Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)
1983-05-06 / 18. szám
szűkben nyitott füzet. Kérdése- artakovszkaja őrnagynak, jegyveszem le róluk a szememet, i ezek a lányok! Milyen karcsúak összehúzott, keményített köpe- lyikük rúzsozza az ajkát, mani- í csillog a lakk. ekien piros orcájú lány nagy etlen kíváncsisággal függeszti jmüveges fiú hajol hozzá, vala- lány rámosolyog és nyomban rólam. A szemüveges átöleli ihetek mást, nézem őket, irigyvna felém indul. Bekerít a sok Hozzám legközelebb a nagy- orcájú diáklány áll. Aranyló, pi- erős lábain nincs harisnya. Csi- :ínű magas sarkú cipőt visel, ös körmü újjai között ceruza, lit a füzetébe. eve Gorelov - mutat be Tartály. - Jobb kar amputálás, befújta koponyasérülés... írtam, a romániai kórházba. Tomocskának is kéne írni. Megmagyaráztam Mitykának, hogy ez feltétlenül szükséges. Habár maga Tomocska jelentette ki, mikor elbúcsúztunk, hogy fölösleges leveleznünk egymással. És éppen tőle érkezett válasz. Mityka kibontotta a háromszögletű, tábori posta levelet, kiterítette az asztalra, és tapintatosan kiment a folyosóra cigarettázni. Olvasni kezdtem. ,,Szlávik, drágám! Bocsáss meg, amiért elolvastam Gálja Mura- sovának írt leveleit. Csak azért bontottam fel, mert Gálja már nincs a kórházban. Férjhez ment egy amputált lábú sebesülthöz, és elutazott vele Szaratov környékére. Az illető rövid ideig, mindössze három hétig feküdt itt a kórházban. Öt is, mint téged, Szlávának hívták. Beleszeretett Gáljába. Gálja pedig folyton csak téged emlegetett, levelet várt tőled. De leveled csak akkor érkezett meg, amikor már elutazott a Szávájával. Én is sokat gondolok a történtekre. Rád, Gáljára, magamra. Előfordul, hogy sajnálom, hogy így alakult a kettőnk dolga. Aztán mégis arra gondolok, talán jobb is, hogy így történt!? t DANYENBURG $OnUV az agytályogomról, koponyalé- Dldali bénulásomról és szemmel kozik: llenére emlékezete és beszéd- cárosodott, a pszichikai normák sm mutatkozik feltűnő eltérés- Melyik fronton harcoltál, Goj diáklány, a társnői, a magas,- valamennyien úgy mustrálgat- li kiállítási tárgyat. Nem ember, ető eszköz vagyok a számukra. és a harmadik ukrán fronton De a háború előtt magam is dékoztam menni. Szerettem ol- rással is foglalkoztam. Akonkí- >lom, ennyi elég. Nem únják ezt /nára pillantok. id, Gorelov? - kérdezi riadtan, ítottalak valamivel? Mi segíteni észreveszem a szimpatikus kis dzó tekintetét. - Segíteni? Miért utogat nekik, őket miért nem ti, Szofja Markovna? id.k, nem lehet állandóan ugyan- i dologra gondolni. Nem vitás, maradt más lehetőség, mint zségeseket. De mi szükség van kiboruljak ettől a gondolattól? áztatok valamit? lésünk után rögtön az első nadiktáltam Mitykának! Gáljának Régi ismerőseid közül már csak egyedül én maradtam itt. Ljubov Mihajlovna a férjével hazautazott. Grunya néni szintén az első hazaindulók között volt. Most már hamarosan én is sorra kerülök. Amint hazaérek, írok neked. Mindenesetre ide írom moszkvai címemet... írj Szlávik. Ha Moszkvában járnál, talán láthatjuk egymást. Ami a kettőnk dolgát illeti, természetesen nem lesz belőle semmi. Nem vagyok én hozzád illő feleség. Ne bántódj meg, kedves. Mást talán képes lennék becsapni, de téged, nem. Tudom, drágán fizetném meg a hazugságot. Mityának, ha ott van veled, add át szíves üdvözletemet. Csókol Tamara.“ Gondolatban visszatértem a múltba, régi életembe, amikor mindig mellettem volt Gálja, Tomocska, Ljubov Mihajlovna. És olyan érzés fogott el, mintha velük együtt ott hagytam volna a boldogságomat is. Mintha azzal, hogy örökre elváltam ezektől a nőktől, akik a halálból hoztak vissza és többet gondoltak a jövőmre, mint én magam, elveszítettem volna az utolsó lehetőségemet is, hogy az életben elérjek valamit. Régebben erős embernek tartottam Tomocs- kát, aki nem ijed meg a mindennapi élet bonyodalmaitól. És most először ismerem fel benne a gyenge nőt, aki számára az élet egyáltalán nem egyszerű. Szerettem volna bátorítani őt, meg akartam írni neki, hogy nem szabad félnie a jövőtől, hogy nincs miértelítélnie magát. Ami engem illet, életem végéig szeretettel fogok emlékezni rá. De aztán arra az elhatározásra jutottam, hogy mégsem írok neki. Ilyesmit nem lehet lediktálni. Bejött Mityka. Figyelmesen megnézett, leült a szomszéd ágyra. Ül és várja, mikor kezdek mesélni. De nekem ehhez semmi kedvem. Nem bírta ki sokáig:- Mit ír? Titok, vagy mi?- Ugyan, miféle titok? Itt van, olvasd. Sokáig olvasott. Ajka némán mozgott, minden ' szót külön megrágott. Inge ujjával törölgette verejtékező homlokát. Lopva fel-felpillantott rám. Talán mondani akar valamit, de nehezen szánja rá magát. Végigolvasta, és bizonytalanul megszólalt:- Mintha azért valamire célozgatna a leányzó. Lám, amit Gálkáról ír: „talán jobb is, hogy így történt.“ Meg a moszkvai cím...- Először magam is gondoltam rá. De minek csapjam be magam? Mi az ördögnek kötné össze a sorsát egy ilyennel? Egy valamit nyugodtan mondhatok: sokkal tisztességesebb másoknál. Egyenesen beszél. Nem csűri-csavarja.- így van. De bánkódik utánad, Szlávka. Háború volt, elszórakozott a férfiakkal, és most attól tart, hogy nem lenne kitartása egy mellett. Az ilyen-olyan futó kapcsolatokat könnyű megszakítani. De téged hogyan tudna otthagyni?- Nem hiszem, hogy ezért. Hogy csak ezért!- Ostoba vagy, Szlávka. Nem ismered az életet.- Legyek ostoba! Néha jobb ostobának lenni, mint okosnak.- Mégis, azt mondom, írj neki. Lehet, hogy nem hiába írnál. Május van. A kórterem kitárt ablakain hullámokban árad be az olvadó aszfalt szagát árasztó levegő. Reggelenként a városi háztetők fölé sikló nap első sugarai ébresztenek. Ilyenkor már az ablak alatt vitatkozik a kertész az élelmiszert szállító teherautó sofőrjével, a tanácsház irányából idehallatszik az első villamosjáratok csilingelőse, a folyosón rendszerint összevesznek az ápolók, a gondozóasszonyok, a járóbetegek, valakit leckéztet a főnővér. Felpillantok. Rubába lép a kórterembe, az alvó Leonyidhoz lopakodik. És már hallom is a suttogásukat. Becsukom a szememet. Aztán Rubába kisiet. Felkelek. Meg kell várnom, amíg bejön az ügyeletes gondozónő, aki megmosdat és köpenyt ad rám. Az ablakhoz ülök és nézelődöm. Leonyid Gruseckij a napokban említette, hogy megkezdődött az egyetemisták nyári vizsgaidőszaka. Ilyenkor a leányok és fiúk csapatostul járnak, kezükben nyitott könyv, füzetek, jegyzetek. Szerencsés emberek!- 'gészség, Szlávka! - Mityka jött. Sápadt arca merő veríték. - Micsoda hőség van! Meg- fullaszt ez az időjárás... Fontos dologban jöttem. Letelepszünk az ablak közelében, a folyosó árnyékos részén. Mityka közli, hogy a kórházat a közeli napokban feloszlatják. A betegeket Felülvizsgáló Bizottság elé viszik. Megállapítják a rokkantsági fokozatunkat. Kiderült, hogy utána nyugdíjat fogunk kapni. Akinek a gyógykezelése befejeződött - „nach haus“. Az olyanokat, mint én, akiket még korai volna elbocsátani, átirányítják civil kórházakba, különböző intézetekbe...-Téged elbocsátanak? - kérdezem. Nehéz elképzelnem, hogy Mityka nem lesz mellettem.- Elutazol Marjinóba?- Mit tehetnék? Engem alighanem, kikezeltek. MARKOS MIKLÓS fordítása IHIIHHI :i ERZSÉBET ílótt két esztendővel halt meg négsem tudom megbocsátani y nem ismertem, éreim imádták. De hiába fagga- i még ők is kicsik, voltak, hogy latnának róla. De talán az is int, hogy a gyerekek imádták. Ki nagyon igényes szívébe beférni őket. Aki tudja, hogy gyerek- Dgtalanság. Aki ad nekik, de sbbül, mint ahogy a felnőttek ií tudnak. S em villanyvonatot hanem azt, ami nem megvásá- z ő sajátjuk. íkkoromból hiányzik a nagyapa ima. Az egyik nagyanyám élt telünk, és szigorú öregasszony tünk tőle. De a nagyapámat )m varázsolni, amint a langyos arönkön üldögél a kertben, és unokáinak. A bicska nyelével ágacskát, hogy a kéreg egészé- ezt a dalt dünnyögi hozzá: j, pú sípocskám, 3rék alá tesznek, Az üzenet Onnan is kivesznek, Kemencébe tesznek, Onnan is kivesznek, Sós kútba vetnek, Onnan is kivesznek... A gyerekek áhítattal guggolják körül, és mélységesen hisznek abban, hogy a sípocska a hangját ettől a ráolvasástól kapja. Kerék alá tesznek... Különben miért ne? Van-e köztünk valaki, aki nem a kerék alatt kezdett el élni? A halálán kívül két életrajzi adatot tudok róla. Tizennyolc éves korában megnősült, elvett egy vagyontalan leányt, s emiatt az apja kitagadta. Hogy miből, azt nem tudom biztosan, nyilván kellett hogy legyen valamijük, ha érdemes volt belőle kitagadni, egy házuk legalább. Egyik gyerektelen nagybátyja fogadta házába a fiatal lázadókat. Hogy aztán évtizedeken át, míg meg nem halt, mi történt vele, azon kívül, hogy felnevelt hat gyereket, mire én utánakérdeztem, már senki sem tudta. Lehet, hogy nem történt vele semmi, élte a parasztok évszakok ütemezte életét. De lehet, hogy színes és érzelmileg gazdag életet élt. Pú, pú sípocskám... ez a valószínűbb. Ebből a kevésből, amit tudok róla, egy ■■■■■■■■! szabad lélek moccanásait érzem. Mindenképpen borzasztó, hogy ennyire nyomtalanul ment el, s magával vitt talán egy egész világot. S ha követem visszafelé a múltba, elérkezem a harmadik életrajzi adathoz. Kétéves korában történt, nyáron. Az apja elment egy távoli uradalomba aratni, ahonnan csak hét végén jött volna haza tisztát váltani, s megtölteni a tarisznyát. Az anyja beteg volt, vagy inkább csak rosszul érezte magát, naphosszat feküdt a tornácon a babszalmán. (Nyáron nem a házban aludtak, hanem a tornácon - babszalmán! Milyen jellemző adat, s az is milyen jellemző, hogy ezt megőrizte az emlékezet!) Odakészítette fekhelye mellé a kenyeret meg a vizet, félhetett, hogy nem lesz ereje felkelni, megetetni a kétéves kisfiút. A gyér rek mászkált, játszott rajta, körülötte. A falu szélén laktak, kevesen jártak arra. Egy idő után mégis feltűnt az assszonyoknak, hogy a Mári olyan furcsa pózban fekszik, már meg sem fordul a babszalmán. Bementek hozzá, az asszony halott volt, két napja halott lehetett már. A gyerek ott ült a fejénél, és kenyérdarabokat tömött a szájába. Etette az édesanyját. Mostanában sokszor eszembe jut. Kenyérrel kell teletömni az emberek száját, de amíg élnek. S a szívünket szépséggel kell színig tölteni, szépséggel és jósággal, nemcsak azzal az iszonyattal, amivel meggyötört idegrendszerünk a magány és a szenvedés nagypéntekjein viaskodik. A nagyapám üzeni ezt száztíz éve, s csak most kezdem meghallani. De már kezdem. Dávid Kugultinov Háborúban elesett társaink Háborúban elesett társaink, élővé varázsolnak álmaink. Testvérnél drágábbak vagytok nekem. Mennyi jó napot éltünk közösen! Együtt tanultunk minden délután, megremegtünk egy lánynév hallatán, álmodozva vártuk a nagy időt, aztán az élet nagy leckéje jött. Háborúban elesett társaim, élővé varázsolnak álmaim. Mikor égre lobban a virradat, szétlebbenti az álom-rongyokat, azt suttogja egy hang, egy ismerős: „Itt vagyunk, pajtás! Velünk vagy erős... Mind itt vagyunk. Máskor is eljövünk...“ Ó. régi társak! Itt vagytok velem. Amíg én élek, ki árthat nekünk? Őriz titeket agyam és szivem. Minden halottam élő-eleven, míg híven őrzi emlékezetem. RAB ZSUZSA fordítása Török Elemér: Újra otthon Csörögnek az órák utolsó őrei az éjszakáknak elindulok reménykedve az első madárfütty közelébe a hajnal arca épp most dereng fel pávatollnál ékesebb színekkel a rét roppant gyöngyöző váza halakat villant a tó érzik a fényt a füvek gyökerek csigaszarvak böködik az eget burrogó vadgalambok micsoda csendet teremtő hangok szinte hallani mint kotor fényboltjaival a nap a bokor sárguló levelei közt megyek a virág-lázas réten égi fények bűvöletében szoktatom magamat konok hűségre a messzi útról újra hazatérve hol zenévé tisztul minden köröttem ebben ez ősi józanító csöndben Vilém Závada Anyák A cseh föld oly dimbes-dombos, oly hullámos, mint a tenger. Aranysárgán ring rajt' a rozs, aranyvörös búzát lenget. Ha a hegyekbe felnyúlik, hol kövekbe botlik a láb, terem nékünk mindig krumplit, vagy egy kis zabot legalább. És a mi cseh asszonyaink! Hozományul munkát kapnak. Sok gyerekkel megáldva mind. Terhük alatt nem roskadnak. Mire jönnek az unokák, s ők már hajlottak, öregek, arcukon sugárzó jóság. Talán ott hordják az eget. FÜGEDI ELEK fordítása I
