Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)
1983-05-20 / 20. szám
N em telik el szinte egyetlen év sem anélkül, hogy legalább egy-két nemzetközi fórumon ne foglalkoznának Namíbia régóta esedékes függetlenségének kérdésével. Genf (1981), New York (1982) és Párizs (1983 április) - hogy csak a három utolsó legnagyobb szabású konferenciát említsük, hozzátéve, hogy az ENSZ-közgyülés ülésszakain is visszatérő napirendi pontként szerepel e probléma. Mindeddig azonban nem sok eredményt hoztak a sorozatos tanácskozások, hiszen nem történt gyakorlatilag előrehaladás a tényleges függetlenség felé annak ellenére, hogy az ENSZ már 1966-ban a 435. számú határozatában rendelkezett az alig egymillió lakosú, nem egészen egymillió négyzetkilométernyi délnyugat-afrikai terület mielőbbi függetlenségéről, illetve a Namíbiát megszállva tartó dél-afrikai fajüldöző egységek kivonásáról. A már 17 évvel ezelőtti „szakállas" határozat mind a mai napig nem valósult meg, mert a dél-afrikai fajüldözők nyugati támogatóik segítségével a végtelenségig halogatják e határozat végrehajtását. Az alábbiakban rövid történelmi visszapillantás segítségével annak okaira próbálunk rávilágítani, hogy a fajüldözők kiknek a támogatásával és miért szegülhetnek szembe mindmáig a világszervezetben képviselt tagállamok többségének akaratával. ANGOLA 0 J00 \ZAMBIA km V Walvis Bay} : BOTSWANA szellemében cselekvő Angola így azonban keresztezte az imperialisták és a fajüldözők terveit ezért azok mindennapos követelésévé vált a kubai csapatok kivonása az országból. Ezt szorgalmazza az öt nyugati országot - az Egyesült Államokat, Kanadát, az NSZK-t, Franciaországot és Nagy-Britanniát - tömörítő ún. összekötő csoport. A csoport olyan namíbiai megoldást szeretne elérni az ENSZ- határozatok megkerülésével, amely nem károsítaná meg sem a Nyugat, sem a fajüldözők politikai-gazdasági érdekeit. Sajátos „összekapcsolási" elméletet agyal- tak ki, melynek lényege: Namíbia függetlenségének feltétele a kubai csapatok kivonása Angolából. Jól tudják, miért követelik ezt. Tisztában vannak azzal, hogy Angolának mindaddig szüksége lesz a kubai segítségre, amíg a fajüldözők nem hagynak fel meg-megújuló agresz- szióikkal. Pretória viszont szándékosan napirenden tartja az újabb támadásokat. Az agressziós veszély állandó jellegű, tehát nyilvánvalóan a kubaiak továbbra is maradnak. Világos tehát az „összekapcsolási" teória célja: ha állandósítják a támadásokat, akkor Kuba továbbra is eleget tesz Angola kérésének Tehát a végkövetkeztetés: nincs csapatkivonás, ezért nem lehet szó Namíbia függetlenségéről sem. Ez tehát a vég nélküli időhúzást célzó taktika lényege. NAMÍBIA Dél nyugat- Af r i kától Namíbiáig A namíbiai probléma megértéséhez egészen a múlt század végéig kell visz- szatérni, amikor Németország meghódította Délnyugat-Afrikát. Azelsö világháború zűrzavaros éveiben a szomszédos Dél-afrikai Köztársaság brit támogatással megszállta Namíbiát, kihasználva azt, hogy a német gyarmattartók a háborús csatározásokkal voltak elfoglalva. Az ENSZ elődjétől, a Népszövetségtől megkapta a mandátumterülethez való jogot és azóta a dél-afrikai fajüldöző rezsim saját „ötödik" tartományának tekinti ezt a területet. A második világháború után a dél-afrikai kormány figyelmen kivül hagyva az ENSZ határozatát, nem volt hajlandó Délnyugat-Afrikát a nemzetközi gyámsági területekhez csatolni, sőt 1949-ben ezt a területet önkényesen an- nektálta. Az ENSZ azóta is szünet nélkül napirenden tartja Namíbia kérdését. A Közgyűlés híressé vált, sokszor idézett 1966-ban hozott határozatában megfosztotta a Dél-afrikai Köztársaságot a terület kormányzási jogától és rendelkezett az ENSZ égisze alatt megtartandó szabad választásról, melyben a namíbiai nép maga döntené jövőjéről. A pretoriai vezetés azonban fittyet hányva az ENSZ többszöri hivatalos felszólítására, épp ellenkező irányú lépéseket tett. Arra törekedett, hogy Namíbia - melyet az ENSZ 1968-as határozata alapján neveztek el így, a gyarmati múlthoz túlzottan kötődő Délnyugat-Afrika elnevezés helyett - mindinkább beépüljön a rezsim gazdasági és politikai rendszerébe. Egyre nyilvánvalóbb lett, hogy a fajüldözőknek eszük ágában sincs lemondani a területről. Politikai és gazdasági okok A Namíbiához való feltétlen ragaszkodás két alapvető okra vezethető vissza. A terület közismerten rendkívül gazdag ásványkincsekben, a hagyományos nyersanyagok mellett a hadiiparban nélkülözhetetlen wolfrám és uránium nagy mennyiségben fordul elő itt. Gazdasági vérveszteséget jelentett volna mind a fajüldöző rezsim, mind pedig a bányászatot kezükben tartó amerikai monopóliumok számára, ha Namíbiát kiengedik karmaik közül. Hosszú évtizedeken át az alig egymillió lakosú országban letelepedett százezernyi fehér óriási haszonra tett szert a stratégiai ásványkincsek kíbáriyá- szásából. Namíbiában ugyanis a profit 100 százalékos volt, hiszen a tőkéseknek nem kellett a nyereség után adót fizetniük. A bányában természetesen négerek dolgoztak, méghozzá tízszer alacsonyabb bérért mint általában a fehérbó- rúek. A gazdasági érdekeltségek féltése miSam Nujoma, a SWAPO vezetője att viszolyogtak tehát egyrészt az ENSZ- határozat megvalósításától, de másrészt ebben legalább ilyen mértékben politikai megfontolások is közrejátszottak. A hatvanas években ugyanis mind a nyugati országok, mind pedig a fajüldözők rettegtek a politikai erőviszonyok jelentős módosulásától Afrika déli részén. Aggódva tapasztalták, hogy a kontinens többi részén a gyarmati rendszer felbomlása nyomán Afrika térképét szinte teljesen átírták és fiatal független államok egész sora jött létre. Ezidótájt még a Namíbia közelében fekvő országok - Angola, Mo- zambik, Rhodésia - nem nyerték el függetlenségüket. Ezért Namíbia megszállói joggal tartottak attól, hogy a terület esetleges függetlenségének megadása egy nemkívánatos lavinaszerű folyamatot indítana el a térségben, ami példaként szolgálna a többi gyarmati sorsban sínylődő országnak és végső soron azokat is a függetlenség kivívására ösztönözné. Pretoria azzal nyilván nem számolt, hogy a szomszédországokban az általa lebecsült nemzeti felszabadító mozgalmak egyre sikeresebb akciókat hajtanak végre gyarmattartóik ellen, s ezek ösztönzőleg hatnak a namíbiai hazafiak mozgalmára. A SWAPO a függetlenségi harc élén A szomszédos országokban tapasztalható függetlenségi törekvések szele Namíbiát is elérte. Ezek hatására 1960-ban megalakult a SWAPO (Délnyugat-afrikai Népi Szervezet), amely a namíbiai nép függetlenségi harcának élére állt. A fajüldözők kezdetben félvállról vették a szervezet megalakulását, de hamarosan változtattak ezen az álláspontjukon, és úgy vélték, a legjobb lesz, ha csírájában fojtják el a hazafiak mozgalmát, de ez a szándékuk kudarcba fulladt. A namíbiai szabadságharcosok széles körű támogatásra találtak nemcsak a lakosság körében, hanem az angolai, mozambiki és zambiai nemzeti felszabadító mozgalmaknál is. A SWAPO kezdettől fogva igaz ügyért, a terület függetlenségének mielőbbi elnyeréséért harcolt. Még biztosabb talajt éreztek a lábuk alatt azután, hogy az ENSZ-ben megszavazták a már említett, a függetlenség megadását sürgető határozatot. Ez ösztönzőleg hatott további küzdelmükre, hiszen a világszervezetben képviselt tagállamok döntő többségének támogatását érezhették maguk mögött, A namíbiai hazafiak harcára ösztönzőleg hatott a szomszédos fiatal államok létrejötte a hetvenes évek derekán. A fajüldözők szemében viszont megalakulásuk pillanatától kezdve szálkát jelentettek a haladó politikai orientációt választó újonnan függetlenné vált egykori gyarmatok. Fegyveres akciókkal ettől kezdve már kettőt szerettek volna ütni egy csapásra. A namíbiai hazafiak elleni rendszeres támadások mellett állandóan veszélyeztették a fiatal önálló államok függetlenségét. A főleg Angola ellen irányuló akcióikhoz a fajüldözők a vele szomszédos Namíbiát használták felvonulási területnek - hiszen a Dél-afrikai Köztársaság nem határos Angolával - és innen indították támadásaikat a luandai kormány megdöntésére. A fajüldözők az angolai helyzet destabilizálására irányuló akcióikba bevonták az Angola déli részén tevékenykedő UNITA kormányellenes szervezet tagjait is. Az adott helyzetben mi sem volt természetesebb, minthogy az angolai kormánycsapatok és a namíbiai harcosok összefogjanak a közös ellenség, a fajüldözők ellen. A SWAPO úgy vélte, hogy ezzel nemcsak Angola függetlenségének megvédéséhez járul hozzá, hanem talán lépésről lépésre közelebb kerül rég óhajtott saját függetlenségének eléréséhez is. A jóval kisebb létszámú, gyengén felszerelt angolai egységek a siker reményében nem vehették fel a harcot a korszerű amerikai fegyverekkel ellátott fajüldöző alakulatokkal. Angola függetlenségét tehát súlyos veszély fenyegette, s ebben a helyzetben a luandai kormány Kubához fordult segítségért. A két kormány között létrejött megállapodás értelmében kubai egységek nyújtanak segítséget Angolának a fajüldözők sorozatos agressziói kivédéséhez. Ürügy az időhúzásra Angola ezzel a lépéssel nem követett el jogtiprást, hiszen az ENSZ Alapokmánya is kimondja, hogy egy szuverén országnak függetlensége megvédése érdekében jogában áll más országhoz fordulni katonai segítségért. Az Alapokmány A késés további okai Az időhúzáson kívül más tényezők is hozzájárultak ahhoz, hogy az ENSZ-ha- tározatok dacára holtpontra jutott a namíbiai kérdés megoldása. A világszervezet eddig minden tőle telhetőt megtett a probléma mielőbbi rendezése érdekében. A tagállamok többsége úgy vélte, a fajüldözők nemzetközi elszigetelését célzó hatékony kollektív szankciókkal kell Dél-Afrikát arra kényszeríteni, hogy mondjon le Namíbiáról. E tekintetben 1977-ben fontos határozat született, amikor kollektív fegyverembargót fogadtak el a dél-afrikai rezsim ellen, melyet - és ez első ízben fordult elő - az Egyesült Államok is megszavazott. Persze, Washingtonban jól tudták, hogy miért. Tulajdonképpen amolyan „eső után köpö- nyeg“-döntés volt, hiszen az amerikaiak számítva a régóta esedékes szankciókra, addigra állig felfegyverezték a fajüldözőket. Az ENSZ-ben született döntés viszont ennek ellenére fontos volt, hiszen az USA, ha nem akart álláspontjával teljesen magára maradni a világszervezetben, kénytelen-kelletlen a fajüldözőket megbélyegző határozat mellett kellett, hogy szavazzon. Tegyük hozzá, hogy a fegyverembargó ellenére a nyugati országok a mai napig különböző titkos „kiskapukon" át szállítanak fegyvert délafrikai védenceiknek. Az Egyesült Államok azóta viszont minden Dél-Afrika ellen irányuló határozat megszavazását meghiúsítja, és emiatt lehetetlen az ENSZ talaján a fajüldözőkkel fenntartott gazdasági, politikai és egyéb kapcsolatok befagyasztását sürgető hatékony határozat elfogadtatása. Az egyedüli igazságos megoldás Az időhúzás, az ürügyek és kibúvók keresése - ez jellemző tehát a namíbiai függetlenséggel kapcsolatos nyugati és dél-afrikai taktikára. Az egyedüli igazságos megoldás az lenne, ha a legrövidebb időn belül sor kerülne Namíbia teljes függetlenségének elnyerésére, a hatalmat pedig a namíbiai nép egyedüli törvényes képviselőjeként elismert SWAPO venné át. Az április végén Párizsban megtartott nemzetközi konferencia résztvevői is emellett foglaltak állást - kivéve az Egyesült Államokat, amely ismét az „összekapcsolási" elmélettel hozakodott elő, és a tanácskozástól távolmaradó pretoriai rendszert, amely viszont levélben tiltakozott ez ellen. A több mint 130 ország küldöttei által elfogadott határozat leszögezte: Namíbiának Dél-Afrika által való megszállása olyan agressziót jelent, amely ellen a namíbiai nép jogosan igénybe vehet minden eszközt, beleértve a fegyveres harcot is, hogy kivívja függetlenségét. A SWAPO képviseletében annak vezetője, Sam Nujoma úgy nyilatkozott, jóllehet a szervezet békés megoldás híve, de minthogy a megszállás alatt levő Namíbiában egyelőre szó sem lehet szabad választásokról, a függetlenség elnyeréséről, nem marad más hátra, mint a fegyveres harc folytatása a függetlenségért. Ha siker koronázná a hazafiak igyekezetét, akkor Namíbia függetlenségének elnyerésével megszűnne az Angolát fenyegető agressziós veszély és eltűnne a kontinens térképéről a gyarmatosítás egyik utolsó szégyenfoltja. P. VONYIK ERZSÉBET V. 20. fUBEnmilfii-Ti il :|<
