Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)
1983-06-03 / 22. szám
A föld méhének és felszínének kincseit az emberiség folyamatosan felhasználja szükségleteinek kielégítésére. A szárazföld tartalékai azonban korántsem kimeríthetetlenek. A tudósok véleménye szerint a XXI. század legfontosabb problémája a világóceán meghódítása lesz, mivel csak így biztosítható az emberiség élelmiszer- és az ipar nyersanyagellátása. A világóceán óriási mennyiségű ásványkincset és élelemszármazékot rejt. A legértékesebb a kontinentális talapzat, így nevezik a szárazföldeket övező sekély vizeket, vagy más szóval a kontinensek tengerek által elöntött partmenti részeit. A kontinentális talapzatokon a víz mélysége általában nem haladja meg a kétszáz métert, szélessége pedig helyenként (például Szibéria és Kína partjainál) elérheti akár az 1500 kilométert is. A világóceán területének nyolc százalékát kitevő partmenti vizekben fogják a halak közel 90 százalékát. Ugyancsak ebben az övezetben élnek a tengeri mosza- tok és algák különböző fajtái, amelyeket élelmiszerként dolgozhatnak fel, de az ipar is hasznosíthatja azokat. Itt honosak a puhatestű tengeri állatok, valamint a nagytestű tengeri ragadozók - rozmárok, fókák is. A kontinentális talapzat élő világának gazdasága mindenekelőtt azzal magyaA VILÁGÓCEÁN: rázható, hogy a part menti sekély vizeket a napsugárzás sokkal jobban felmelegíti, mint az óceánok és a tengerek mélyét. Fontos tényező, hogy a felső rétegekben oxigéndúsabb a víz. A kontinentális talapzatok csekély vízmélysége azt is elősegíti, hogy a nyílt óceánok felől érkező, illetve a folyók hordalékával a tengerbe került ásványi sók alaposan elkeveredhessenek. Mérésekkel megállapították, hogy a talapzat egy négyzetméterére átlagban 200 gramm élő szervezet jut, 250 méteres mélységben viszont már csak tizedannyi, háromezer méternél mélyebben ezredannyi élőlény található. A „tenger ajándékát“ az ember hozza létre Az ENSZ adatai szerint a világon az egyik legelterjedtebb betegséggé fokozatosan a fehérjeelégtelenség válik. A becslések azt mutatják, hogy a föld lakosságának mintegy a fele szenved fehérjeelégtelenségben, ez pedig a szervezet legyengüléséhez vezet, és csökkenti a fertőző betegségekkel szembeni ellenállóképességet. A halakat és más tengeri élelmiszerszármazékokat a legfontosabb fehérjeforrásoknak tartják. Az lenne az optimális, ha minden ember évente húsz kilogramm halat, illetve halterméket fogyasztana. Nem véletlen hát: a partmenti vizekben a halászat olyan intenzívvé vált, hogy ma már a kimerüléstől kell tartani. A tudósok megállapíthatták, hogy a világhalászatnak évente nem szabad meghaladnia a 80 millió tonnát. Egyébként ez a szám már átlépte a 70 millió tonnás határt. A FAO előrejelzései arról tanúskodnak, hogy 2001-re a világhalászat a 130 millió tonnát is elérheti. Mi tehát a megoldás? Minden bizonynyal komolyan el kell kezdeni foglalkozni az úgynevezett aqua-kultúrával, amely éppen úgy magában foglalja az élelmiszerként felhasználható tengeri élőlények tenyésztését, mint a „vízművelést", ami nemrégen még merő fantasztikumnak tűnt. Japánban 1965-ben kezdte meg működését az első víz alatti haltenyésztő telep, ahol azóta is szaporítanak lazacokat. Húsz méter mélyen kifeszített mű- • anyaghálókban ketreceket helyeztek el. és ezeken a felszínre kivezető csöveken keresztül szecskázott szardíniával etetik a lazacivadékokat. Havonta egyszer szakemberek vizsgálják meg a ketreceket, és nyomon követik a lazacok fejlődését. A kísérlet rendkívül biztató eredményeket hozott, és ennek nyomán a japánok azóta már egy sor haltenyésztő gazdaságot létesítettek, és a ketreceket ma már 50 méter mélységig helyezik el. A gránátgarnéla (apró rák) tenyésztése terén szerzett amerikai tapasztalatok azt mutatják, hogy az erre a célra lezárt tengeröblökben a néhány millió hektár területű „ültetvények" ugyanakkora termést képesek hozni, mint amekkorát a nyílt tengeren folytatott egész évi halászat eredményez. Franciaországban haltárolókban (tartályokban) tenyésztik a homárt és az osztrigát. A Szovjetunióban a távol-keleti telepeken olyan tengeri puhatestű állatokat tenyésztenek, amelyeknek igen magas a tápértékük. A szovjet tudósok sikerrel kísérleteznek osztriga és tengeri uborka tenyésztésével. A román ichtiológusok a Fekete-tenger partmenti vizeiben, szakosodott gazdaságokban eredményesen tenyésztenek tokhalat, lepényhalat, makrélát, a Constantához közel eső medencékben pedig tavi pisztrángokat. Mivel a tengervízbe gyakran kerül ipari szennyvíz és más hulladék, a tudósok azt javasolták, hogy a telepek közelébe telepítsenek puhatestűeket, mert az utóbbiak a szennyeződéstől jól megtisztítják környezetüket. A számítások azt mutatják, hogy a tenger ajándékainak mesterséges előállítása a telepeken sokkal kevesebbe kerül, mintha természetes körülmények között nyernék őket. Manapság mind nagyobb jelentősége van a szelekciónak, amellyel a legproduktívabb halfajtákat tenyésztik ki. Fontos módszer továbbá a halak költöztetése és hozzászoktatásuk, akklimatizációjuk az új környezethez. A Szovjetunióban ezzel az Országos Tengeri Halgazdasági Intézet foglalkozik. 1970-ben Amerikából hozott acélfejű lazacot és csíkos sügért telepítettek az azovi tengerbe. A nagy testű halak némely példányai elérik az ötven kilogrammot is. Az ichtiológusok- nak sikerült az új körülmények között jelentősen megjavítani a halak szaporodását és meggyorsítani növekedésüket. Még korábban az amerikaiak az Atlantióceánból acélfejű lazacot telepítettek a Csendes-óceánba, ahol ez a halfajta annyira elszaporodott, hogy azóta már rendszeresen halásszák. Elkezdődött a kontinentális talapzat növényeinek feldolgozása is. Egyébként már az aztékok is ételeik között tartották számon a kék-zöld moszatokat. Napjainkban széleskörűen ismert a barna moszat (táróján), amelyből egy sor ízletes étel készíthető. Az anfelcia nevű tengeri fűből nyerik az agar-agart, amelyet nagy mennyiségben az édesipar hasznosít, de felhasználják a mikrobiológiában éppúgy, mint a papírgyártásban. A laminaria nevű tengeri növényt manit- tartalma miatt érdemes megemlíteni. A manit a legkülönbözőbb gyógyszerkészítmények nélkülözhetetlen alapanyaga. A tengerek zöld növényzetét mesterségesen is kezdik termeszteni. A Szovjetunióban a már említett távol-keleti telepeken a sekély vizű tengeröblökben a la- minariát és a barna moszatot termesztik. Hogy a laminaria jobban nőjön, ne terüljön el a tengerfenéken és könnyebben „betakarítható legyen a termés", rudakat vertek be a tengerfenékbe, és köteleket feszítettek ki köztük, amelyekbe azután a növények belekapaszkodhatnak. Ez a módszer terjedt el az Egyesült Államok kaliforniai partjai mentén. A tengeri növények termesztése nem követel nagy munkaerő-ráfordítást. Erre a célra legjobban a sekélyvizú mesterséges tengeri árkok felelnek meg, ahol trágyázással, mikroelemekkel megfelelően serkenteni lehet a növekedésüket. A természetben ezerszámra vannak vízinövények. Nemesítéssel olyan fajtákat lehet kikísérletezni, amelyek hihetetlenül nagy termést hoznak. Gondoljuk csak meg, még a „gondozatlan" tengerben is egy négyzetkilométernyi területen a zöldtömeg súlya eléri az 1500 tonnát! Mit rejt a talapzat méhe? A sekély kontinentális talapzat méhe hihetetlenül gazdag. Mindenekelőtt kőolajat és földgázt rejt magában. A földünkön kitermelt kőolaj közel egyharmadát a tengerfenékbe fúrt kutakból nyerik. A XXI. század elejére a tengeri olaj aránya valószínű eléri a világtermelés felét. Napjainkban a talapzati kőolajtermelés a Kaszpi-tengerben, Baku környékén, a Perzsa-öbölben, a Mexikói-öbölben, az Északi-tengeren, Kalifornia partjai mentén és még egy sor más helyen intenzíven folyik. A kőolajon és a földgázon kívül felfedeztek más nyersanyagokat is a tengerben. Alaszka partjainál nagy kiterjedésű víz alatti arany- és platinamezőket találtak. Japánban az Arioka-öbölben mag- netitban gazdag homokra leltek, Nyugat- Afrika partjainál pedig gyémántokra bukkantak. A Baltikumban, Sri Lanka és Nyugat-Ausztrália parti vizeiben titán tartalmú ásványok kitermelése folyik. Indonéziában, Thaiföldön és Madagaszkár szigetén a talapzat ónrétegeket rejt magában. Japánban a víz alatti bányákból évente több mint tízmillió tonna szenet hoznak a felszínre. Új-Skóciában szintén bányásznak szenet a víz alatt. A kontinentális talapzatban rejlő újabb ásványok feltárását illetően a végső szót a tengeri geológusok mondják majd ki. Egyébként a kutatók napjainkban munkájukhoz nagy segítséget kapnak a világűrből. A hagyományos légi fényképezéssel - a csekély magasság miatt - több ezer felvételre volt szükség egy-egy terület feltérképezéséhez, s mindössze 10-15 méter mélyre lehetett csak a vízbe látni. A kozmikus eszközökkel készített felvételek azonban több ezer négyzetkilométeres területet fognak át egyszerre, és százméteres mélységből is szolgáltatnak információt. Emellett a kozmikus fényképezés rendkívül gazdaságos, kétszázad annyiba kerül, mint a hagyományos fényképezési eljárás. A kozmikus kutatásoknak köszönhetően már a közel-jövőben lehetőség nyílik a legperspektivikusabb kőolaj-, földgáz- és más nyersanyaglelőhelyek meghatározására. Mindehhez azonban feltétlenül hozzá kell tenni azt is, hogy a kontinentális talapzat feltárása komoly veszélyekkel járhat. Elegendő például megemlíteni azt a balesetet, amely 1977 tavaszán történt az északi-tengeri Bravo olajfúró telepen. A norvégiai Ekofisk lelőhelyen a Philips amerikai olajkonszern tulajdonában lévő fúrótornyon az óriási nyomás letépte a biztosító berendezést, és a vastag vízréteget áttörve, hatalmas olajszökőkút keletkezett: 60 méter magasra lövellt a víz fölé a kőolaj! Nyolc napon át folyt a küzdelem, amíg sikerült a kitörést megszüntetni. Ezalatt azonban naponta négyezer tonna kőolaj ömlött a tengerbe. Az áramlással nyugati irányba sodródó, kétezer négyzetkilométeres kiterjedésű olajfolt óriási károkat okozott a halászoknak. A biológusok véleménye szerint a baleset következményeként fellépett környezetszennyeződés következményei még évekig éreztetni fogják hatásukat. A világtenger gazdasága határtalan. Ugyanakkor az emberiségnek meg kell tanulnia nemcsak meríteni ebből az óriási forrásból, hanem védenie azt az elszeny- nyezödéstől. Az energiaválság miatt a tengeri munkálatokat és kitermelést jelentősen megnövelő nyugati monopóliumok nem mindig ügyelnek és fordítanak gondot a biztonsági követelményekre, így aztán a vízen úszó olajfoltok és a fenékre leüllepedett olaj jóvátehetetlen kárt okoz a tengerek élővilágának. Ez pedig oda vezethet, hogy mindaz az erőfeszítés, amely a part menti övezeteket kimeríthetetlen éléskamrává igyekszik változtatni, hiábavaló és értelmetlen lesz. DMITRIJ RASA MŰEMLÉKVÉDELEM - KORSZERŰEN Az NDK műemlékvédelmi listáján 48 ezer épületet és építészeti együttest tartanak nyilván, köztük vagy 70 történelmi városközpontot és több mint 300 nemzetközi jelentőségű emléket. _ A múlt legszebb hagyományait őrző várak, kastélyok, városházák, templomok és polgári házak restaurálása és gondos ápolása nemcsak komoly anyagi befektetést, hanem feltétlen szakértelmet is igényel. A műemlékvédelem sokoldalú, összetett munka, amelyben fontos szerepet játszik a kultúrpolitika, a várostervezés és -építészet, s végső soron a történelmi értékek megbecsülése. Jó példa erre az idei Luther-ünnepségek megszervezése. A reformátor születésének 500. évfordulóján, november 3-án országszerte megemlékeznek a kiemelkedő történelmi személyiségről. Az évforduló méltó megünneplésére már 1980-ban megalakult az előkészítő bizottság, amelynek még arra is gondja volt, hogy időre befejeződjön Wartburg várának, Luther 1521 és 1522 közötti tartózkodási helyének restaurálása. Ma a műemlékvédelmi munka egy jelentős részét a második világháborúban kárt szenvedett épületek helyreállítása köti le. Nemrégiben került sor a közvetlen bombatalálatot kapott megdeburgi székesegyház újjáépítésére. Az impozáns gótikus katedrális helyrehozatala sokéves program. Hasonló feladatok sora vár az építkezésekre az ország északi részén, ahol a háború a legtöbb pusztítást okozta. Nem kis fejtörést okoz a városépítőknek a műemlékek térbeli elhelyezése. A háború alatt rombadőlt épületek helyén újak épülnek. Régebbi építészeti stílusok keverednek a legújabbakkal, s így nem mindig alakul ki harmónia. Ezért műemlékvédelmi kérdés az is, mi és hogyan épüljön a régi mellé. Az NDK-ban jelenleg az egyik fő építészeti és műemlékvédelmi elv, hogy a történelmi városközpontok egységét nem bontják meg értelmetlen és kíméletlen újjáépítési programokkal. Ennek alapján nagyjából két városrendezési típus létezik: olyan városközpont, amelyet az eredetinek megfelelően állítanak helyre, és olyan, amelyben az új architektúra állandósításával teremtenek összhangot a régi és a modern között. Az első típushoz sorolható Quedlinburg, a több mint ezeréves Hanza- város, ahol hat évszázad német építészetének legszebb emlékei láthatók. A műemlékvédelem ebben a történelmi levegőjű városkában remeket alkotott, bár, nem minden került visz- sza eredeti állapotába, hiszen a házakat belül korszerűsítették, központi fűtéssel és meleg vízzel látták el. A környezet korhű kialakításával Quedlinburgban sikerült megőrizni a múlt egy értékes darabját. Ezzel szemben Greifswald a stilizált újjáépítés iskolapéldája. A hagyományos technológia alkalmazása itt túl költséges, időrabló és egyúttal meglehetősen stílustalan lett volna. Ezért a renoválásra sem érdemes házakat lebontották, s helyükre elóre- gyártott elemekből emeltek épületeket. Az elemekből meglepően sok változat alakult ki. A módszert oly ötletesen alkalmazták, hogy a városban nem épült fel két egyforma ház. Greífswaldban sikerült összhangot teremteni a múlt és a jelen építészete között, mivel a régi épületekhez harmonikusan illeszkednek az újak. Külön módozatot képeznek az úgynevezett egyedi restaurálások. Erre példát olyan városokban látni, mint Magdeburg, Berlin, Drezda, amelyekből alig hagyott meg valamit a háború. Drezdában a híres Semper-operát - figyelembe véve a modern színház- technikai követelményeket - teljes egészében az eredeti tervek szerint építik föl. A legrégibb berlini műemléket, az írásos emlékekben először 1244-ben említett Szent Miklós-temp- lomot úgyszintén nagy gonddal és a modern technika eszközeivel restaurálják, különleges tervezés alapján. PANORAMA mmmm
