Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)

1983-01-21 / 3. szám

Az Izrael agresz- sziója által meg­semmisített liba­noni infrastruktúra felújítására legke­vesebb 15 milliárd dollárt kell fordíta­ni. Az izraeli bom­bázások során csupán Nyugat- Bejrútban, ahol fel­vételünk készült, összesen 10 000 épületet romboltak le teljesen és több mint 16 000-et igen súlyosan megron­gáltak. Ezek a számadatok nem foglalják maguk­ba a palesztin menekülttáborok házait, amelyeket a megszállók telje­sen egyenlővé tet­tek a földdel. (CSTK-felv.) ' CIONIZMUS MA A palesztin nép ellen Libanonban elkövetett bűncselekmények: szem­léltető bizonyíték arra, hogy Tel Aviv közel-keleti politikájában egy egész nemzettel szemben folytatott népirtás módszereire épit. Az izraeli szolda- teszkának Libanon sokat szénvedett földjén történő garázdálkodásban azok az eszmei -elméleti irányelvek testesülnek meg, amelyeket a cio­nizmus ideológusai még jóval Izrael állam megalakulása előtt dolgoztak ki. A palesztinai arab néppel szemben folytatott népirtás „teoretikusai“ hosszú listájának élén Theodor Herzt, a cionizmus hivatalos megalapítója áll. Éppen ó szólított fel Palesztina elfoglalására azáltal, hogy kiadta a hírhedt jelszót: „A földnélküli nép­nek - földet nép nélkül“. Teljesen őszintén beszélt erről Menahem Be­gin jelenlegi izraeli miniszterelnök „szellemi atyja", V. Zsabotyinszkij, az első cionista terrorszervezetek létre­hozója: ,,Palesztina a zsidóké kell hogy legyen. „Befejezett tényeket“ kell létrehozni, és meg kell magyaráz­ni az araboknak, hogy kötelesek el­hagyni területünket és a sivatagba távozni". A palesztinai arab nép ellen folyta­tott népirtás Tel Aviv állami politiká­jának alfája és ómegája volt Izrael létezésének első napjaitól kezdve. Az ennek szükségességére vonatkozó cionista elgondolás azonnal gyakorla­tilag is megvalósult, mihelyt a cioniz­mus gyökeret vert Palesztina terüle­tén. A népirtás első aktusa a Deir- Jaszin faluban végrehajtott mészárlás volt, amelyért személy szerint Begin viseli a felelősséget. A cionista tevé­kenység megindokolására 1956-ban nem átallotta kijelenteni: az izraeliek­nek ,,nem kell könyörületesnek lenni­ük, amikor megsemmisítik az arabo­kat és elpusztítják civilizációjukat". Arra szólított fel, hogy ennek romjain „Isten választottjainak“ valamiféle „új civilizációját“ kell felépíteni, amely­ben a zsidók kivételével senkinek nincs és nem is lesz helye. Izrael 35 éves fennállása óta a cionisták arra törekednek, hogy kitűzött céljuk eléré­sét minden eszközzel, mindenáron biztosítsák - a totális zsarolást,"a ter­rort, a faji megkülönböztetést, az em­beri méltóság megcsúfolását, az erő­szakot, a palesztinok rafinált kínzását és fizikai megsemmisítését is beleért­ve. így valósul meg a palesztin kérdés cionista módra történő, „végleges megoldásának“ terve. Izrael vezető körei 1982. júniusá­ban újabb fekete oldalt nyitottak a cio­nizmusnak a palesztinai arab néppel szemben követett bűnös politikája tör­ténetében. A zsidó állam vezetői, aki­ket nyugtalanít a Palesztinái Felsza- badítási Szervezet nemzetközi tekin­télyének erősödése, a haladó világ­közvélemény erőfeszítéseinek aktivi­zálódása - ez a palesztin nép törvé­nyes jogainak megvalósítását, a saját szuverén és független állam létreho­zására való jogot is beleértve, követeli valamint a megszállt területek arab lakosságának fokozódó ellenállása- elhatározták, hogy fegyveres erővel érnek el a maguk javára döntő fordu­latot az események alakulásában. Az izraeli vezérkar „Békét Galileának“ fedőnévvel tervet dolgozott ki a liba­noni invázióra. Ennek fő hadászati célja a Palesztinai Felszabadítási Szervezet vezetőségének fizikai megsemmisítése, valamint a paleszti­nai arab népnek a PFSZ vezetésével, a libanoni nemzeti-hazafias erők tá­mogatása mellett Libanonban létre­hozott valamennyi politikai és kulturá­lis-gazdasági intézményének elpusz­títása volt. Egyúttal minél több olyan palesztin fizikai megsemmisítését is előirányozták, aki ideiglenesen a liba­noni állam területén talált menedéket. A libanoni kaland, amelyet a népir­tás módszereivel, különféle tömeg- pusztító eszközök alkalmazásával- ezeket Washington szállította Izra­elnek - valósítottak meg, arról tanús­kodik, hogy Tel Aviv arra számít: csakis fegyveres erővel veheti le a napirendről a palesztin problémát. Itt a következő, teljesen jogos kér­dés merül fel: vajon Izrael Állam a vi­lágközvélemény tiltakozása ellenére, az ENSZ számos határozatát semmi­be véve, a nemzetközi jog valamennyi normája dacára, miért folytathatja a rablás politikáját a nemzetközi szin- . téren? Világos, hogy külső támogatás nélkül nem tudott, de nem is mert volna ilyen akciókat végrehajtani. Közismert tény, hogy a cionizmus fő irányító központjai már régóta Izra­elben és az Egyesült Államokban ren­dezkedtek be. Az imperialista államok politikai életére kifejtett cionista befo­lyás éppen az Egyesült Államokban a legerősebb, amely az imperializmus egész rendszerében a vezető szere­pet játssza. A cionizmus éppen az amerikai imperializmus erejére és sokoldalú segítségére támaszkodva szerzett széles körű lehetőségeket politikai, ideológiai és katonai kaland­jainak megvalósítására. A cionisták minden eszközzel segítik a nemzet­közi imperializmusnak azokat a kísér­leteit, hogy az emberiséget a hideg­háború idejébe vesse vissza. Az Egyesült Államokban és más tőkés országokban híven szolgálják a mo­nopoltőke legreakciósabb csoporto­sulásait, hevesen védelmezik a hadi­ipari komplexum és a bank-nagytőke érdekeit. A Közel-Keleten az izraeli cionista rendszer az imperialista csendőrnek és a népek szabadsága elnyomójának szerepében tevékeny­kedik. Már öt agresszív arabellenes háború, sok ezer megölt és megsebe­sített békés arab lakos - mindenek­előtt palesztin - sorsa szárad a lelkén, akinek jogait a cionisták, az Egyesült Államok vezette imperialista tábor széles körű támogatásával, lábbal ti­porták. Az ö lelkűket nyomja az arab és a világcivilizáció legbecsesebb emlékeinek szétrombolása és meg- gyalázása, a faji megkülönböztetés, az idegen területek annektálása és megszállása. Izrael pártfogói, akik kihasználják a burzsoá államok és elsősorban az Egyesült Államok tömegtájékoztató eszközeire kifejtett befolyásukat - itt a cionisták ilyen vagy olyan módon a tömegtájékoztató eszközök leg­fontosabb fajtáit tartják ellenőrzésük alatt - szándékosan tévedésbe ejtik a világ-közvéleményt a közel-keleti események valódi lényegét illetően, mégpedig azáltal, hogy mindenféle­képp eltussolják Tel Aviv politikájának agresszív, imperialista jellegét. Különböző izraeli források és nyu­gati újságírók adatai szerint, Tel Aviv naponta sokmillió dollárt költ a libano­ni invázióra. Ezek a kiadásai nagy hasznot hoztak a libanoni mészárlás ösztönzői és szervezői számára. Azoknak a szennyes pénzösszegek­nek egy része, amelyeket a libanoni­ak és a palesztinok ezreinek vére mocskolt be, a nemzetközi cionizmus és az izraeli uralkodó rendszer pénz­tárába kerül, hogy újabb cionista és imperialista diverziós cselekményeket szervezzenek a béke, a demokrácia és a haladás erői, az arab nemzeti felszabadító mozgalom ellen. A cionizmus, mint az imperializmus világrendszerének alkotórésze, nem­csak az ó- és az újvilág országaiban élő zsidó nagypolgároktól kap támo­gatást. Tevékenyen segítik a cionis­ták partnerei is, akik együttműködnek velük a földgömb mindazon országai­ban élő dolgozók kifosztásában és kizsákmányolásában, ahol még a tö­ke uralkodik és a dolgozók elnyomá­sának kapitalista rendszere áll fenn. Mint az imperializmus világrend- szerének fontos láncszemét, a cioniz­must az agresszív nyugati körök je­lenleg saját arabeilenes akcióik kato­nai-politikai leplezésére használják fel. Washington, a Nyugat-Bejrút szá­mára történő „segítségnyújtás“ ürü­gyével, így próbálja katonailag meg­vetni a lábát a libanoni területen, s ott új hídfőállásokat létesíteni az agresz- szió számára. Az imperializmus és a cionizmus veszélyes tervei az egész világon mindenütt haragos rosszallást kelte­nek. JEVGENYIJ JEVSZEJEV, az Oroszországi Palesztina Társaság vezetőségi tagja Fordulatot hoz-e 1983 a leszerelésben? A fegyverkezési verseny folytatódik, ám légkörében valami fontos történik. Egyre növekszik azok száma, akik szerint „itt az ideje, hogy megálljunk“. Figyelemreméltó azoknak az amerikaiaknak a száma, akik kételkednek a fegyverkezési verseny új lépéseinek az éssze­rűségében. Mivel magyarázható ez? Azzal, hogy nemcsak az ellenzéki csoportok, hanem a hatalomhoz közelállók is felismerték: az MX- rakétákkal olyan nukleáris fegyverkezési ver­seny kezdődik, amelyet semmivel sem lehet igazolni. Ennek kapcsán különösen szemlélete­sen nyilvánul meg az igazság az erőviszonyok kérdésében. Tekintélyes, hozzáértő emberek joggal emlékeztetnek arra, hogy a Szovjetunió és az Egyesült Államok közötti egyensúlyt nem lehet kétségbevonni semmiféle - mint Patrick Leachy szenátor mondotta - az elnök által fényes papírra rajzolt „karikatúrákkal". Az utób­bi 2-3 évben a Pentagon nagy előrelépést tett hadászati nukleáris fegyvereinek több robbanó­fejes rakétákkal történő ellátása terén. A nyugati uralkodó körök megfontoltabb véle­ményét elősegíti, hogy a Szovjetunió keresztül­húzta a fegyverkezési verseny amerikai és NATO-beli híveinek számításait. Nem hagyta, hogy a nyugati világ bármely fegyverfajta fej­lesztésében előnyre tegyen szert és ezzel a büntetlen első csapás lehetőségét biztosítsa magának. Az események legutóbbi menete azt bizonyította, hogy az USA katonai körei legna­gyobb illúziója az volt, hogy számításaik szerint a Szovjetunió nem tud egyenrangú eszközöket szembeállítani a másik fél fegyvereivel szemben biztonsága szavatolása érdekében. Erre számí­tani a legreménytelenebb dolog. Éppen ezért egyre kevesebben hajlandóak hinni az illúziók­nak. A közvélemény, de a törvényhozásban levők közül is egyre többen követelik, hogy az USA katonai stratégiája és politikája a realizmus szilárd talaján álljon. Az elmondottak fényében érthető, miért hangzik el egyre gyakrabban az a vélemény, hogy az 1983-as év fordulópontot fog jelenteni a fegyverkezési verseny hívei és ellenzői közötti harcban. Könnyű belátni, hogy amennyiben a Reagan- kormány és a NATO továbbra is az úgynevezett „nulla változatot“ erőlteti (vagyis azt, hogy a Szovjetunió egyoldalúan hajtson végre lesze­relést annak az ígéretnek a fejében, hogy nem telepítenek újabb amerikai nukleáris robbanófej­jel felszerelt rakétákat) úgy a zsákutca elkerül­hetetlen. Ugyanakkor, amennyiben új, első csa­pás mérésére alkalmas amerikai rakéták jelen­nek meg, többek között azok, amelyeket a ter­vek szerint 1983-tól a nyugat-európai térségből fenyegetik a Szovjetuniót - új hadászati helyzet jön létre: megbomlik a jelenlegi egyensúly. Ez a Szovjetuniót arra készteti, hogy mind a fegy­verrendszerek, mind a döntéshozatal mechaniz­musában olyan válaszintézkedéseket tegyen, amelyek biztosítják az elkerülhetetlen megtor­lást. Más szavakkal, az amerikai kormány viseli a felelősséget a választásért. Más részről a nyugat-európai NATO-orszá- gok vezetőinek szembe kell nézniük az új ameri­kai rakéták telepítését támogató irányvonaluk politikai következményeivel: ez nemcsak azt jelenti, hogy romlik a rakétákat területükön elhe­lyező országok és a Szovjetunió kapcsolata, de még inkább elmélyíti ezen országok válságát, aláássa azt a külpolitikai alapot - az enyhülés platformját -, amely biztosította hatalmukat. Nem lehet tovább támogatni az amerikai játékot, vagyis azt, hogy a genfi tárgyalásokkal fedezzék az új rakétaállások kiépítését. Ez a felelősség azáltal is elmélyül, hogy Washington mindezideig teljes mértékben fi­gyelmen kívül hagyta a genfi tárgyalásokon a hadászati fegyverekkel és az eurorakétákkal kapcsolatos szovjet javaslatokat. Amennyiben az amerikai kormány lépést tenne a javaslatok irányában, a helyzet gyökeresen megváltozna az enyhülés javára. A Szovjetunió mindent megtett, hogy előse­gítse az események ilyen fejlődését: a közép­hatótávolságú rakétákra kimondott egyoldalú moratóriumával, az atomfegyverek befagyasz­tására tett javaslatával, valamint azzal a törté­nelmi kötelezettségvállalással, hogy elsőként nem alkalmaz atomfegyvert. Reagan az amerikai közvéleményhez fordul az új rakéták érdekében, ám válaszul az atom­fegyverkészletek befagyasztásának követelését hallja. Mi bizonyíthatja meggyőzőbben az atom­zsarolás és a fegyverkezési verseny politikájá­nak teljes válságát? A háború és béke kérdésében folyó nagy küzdelemben a felek álláspontja teljes világos­sággal megfogalmazódott. Az amerikai kor­mánytól függ, mennyire fogja igazolni az 1983- as év az emberek azon reményét, hogy meg­szűnik az értelmetlen fegyverkezési verseny. SZPARTAK BEGLOV (APN)

Next

/
Thumbnails
Contents