szeretne lenni, ez is régi .elhatározása már.- ígérje meg, Vaszilij Petrovics, hogy egyszer eljön Harkovba - kérte Bellocska. — Mama már elköltözött oda a nővéremhez, hiszen mi a háború előtt ott éltünk, én is a harkovi egyetemre jelentkeztem. A mamának maradt egy fényképre, amit egykor szegény aprám készített még a háború idején: a harkovi egyetem alapítójának. Karazinnak az emlékműve, rajta krétafelirat: ,,Ellenőrizve. Aknamentes.“

A lány talán igy akarta folytatni: Hát igen, elvégeztem a középiskolát, de apám ezt nem érte meg, meghalt a háborúban.

Nos, lehet, hogy meglátogatom Harkovban - válaszolt Vaszilij Petrovics. - Majd akkor, ha már irodalom- történész lesz. Egyébként predig, kislányok, bízom magukban... maguk voltak a legjobb tanítvány arm, csak nem mondtam, nehogy elbízzák magukat.

Bellocska fekete hajú hamvasrózsás arcú, alacsony, formás, gyengéd szívű lány volt, míg Ljuda inkább északi tipxjs, magas, világos hamvasszőke hajú, s arcán mindig valami harmonikus, merengő vonás ült. Vaszilij Petrovics a tanulás hosszú évei alatt egyre inkább megbizonyosodott első, eszébe ötlö megállapításának helyességében, miszerint vannak beszédes arcok, és olyan arcok is, amelyek némák, s nem tulajdonosuk tartózkodó jelleméből fakadóan, csak egyszerűen nem képresek beszélni- Szereti a zenét? - kérdezte váratlanul Ljuda Nagyezsgyinát- Igen - felelte a lány. - Miért kérdezi?- Mert zene is lesz ma, s gondolom, szeretne táncolni egy kicsit.- Valószínű, hogy mindenki, akivel az utcán találkoztak, nyombein kitalálta, hogy egy hórihorgas, őszülő szakái- lú tanár megy itt a tanítványaival Vaszilij Petrovicsrrak eszébe jutott, hogy alig piár éve ö is keringőzött a diákjaival a búcsúbanketten, kissé szertartásosan, ahogyan azt az ö idejében tanították. Mégis magabiztosan kérte fel egy-egy valcerra a fiatalokat, akik örültek, hogy kedvenc tanárukkal táncolhatnak, s ó szerette volna hinni, hogy ez nem puszta tisztelet, hanem valóban rászolgált a szeretetükre.

Ezután az következett, ami minden

évben szokott, s minden évben egy kicsit másképipien ünnepélyes, másképp megható és másképíp boldog: a hosszú, zöld posztóval borított cisztái, a diákok átadják címeiket a tanároknak, a kézszorítások - a fiatal, erős fiú- és gyönge lánykezeké, saját fiatalságukra emlékező anyák arca. szemükben ellágyulás, nyugtalanság és könnyek, majd végül a zenekari kürtök hangjai... S már hullámzanak is a most először fedetlen lányvállak, a tegnapii kisfiúk tiszteletteljesen forgatják osztálytársnőiket, akiket nemrég még bosszantottak, vagy azok bosszantották őket, civakodtak, majd kibékültek, titkolták egymás csínyeit, s megesett, hogy titokban leírták egymás dolgozatát is, különösen a nehéz algebraórákon.

Közben odakinn mindent beborított az alkony ködös lila fátyla, Vaszilij Petrovics más tanárokhoz hasonlóan diákjaival sétált a moszkvai alkonyat- ban, amely ilyen estéken tele van fiatalokkal, de nem zajongó, hanem megszeppient ifjakkal — hiszen ez nemcsak búcsú az iskolától, hanem egyben találkozás az ismeretlennel. S Vaszilij Petrovics annak ellenére, hogy megtalálta a zsebébe dugott gyógyszeres üvegcsét, megígérte Ljuda Nagyezsgyinának, hogy telken egy keringőre majd kint a Vörös téren, a lány kérte erre, s ö meg is Ígérte neki.

De itt, a Vörös téren, nem tízek vagy százak, hanem tegnapii diákok ezrei gyűltek össze, s a zenekari kürtök hangjai az egész térséget betöltötték.- Hát akkor keringőzzünk egyet, leendő történésznö - mondta Vaszilij Petrovics. - Milyen csodálatos hazánk történelme, amit tanulmányozni fog, tele rendkívüli nehézségekkel, de piáratlan a maga nagyságában isi- Egy kicsit táncolunk - mondta Ljuda. - Tudom, hogy magának nem szabad túl sokat, de azért egy kicsit lehet.

Egymás mellett álltak, s várták, mikor kezd a zenekar. A Kreml falain túl, a fakó nyári, sárgászöld égen sápiadtan világított az utolsó negyedben járó hold keskeny sariója. Vaszilij Petrovics elnézte a holdívet, s hirtelen bánat és a borzalom hosszú, jeges ujjai szorították el a szívét. Itt-ott a nyári égen záróléggömbök testes, néma alakjai emelkedtek a magasba, a városban sehol semmi fény, az ablaküvegek holtan tükrözték az égboltot, s szörnyű volt, hogy a világos éjszaka kiszolgáltatja a megbújó várost. Magányos autók tapogatóztak tompított fényszórókkal, hirtelen reflektorok villantak, cikáztak, kutattak az égen, érces hang dörrent a hangszóróból: Polgártársak! Légiriadó! - s ezt visszhangozta a többi hangosbemondó is, a tér kiürült, a holdfényben kékesen csillogtak a kövezet kockakövei, s a Mauzóleum mellett sem sötétlettek az örök árnyai, Lenin testét is elszállították...

Vaszilij Petrovics tanítványai közül tizenhét fiú fejezte be az iskolát abban az évben, és jött el velük a táncoló lábak zajától hangos Vörös térre. Vaszilij Petrovics is sok fiatal lány tanítványával keringőzött, akkoriban még nem volt baj a szivével. Majd később ott sétáltak a Moszkva folyó p>artján. egészen hajnalig, s már felkelőben volt a nap, amikor Vaszilij Petrovics hazaért. Haja és szakálla tele volt konfettivel, s mikor megérkezett, felesége csak a fejét csóválta, nem azért, mert haragudott rá, hanem egyszerűen csak aggódott érte, hogy a férfi nem mérte fel, mennyit bír, s túlságosan kifárasztotta magát. De Vaszilij Petrovics abban az időben még egészséges volt, s csak annyit mondott: „Már nem érdemes lefeküdni. Igyunk teát, csak főzd jó erősre“ - és ott ültek, teát iszogatva, közben Vaszilij Petrovics szakálláról hol kék, hol rózsaszín konfettik pieregtek a csészébe.

Majd három héttel a ballagás után kedvenc tanítványai, Misa Sztrelnyi- kov, aki arról álmodott, hogy tervezőmérnök lesz, Vászja Zsezlov, aki kívülről fújta Puskint, Lermontovot és Blokot, Jura Pokotyilov, aki nyelvész akart lenni, s szinte az összes többi fiú, aki egészséges volt, mind a fronton harcolt, s a záróléggömbök sötét testei vészjóslóan emelkedtek Moszkva fölé a nyári égen... Csak ketten maradtak életben az akkori végzős fiúk közül, Vaszilij Petrovics találkozik velük néha, háborús veteránoknak számítanak már - a valamikor vidám, szeplős Kotyik Rjabcsenko és Jasa Cigalnyickij, akinek Vinnyicában valamennyi hozzátartozóját megölték.

két nővérét gyerekeikkel együtt Auschwitzba hurcolták, s még azt is lehetetlen volt kideríteni, mikor pusztultak el... A Szptasszkaja toronyórájának mutatói visszafelé forogtak, számolták az eltelt esztendőket, és Vaszilij Petrovics figyelte, hogyan forognak, hol vadul szágukfva, hol szép csendesen, mint ahogyan a szive is hol elakadva, hol vadul vert...- Kezdjük? — kérdezte Ljuda. s hófehér kezét a tanár vállára tette. - Mi a baj, Vaszilij Petrovics? Rosszul van?- Dehogy — mondta ő —, ugyan mitől is...

Egy pillanatra elfordult, hogy Ljuda észre ne vegye, amint bekap egy tablettát. Közben a zenekar öblösen rázendített egy örökzöld valcerra, a „Mandzsúria hegyein“-re.- Csodálatos ez az egész. Ljudocska- szólalt meg Vaszilij Petrovics tánc közben — őrizze meg örökre az emlékezetében, de ne nevezze búcsúzásnak, inkább találkozás ez, mint búcsú.- Vaszilij Petrovics kissé régimódian táncolt, ahogy tanították, s Ljuda Nagyezsgyina alkalmazkodott hozzá.- Ami piedig akkor történt, soha nem ismétlődik meg... Ó, micsoda fiúk voltak azok, milyen nagyszerű emberek lehettek volna. Jura Pokotyilovból is, Vásza Zsezlovból is, aki verseket írt - egy költő esett el a fronton.

Beszélt, de olyan halkan, hogy Ljuda nem is hallotta, a jövendő történész csak táncolt. A leendő irodalom- történésszel, Bellocska Kraveccel is keringőzött a tanár, azt mondta neki:- Ok is akkor léptek ki az életbe.mmt most maguk, lehet, hogy ők is történészek, nyelvészek, mérnökök vagy írók szerettek volna lenni, s istenem, mit ismertek meg és mit láttak? A háború vérzivatarát, kegyetlenségét, s egymás után estek el, s nem keltek föl többé. Ugyanolyan fiatalok voltak, mint maguk, ugyanúgy hittek az életben, mint maguk, ugyanúgy állították a boldogságot, mint maguk. Ók ezt nem kapták meg, de mindent megtettek azért, hogy maguknak sikerüljön, hát ezért óvják és őrizzék ezt az örökséget - én, az öreg tanár, maguk mellett fogok állni, magukkal leszek.

így beszélt tánc közben, s Bellocska mindent megértett, amit mondott, bár szinte semmit sem hallott. Majd sétáltak a parton, meg-megpuhentek a kőkorláton üldögélve, a hold kis csónakja úszott a vizen, s ringatózott néha, ha a vízibusz elhaladt mellette. Vaszilij Petrovics e korláton ült, átkulcsolva kezével hosszú lábait az aranyszínű hajócskát nézte a víz mély kékjében, s arra gondolt, hogy szerinte az embernek nem búcsúznia kell, hanem találkozni, mindig csak találkozni, s minden alkalommal más- képip... s az a szörnyű elválás soha többé nem ismétlődhet meg!

Most nem mondta a feleségének, amikor hajnalban hazaért, hogy „Nem érdemes már lefeküdni, igyunk egy teát, csak főzd jó erősre.“ Nem mondta, s a felesége sem kérdezte, nem fáradt-e el, s nem tett szemrehányást azért, hogy ilyen későn jött haza. Megtanult mindent megérteni az együtt töltött évek során, a boldogság piercei, a keserűség és a csapiások hosszú órái alatt...

BALOGH ÉVA fordítása

fl

B

fl

fl

fl

8

B

fl

I

I

I

I

I

I

I

I

I

I

I

I

I

I

I

I

I

I

fl

I

I

I

I

I

I

I

I

I

I

I

I

I

I

I

I

I

■

Cútl

... És a Támo lomkő asztal az a kert végében? szer ajtaján? Val pítés nélkül an s hogy az én f, visszatérek.

Az út mindé a betonhít; valan gyakrabban mes. ritkábban mesze szelés már nem i táblákat mind ki ásnák az elődje céltábla volt, a v rozsdafoltjaival, fűzfa, s az emel lanthatom a ten Ugyanezt a pxxs tan volna... Mine níuk. hogy ártatl kitudódik, hogy v azt nem lesz ok gyaráznom, mir Apám! Csillag, t< csak, miénk les; szebb család a vi hozzá? A teremte út, a sürgető ai a fejem felett fes ha diadalkapu l< alatta. De mintte dó előadásra igy az elkövetkező s a hazatérés foko valami kellemes teljesen új házso sor ecetfa állt, s i fészkekkel, mint megváttoztathata sánca jelezte a fi

Karinthy Frigyes

A színházból vegyes érzésekkel Jöttem el: maga a darab, ez a Mari-Anne szíve című, mint az élet hú ábrázolása, kénytelen volt tetszeni nekem, vagy hogy mondjam. kénytelen voltam elismerni, hogy tetszik, hatással is volt rám, felizgatott és nyugtalanított: de már abból, hogy ezt ilyen körülményesen nyögöm ki, arra kell következtetnem, hogy ez a tetszés nem valami közvetlen és egyszerű, hanem szintén körülményes módon alakult ki.

Ugyanis az a hétre, ami a hősnő lelkében dúl a darab folyamán, hogy tudniillik a férjét, Lajost szeresse-e, amiért jó és nemes és nagylelkű, és megbocsátja neki, hogy Alfréd reménytelen szerelme. de csakis azért, mert reménytelen, Alfréd iránt leküzdhetetlen szenvedélyt kelt a szívében - avagy inkább Alfrédot szeresse, amiért meg tudja érteni, hogy Ma ri-Arme képtelen nem szeretni a férjét is, abból az alkalomból és azért, mert Lajos, a férj, belenyugszik abba. hogy ő Alfrédc és nem őt, pedig csakúgy szóval ez a hétre számot egészen kielégítő, ava alábbis nem egészen meg, elintézést nyert azáltal, I réd főbelőtte magát, a ft leugrott a kastély csille rtyából, s igy Mari-Anrte m immár használhatatlan nyújthatja csak át Ödönné illik izé... nem megy a hogy ha valakinek a lelkt harc dúl, ebben a hard kell hősi halált hatni mine csak éppen Mari-Anne, boldogtalan, csataveszte noka marad életben. És Ián — miért halt hősi hala meg az Alfréd a harcb Mari-Anne lelkében dúlt? fém ezt a dolgot, ha én < harctéren vagyok, és a de ren Gyula van, hogy j ahhoz, hogy én attól ele. persze, persze, a Mari-/ Unom és valódi női lélek és boldogtalan lélek, VLAGYIMIR LIGYIN

Kerinoö