Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)
1983-06-17 / 24. szám
A Jleleg reggel volt. Az amerikai főváIVI rost már a karácsonyi szünet ünnepélyes levegője lengte körül. George Washington obeliszkje környékén kis turistacsoportok sétálgattak. Pattogatott kukoricát ropogtattak, s felszegték a fejüket, hogy lássák azt a helyet, ahol 169 méter magas gránitoszlop átfúrja az alacsonyan járó felhőket. Az emberek nyomában mókusok szedegették fel az édes morzsákat. Az idilli nyugalmat egy kis fedett teherautó foszlatta szét. A vezetőfülkéből nehézkesen a földre huppant egy férfi: kék síruhát és bukósisakot viselt, amelynek arcvédője sötét anyagból készült. Kezében valamilyen doboz van, amelyből antennarúd áll ki. Rádióféle lehet, távirányítási modellekhez. De hát az első amerikai elnök emlékművénél mégsem való játszadozni! Az obeliszket őrző rendőr a síruhás felé tart, hogy figyelmeztesse. Az pedig elébe indul. Barna borítékot nyújt át, amelyen ez a kézzel írott felhívás olvasható: ,,Ha bárki közel jön hozzám, a következményekért a felelősség a kormányra hárul...“ A rendőr felső ajkán izzadságcsepp gyöngyözik. Felismeri a helyzet veszélyességét: a fehér teherautóban -1000 fontdinamitvan. Abukósi- sakos ember azzal fenyegetőzik, hogy felrobbantja a Washington-emlékmúvet, ha követeléseit nem teljesítik. Dé mit követel? A meghökkent rendőr nem veszi észre a nagybetűs felírást a teherautó oldalán: „1. számú létszükséglet: be kell tiltani az atomfegyvert“. Néhány perc múlva rendőrkordon veszi körül a dombot, amelyen az emlékmű magaslik. A sisakos férfira távcsöves puskák fonálkeresztjei szegeződnek. A televíziós csatornák tucatjain keresztül pedig az előadások sokasága ad közvetítést a magányos emberről, aki... egy gránitoszlopot ejtett túszul. Naphosszat néztem ezeket az adásokat és nem győztem csodálkozni. A rendőrség úgy járt el, mintha közönséges bűnözővel lett volna dolga. A hírmagyarázók úgy beszéltek, mintha egy hétköznapi terrorista állt volna előttük. Minden a megszokott mederben folyt. Repülőgépeket kaparintanak meg, milliomosokat ejtenek túszul. Most pedig valaki egy emlékművet kerített hatalmába. A régi nóta. A legfontosabb az, hogy minden biztonsági intézkedést megtegyenek. Ne hozzák ki a sodrából a terroristát, húzzák az időt, és várjanak, várjanak... A rendőrség nyilvánvalóan rémületet akar kelteni az elcsendesült Washingtonban. Magatartásában volt valami hazugság. Hiszen mégha 1000 font dinamit rejtőzött is a teherautóban, a robbanás a legrosszabb esetben csak egy-két lyukat vághatott volna a gránitkolosszusban. A várost még kevésbé fenyegette veszély. Délre mégis már 12 000 washingtoni lakost költöztettek el. Az irodák és az üzletek bezárását is elrendelték. A televízió hírmagyarázói ledobták a kabátjukat és kioldották a nyakkendőjüket, hogy külsejükkel is hangsúlyozzák a helyzet „katasztrofális jellegét“. És azt hallottuk: még az elnök is elhagyta a Fehér Ház déli oldalát - nehogy megsüketüljön a robbanás okozta légnyomástól! Valóságos pánik volt. Csak azzal a különbséggel, hogy ezt mesterségesen idézték elő. A városi rendőrség, a parkrendőrség, az FBI, a Fehér Ház titkosszolgálata és a többi biztonsági hatóság gyorsan megállapította, kié a teherautó. Tulajdonosa a 66 éves Norman Mayer, egy Miami Beach-i szálloda volt alkalmazottja. A legutóbbi években Mayer már nem porszívózta a szálloda folyosóit. Minden idejét, megtakarított pénzecskéjét az atomveszély ellen folytatott harcra áldozta. Mayer sietett. Az az érzés üldözte, hogy a háborúellenes csoportok és szervezetek, mint például ,,A robbanás epicentruma“, „Az atomfegyverkezés befagyasztásának társasága“ és mások, évekkel mérik az idő múlását. Holott hónapokkal, napokkal kell mérni. Mayer maga is a fegyverkezési verseny mellék- terméke volt; olyan ember, akinek lelkivilágát megnyomorították az amerikai katonai költségvetés fantasztikus számadatai, az állami politika megszállottsága, az új gyilkos fegyverrendszerek, a Fehér Házból hallatszó militarista jelszavak. Manapság sokezer ilyen amerikai van. Ezek a hegyekbe menekülnek, erdei barlangokba költöznek, saját garázsuk alatt betonozott óvóhelyet építenek. Velük ellentétben, Mayer nem menekült el - ő harcolt. 1979-ben kétszer is letartóztatták, mert röpcédulákat osztogatott a floridai egyetemek diáknegyedeiben. „Pusztulásra ítélt civilizáció vagyunk, amely mindennap a megsemmisülés szakadékénak szélén táncol!“ Ezt harsogták ezek a négyszög alakú, kis krémsárga csomagolópapír-darabkák. - Tiltsuk be az atomfegyvert, vagy készüljünk fel a legcifrább- világvégére“ - Idős ember létére, a fiatalabbak számára igyekezett megmenteni bolygónkat. Egy amerikai Don Quijote, aki a fejébe vette, hogy egymaga lecsavarja a Pentagon valamennyi ballisztikus rakétájának a robbanófejét. A rendőrség számára elegendő volt mindezeket az információkat megszerezni számítógépének memóriaegységéből, hogy rájöjjön: Mayer a leszerelés humánus eszméjének híve. Ennélfogva ö sem élő embert, sem kő-jelképet nem robbanthat fel. A bukósisakos ember ellen indított hajtóvadászat irányítói - bizonyos vagyok benne - tisztában voltak azzal, hogy politikai tüntetéssel van dolguk. Az ilyen politikai azonban számukra veszélyesebb a dinamitnál. A magányos ember tiltakozásából éppen ezért igyekeztek továbbra is terrorcselekményt kovácsolni. Az obeliszk-oszlop fölött éppen ezért lebegtek a helikopterek. A rendőrség mesterlövészei éppen ezért osztották fel egymás között Mayer bukósisakjának minden négyzetcentiméternyi darabkáját. Mayer nyugodtan ül az emlékmű lábánál, kezében szorongatja a dobozt, amelyből antennarúd áll ki, és figyelmesen fürkészi a messzeséget. Nem tudom, hogy sisakjának sötét műanyag arcvédö- jén keresztül láthatta-e a Capitolium kupoláit. Ez különben nem is fontos. Tudta, hogy ugyanebben a városban, néhány mérföldre tőle, a képviselöház ugyanazon a napon fogadta el az Egyesült Államok háború utáni történelmének leghatalmasabb összegű katonai költségvetését: 231 milliárd dollárt. Mayer ott ült a gránitoszlop tövében, és hallgatta a rendőrautók szirénáinak vijjongását. Steve Komarownak, az Associated Press tudósítójának, akit a rendőrség azért küldött oda, hogy pontosan megállapítsa a „terrorista“ követeléseit, ezt mondta:- önök is bűnösök: a sajtó, a televízió. Úgy tesznek, mintha bolygónkat nem fenyegetné atomveszély. Vagy összebeszéltek valakivel, vagy pedig más ok miatt, de önök eltitkolják a híreket arról a feszült, ellenőrizhetetlen helyzetről, amelybe a világot belesodorják... A helyzet szomorú iróniája az volt, hogy az amerikai tömegtájékoztatási eszközök még a Mayer követeléseire vonatkozó igazságot is igyekeztek eltitkolni. A televízió a képzelt dinamit miatt sopánkodott, de hallgatott az atom-robbanó- anyag megatonnáiról, amelyek megsemmisítésére Mayer e kétségbeesett tettével szólított fel. Ennek a síruhás embernek józan gondolatai voltak. Ilyenek nem születhettek egy olyan bűnöző agyában, aki azt határozta el, hogy felrobbantja Washington ékességét és büszkeségét. Az ilyen gondolatok csak a Reagan-kormányzat jelenlegi politikája iránt tanúsított bizalom maradványát robbanthatták fel. Mayer országos párbeszédet akart kezdeményezni az atomveszély témájáról. A sajtó kötelességévé akarta tenni, hogy tevékenyen lásson hozzá az atomfegyver korlátozásával és csökkentésével összefüggő problémák megtárgyalásához. Az iskolákban olyan tantárgyat szándékozott bevezetni, amely a béke megvédésére oktatta volna a fiatalokat. Sok millió példányban akarta kiadni Jonathan Shell „A Föld sorsa" című könyvét, amely az atomháború borzalmas következményeiről szól, és az Egyesült Államok minden felnőtt polgárának átnyújtotta volna. Mayernek más ötletei is voltak.- Holnap találkozunk - ígérte Komarownak. Ezt a holnapot azonban az amerikai Don Quijote már nem érhette meg. A jelenetet élőben közvetítette a televízió, és magam is rögzítettem a képmagnómon. Csakhogy ez nyomasztó látvány... Este 10 óra 45 perc. Mayer nyugodtan beszáll kis teherautójába, és lassan elindul az emlékműtől. Es akkor - még csak nem is figyelmeztetik, meg sem próbálják állítani a kocsiját - fergeteges tüzet zúdítanak rá. A furgon leroskad az átlőtt gumiabroncsaira, felborul, és tetejére bukik. A rendőrök a lábukkal törik ki a szélvédő üvegének maradványait. Kiráncigálják az élettelen testes. A szirénák diadalmasan vijjognak... A teherautóban persze nem akadt semmiféle dinamit. De mindez szenvedélyes, türelmetlen, kétségbeesett törekvés volt egy atomfegyver nélküli világra, egy magányos ember lázadása a hivatalos téboly ellen. A lázadót agyonlőtték. A szabadságszerető nemzet alapító atyjának obeliszkje tövében. VLAGYIMIR SZIMONOV (Ogonyok) HALÁL A WASHINGTON-EMLÉKMÜ ÁRNYÉKÁBAN JSZÚ 5 83. VI. 17. CHILE Országos tiltakozási nap A történelem nem ismétli meg önmagát, de hasonló események - alkalmasint ellenkező előjellel is - adódhatnak. Chilében például az 1973. szeptemberi szörnyű napok egyik gyászos színhelye a santiagói stadion volt, amelynek a betonteknőjébe több ezer embert zártak a fasiszta puccsban részt vett katonák. S most arról jön hír, hogy a legutóbbi „országos tiltakozási nap“ után a San Miguel munkáskerületeiból összeszedett férfiakat megint egy sporttelepre vitték... De a párizsi L’Humanité arról is beszámol, hogy ama bizonyos nap estéjén felszólították a munkásasszonyokat: fazekakkal csapjanak zenebonát. S ki ne emlékeznék a tíz évvel ezelőtti tüntetésekre, amikor szintén megszólaltak a fazekak, akkor azonban a Népi Egység kormánya ellen vonultak fel jól szituált középosztálybeli asszonyok. Fordulat előjelei vagy csak olyan változásnak, hogy Pinochet helyett más tábornok akarja ezután érvényesíteni „a törvényt és a rendet“? A szomorú évforduló közeledtére mindenesetre megmozdult a chilei nép. Nem sokára lesz tíz esztendeje annak, hogy Salvador Allendét, a törvényesen megválasztott elnököt a Moneda-palotában megölték, s hogy a hadsereg néhány fasiszta tábornoknak engedelmeskedve megdöntötte a Népi Egység uralmát. 1970-tól 1973-ig a három év kevés volt arra, hogy gyökeres változást hozhasson a chilei politikai és gazdasági viszonyokban a szocialisták, a kommunisták, radikálisok kormánya, viszont elegendőnek mutatkozott arra, hogy a nemzetközi és a hazai reakció megszervezze a visszavágást. Ma még korai lenne megválaszolni az újabb kérdést: tíz esztendő elég-e, vagy kevés-e a katonai-rendőri erőszak uralmának megingatásához? Egyelőre csak az látszik bizonyosnak, hogy Chile gazdasági válsága szinte napról napra csökkenti a Pinochet-rendszer bázisát. Amint például nemrég Clodomiro Al- meyda, a száműzetésben élő szocialista főtitkár a berlini Horizontnak adott nyilatkozatában megállapította: „Az úgynevezett neoliberális társadalmi és gazdasági modell megvalósítását célzó terv összeomlott. Csak arra volt jó, hogy még mélyebbé tegye a nép nyomorát, drasztikusan megnövelje a munkanélküliséget, szétrombolja a chilei ipar struktúráját, tönkretegye a mezőgazdaságot, s az országot a nemzetközi finánctőkétól tegye függővé. A pénzügyi spekuláció lépett a produktív beruházások helyébe. Az első időben még látszólagos jólétre hivatkoztak, hiszen az országot elözönlötték a külföldi árucikkek, amelyek a mindenféle eszközzel mesterségesen ösztönzött fogyasztási kedvet voltak hivatva kielégíteni. Az amerikai közgazdász, Milton Friedman, törékeny „gazdasági csodája“ kudarcot vallott, amikor a tőkés világválság a kamatokat felhajtotta a magasba, amikor további hiteleket már nem lehetett szerezni, vagy csak igen drágán...“ Ilyen helyzetben mihez folyamodhatik egy fasiszta kormány? Az erőszakhoz. Amikor a rézbányászok meghirdették az országos tiltakozási napot, a Chuquica- mata bányánál (a világ egyik legnagyobb külszíni rézérc lelőhelye) lövegek és aknavetők sorakoztak fel. Mivel látszott, hogy a katonai kormány nem fog visszariadni a legkeményebb eszközök alkalmazásától sem, a CTC a maga 22 000 főnyi tagságát felszólította, hogy más, békés módon jutassa kifejezésre „az elnyomó politikai, gazdasági és társadalmi rendszer elutasítását“. Röpcédulákat szórtak szét a szakszervezetek propagandistái Santiago. Valparaiso és a többi város utcáin: „Ne küldjétek gyermekeiteket az iskolába! Ne vásároljatok! Ne keressétek fel a hivatalokat! Ha gépkocsiba szálltok, haladjatok olyan lassan, ahogyan csak lehet!“ A rézbányákban, az olajfinomítókban, s más gyárakban is hasonló felhívások járták: „Ne menjetek a kantinba! Ne vegyétek igénybe munkába menet és jövet az autóbuszokat! Dolgozzatok lassan!“ Az országos tiltakozásba bekapcsolódtak a santiagói egyetem diákjai is, akik megszállták az aulát és az egyetem kiürítésére odaérkezett rohamrendórök és katonák előtt ütemesen kiáltozták: „Szabadságot, szabadságot!“ Az országos tiltakozási napon itt és ott eldördültek a fegyverek is, a tüntetők közé lőttek a katonák és Santiagóban megöltek egy 15 éves fiút és egy Andres Fuentes nevű taxisofőrt. Amikor temetésükre került sor, tízezrek gyűltek össze, hogy utolsó útjukra kísérjék őket, s egyben tiltakozzanak is a terror ellen, amelynek áldozatul estek. Politikai tüntetéssé vált hát a két temetés. A chilei sajtó néhány sorban számolhatott be csupán erről, de például az Ultimas Noticias már legalább azt megírta, hogy több ezres tömeg gyűlt össze a temetőben... A sajtó viszont hallgatni kényszerült arról, hogy május 12-e virradóra nagyszabású rendőrségi és katonai tisztogató akciókra került sor. San Miguel egyes kerületeiben. La Victoriában, Juano Gou- lart-ban és La Castrinában 3 óra tájban rendőrjárőrök és katonai osztagok vették körül a házakat. Hangosan beszélőkön felszólították az álmából felvert lakosságot, hogy a 14 éven felüli férfiak jöjjenek elő papírjaikkal a házakból, igazoltatás céljából. Az akció során rengeteg embert elvittek. Ismét igénybe vettek sportpályát a „felforgató személyeid“ összegyűjtésére. .. Egyházi források szerint 350 férfit tartóztattak le. Velük csak növekszik az idén rácsok mögé zárt munkások, diákok, értelmiségiek száma, amely - egyes becslések így tudják - a kétezret is meghaladja. Az angol Reuter hírügynökség arról számol be, hogy őrizetbe vettek katolikus papokat és papnövendékeket is, összesen 34-et, bűnük az volt, hogy - kérdőjeleket feltüntető transzparensekkel vonultak fel Santiago belvárosában. (M)
