Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)
1983-04-29 / 17. szám
te munkáját, és új helyre tini. A forrás gazdag tartal- ultak oda az aranyásók. Új Iményes, kockázatos, de ili emberek „dörzsöltek“, előbb kipuhatolnak egyet- a Gorelij nevű lelőhelyre árásra esik: tajga, hegyek, jy villás vesszőt, a két ág jsiás zsákomat, hevedert iltam. béri nap, leszállt az éjsza- íentem az Allah-Juny folyó -lavas ösvényén. A levegő beit pára röptében megfa- kár a pergamen; ez vagy kongatott a fagy: szakállasra lepte be, szempilláim - ha pillantok, nem bírom n - senki; a legcsekélyebb A folyó két partján magas szomorkodtak. Túlvilági tt egyhangúan csikorgott dörgés erejével robajlott Minden megdermedt. Úgy hetetlen magassága meg- és már-már megrepedni, nest előttem vörös, kék és antak fel a hegyek csúcsai mind fényesebbre és fé- ía valami szabad és szilaj iá a földre. Úgy rémlett, sn túl más világokból ide- 3y dáridója folyna, tomás - nem tudom. Egy- rosult és eltűnt. És megint eg, sehol egy lélek, i szállásig. Felszakítottam gö-ropogó ajtót, és átlépőről meg kapcák és az / facsaró bűze csapott az iákot a hátamról, levettem tót, némán leültem a prices \ jégcsapokat a szakállam- ; még mindig a látomás I volt. Már mindenki aludt, oktak - egymáshoz zsúfold kidugta a lélekmelegító lortyogás hallatszott - úgy ütöttek, senkit sem zavart 3 borzongás fogott el, de linden belső részem, min- és sejtecském reszketni :am a zsákot, elővettem iltem néhányat egyenest i utána semmit. A remegés yúlt az arcom, és teljes hezedni a fáradtság: nem li se kezemet, se lábamat e nem enni, se nem inni, b! Erővel kényszerítettem sak egy konzervet, aztán ittam. De majd leragadt eg, ki vagyok és honnan negyek. Ez pontosan az nelyet sokan oly nagyra vállalnak ilyen kínszenvedéseket is. Este bezsúfolódott ide a csavargó népség, reggel pedig kiürül a téli szállás. Mindegyik fizet a teáért, az éjjeli szállásért, és elmegy, ugyanolyan észrevétlenül, ahogy jött. A keskeny tajgai ösvények szétviszik őket mind a négy világtáj felé... Kis szobájából előjött a szállásadó, leguggolt a vaskályha előtt, és a piszkavassal megkotorta a parazsat. Megvilágította a tűz. Egy ideig közömbösen néztem rá: a fáradtságtól majd elaludtam ültömben. De az öreg a kis kályha előtt guggolva szinte kővé meredt. Ez a rézarc - sőt nem is annyira az arc, mint inkább a szempár!... Mintha külön élne, és hipnózissal próbálna igézni. Lassan kezdett valahová lesüllyedni a kályha vasburka, eltűnt az immár szabadtüz lángja közt; meg-megremegtek a vörösfenyök rőt gallyai. Ekkor felbukkant. az emlékezetemben valami! Füles kucsma, birkabör galléros tűzött kabát. És az a szempár - az arc rézkeretében...- Nem, ez nem lehet - mondtam fennhangon, megremegtem és felocsúdtam.- Várj csak, későbben majd elmondod. Hisz te elfáradtál az úton. Mindjárt főzök egy kis nyúlhúst: hurkot vetek, néha akad is belé valami. Meg hozok egy kis kenyeret is; ha ugyan kenyérnek számít az a fagyos. Azzal kiszaladt az éléskamrába. Ott ültünk a nagy asztalnál - kettesben az alvó tajgai népség között... Megkínáltam apót szesszel, magam is ittam még, és élveztem a nyúlhúst. Az öreg elmondta, milyen csuda módon menekült meg akkor a szurdokban az ohotszki ösvénynél. Ott maradt, hogy megvárja, míg lejjebb apad a forrás vize. De estére megeredt a hó, legalább rőfnyi vastagra fújta a szél, a tűzifa és az élelem meg fogytán volt... Ám ezúttal is szerencséje volt. A sors nyilván nem úgy rendelte, hogy itt fejezze be az életét. Véletlenül geológusok bukkantak rá, akik a táborba igyekeztek élelemért: észrevették a szabadtűz füstjét, és magukkal vitték az öreget. Később pedig szánon a Dzsugdzsurra küldték. Tyimofej Szokolov Ä T * idwjl ~'i^riiffli^Efti^-^^^Q^»fiMMfl|^l_. - jii» -^— ■ * m ^ ~ A fene egye meg ezt a szunyókálást! Hát hogy lehet ez? Hisz az elpusztult, megfagyott! De 6 továbbra is ott guggolt a kályha előtt, mintha az ellenkezőjéről akarna meggyőzni... Eszembe jutott, kinek hívják, és hozzá indultam.-Jó estét, Lipat apó! - köszöntem óvatosan, mert még mindig nem hittem a szememnek. Az öreg összerezzent meglepetésében, felállt.- Nem ismersz meg?- Nem, valahogy nem ismerlek meg. Hány ember megy itt keresztül, lehet azt megjegyezni?!- De nem, Lipat apó! Mi nem itt találkoztunk, hanem másutt. Valahogy szerettem volna, ha megismer.-Aztán hol másutt? Talán geológus vagy?- Nem - mondom -, nem geológus vagyok Az öreg fürkészően nézett rám, láthatóan igyekezett visszaemlékezni. De cserbenhagyta a memóriája. Meg hát persze én is megváltoztam azóta: megemberesedtem, szakállt növesztettem... Nem akartam tovább gyötörni, megmondtam, hol találkoztunk. Erre mind a két kezét fellendítette meglepetésében.- Hát hogyne emlékeznék rá?! Sose felejtem el: ha nincs az a kalyiba meg az a tüzelő, akkor ott befellegzett nekem. Hát a többiek hol vannak? - kérdezte. Beszélni kezdtem a többiekről, de az öreg hirtelen észbe kapott. Eszembe jutott, hogy kemencerakó, érdeklődtem hát, hogy megy a sora, ahogy kérdezgetni szokták egymást az emberek, ha találkoznak. Biztosra vettem, hogy jól megy neki, örülni is akartam a sikerének, de sután ütött ki a dolog.- Rosszul megy az én sorom, fiacskám - felelte.- Potyára jöttem ide.-Aztán miért potyára? - kérdeztem meghök- kenve.- Munka nélkül maradtam: agyagtalan a föld.- Hogyhogy agyagtalan?- Nincs benne agyag. Anélkül meg hát hogy?! Hisz nem lehet téglát vetni! Egyszeribe rájöttem, milyen helyzetbe került itt. Próbáltam visszaemlékezni: az utóbbi két év alatt sok talajt meg kellett forgatnom. Volt tőzeg, kavics, kő, de agyagot én se láttam egyszer sem.- így aztán munkátlan tanyázok itt - kesergett.- Pedig én nem ezt szoktam meg. Ahányszor összeraktam a kemencét, jobban örültem, mint a gazdája. Azt gondoltam, no, hál’ istennek, megint meggyújtottam egy családi tűzhelyet. Az én melegem éltetett egész falvakat. Hányszor elnéztem télen a füstöt - úgy nyúlt fel egészen az égig, akár egy ösvény a hóban. És örültem. Mert mi ez?- intett fejével megvetően a vashordó felé -, csak a fát zabálja: amíg fűtesz, van meleg, de ha abbahagyod, mindjárt nincs meleg. Márpedig a munkásembernek meleg kell. Lám, micsoda fagy van!... Épp ezért szerettek engem - emlékezett vissza jó érzéssel. - Az első embernek tartottak.- És hogy lesz most? - kérdeztem. Bánatosan felsóhajtott.- A geológusok állandóan kecsegtetnek: nem lehet az, mármint a föld, agyag nélkül. - Rám pillantott, mintha azt kérdezné: találnak, vagy nem találnak?- Okvetlenül találnak - biztattam az öreget. - Ha aranyat találtak, agyagot is találnak. Úgyhogy lesz még neked munkád.- Hát én is így gondolom - vigasztalódott meg egy kicsit. - Mert különben mért maradjak itt szállásadónak? Kinyitotta a tenyerét, mintha mutatni akarná, mire képes még az ö keze... Reggel elváltunk. Elindultam, visszatekintettem: vállára vetett tűzött kabátjában a küszöbnél állt, és utánam nézett, önszántából, különös kedvtelésből jött ide - hogy meggyújtson még egy tűzhelyet a földön... Eltelt még egy év. A szerződésem lejárt, így hát haza készültem. Az északi föld bőkezűen megjutalmazott, nemcsak pénzzel jutalmazott meg - sokat kerestem -, hanem még valamivel, valami titkos ajándékkal, amelyet a lelkemben hordoztam, úgy, hogy nem mertem ránézni, és egy ideig senkinek se mutattam meg, de tudtam, hogy nekem van olyasmim, amijük másoknak nincs. Ez talán a magabiztosság, valami különös merészség, erő és öröm vagy valami még megmagyarázhatatlan dolog, amire azonban nagy szüksége van annak, aki sokáig akar élni. Attól a távoli hegyi forrástól, ahol dolgoztam, sokáig kellett gyalogolni a téli autóútig, mégpedig ugyanazon az ösvényen, amely mellett Lipat apó téli szállása állt. Eszembe jutott találkozásunk, eszembe jutott a makacssága, mellyel - életét kockáztatva - igyekezett ide elvergődni. És micsoda képtelenség - agyagtalan a föld! És bár öregember lévén nem volt rossz dolga neki mint szállásadónak, 6 mégis szerette a mesterségét, túlságosan is szerette ahhoz, hogy semmittevéssel cserélje fel. És megint a küszöbénél vagyok. Felrántottam az ajtót, beléptem. A szoba tele emberekkel. Tajgai szállás ismerős szaga. De a tajgában összefagyott embernek nincs semmi kedvesebb ennél az egyszerű, félig-meddig füstös háznál. Levettem a hátizsákot, a priccsre dobtam, aztán bekukkantottam a kis szobába: nagyon hiányzott már az öreg. Más ember volt ott.- Hát Lipat apó hol van? - kérdeztem rosszat sejtve.- Nincs itt - felelte az új szállásadó. - Már tavasz óta nincs. Elment.- Hová ment?- A dolga után, hisz mesterember: kemencerakó. Egy geológus levelet küldött neki. Valahun a másik oldalon, a hágón túl aranyat találtak, bányát nyitottak. És ott állítólag agyag is van. Rögtön összesze- delődzködött. Ladikon átvittem a túlsó partra, és útnak indult. De félek, hogy nem jut el oda. A szerszámzsákja túl nehéz volt, amikor elindult - szinte megtántorodott. Oda pedig, azt mondják, három nap alatt se kutyagol el az ember. Vad rengeteg... Mit gondolsz, eljut?- Eljut - mondtam megörülve az öreg szerencséjének. - Az ilyen akárhová eljut... MAKAI IMRE fordítása geli nélkül, kodott, felvette ko- e nézett. Misa felébredt. Két- sírón, panaszosan a másik kettőt is. ssitítani tudta volna i, majd jön a tejes sk kórusa követelte zott. A gondolatai i, kávét. ik, majd elvesztette ■eménytelenségbe: ak. Misa odacsú- ínyja szoknyájába, érült gyenge han- ;olta: Ne halj meg, át az ölébe vette, olt ereje, mint teg- attal hallgattatta el apelőtt, amikor az i nekik. Nem, nem, Ma nem tudja, de ’onni a figyelmet az ;ell szerezni vala:ogta, és most má- óle: Meg kell halni, :l itatta magán kívül 3tték észre, hogy sak amikor annak akkor kapott ész- iszébe jutott, hogy mára kilakoltatást ígért neki, igaz, amióta a férje a börtönben ül..., mert nekik lopott.. ., tüzelőt. Nem bírt annyit keresni, hogy a lakbérét ki tudta volna fizetni. Ennek már négy hónapja..., egy pillanat alatt villant mindez át a tudatán. Még azt látta, hogy emberek jönnek, és kezdik a szobából kihurcolni a szúette bútorokat. Akkor vad hirtelenséggel magához szorította a gyerekeket, mintha attól félne, hogy most azokat is elviszik mellőle. Az egyik sarokba rogyott, és kábultan, értetlenül, mint az eszét vesztett, bámult a szepegő, síró gyerekekre. Amikor kissé magához tért, a szoba már üres volt... Az ablakhoz ment. Kiabálást hallott. Itt vannak a kommunisták, kiáltotta valaki. Egy fcsomó embert látott..., rongyosokat és sápadtakat. Munkanélküliek voltak. Disznóság, hallatszott több oldalról is. A háziúr sápadtan, de azért gőgösen állott az egyik előtt. Magához semmi közöm, mondta amaz, majd beszólt a szobába: Jöjjön velünk. Értetlenül bámult rá. Nem tudta megérteni, mit akarhat az a sok ember, aki ugyanolyan kopott és ugyanolyan nyomorult mint ő. A hang újra megcsapta: Nem érti? Megyünk a városházára. A sápadt csoport a városon keresztülmentében érthető izgalmat keltett. Mindig több és több sápadt csatlakozott hozzájuk: az őrt álló rendőr még észbe sem kaphatott, máris ott álltak a város legfőbb ura előtt. Mit akarnak már megint, kérdezte az. Többen kezdtek egyszerre beszélni. Az asz- szony is megszólalt: Három nap óta éhezünk... Az egyik előlépett, és érthetően előadta a történteket. Azután a többi helyeslése között követelte az asszony részére, hogy rendes lakást és segélyt adjanak neki. De az asszony már nem hallotta ezt. Az éhség, a kiállott izgalmak és a szobában neki már szokatlan melegtől elszédülve hangtalanul az asztal mellé zuhant. Zavar keletkezett. A gyerekek ijedt sikoltással borultak anyjukra. Mama, mama, jó mamám, ne halj meg, zokogta szívet tépően a kis Misa. Hangos sírásuk a többi hivatalnokot is kihúzta szobájukból. A polgármester zavart idegességgel rendelkezni kezdett. Orvost, kiáltotta a legelőször odarohanó hivatalnoknak. Majd a munkások felé fordult: Miért nem segítenek? Kenyér köll annak, nem orvos, mondta az egyik. A tisztviselők egyike erre a tömegre nézett, és egy ötkoronást nyomott az egyik munkás kezébe: Szaladjon tejért és kenyérért. A munkások lármázva segélyt követeltek. Egyszerre mozogni kezdett az egész hivatalnoki kar. Valóságos adakozási láz fogta el őket. Pár perc alatt több mint száz koronát gyűjtöttek össze, s egyikük, mintha ő lenne a nap hőse, nagy diadallal tette a pénzt az asztalra. Az orvos is megjött, meg se vizsgálta. Éhség, mondta, majd szesszel magához térítette, a polgármester meg a város egyik épületében lakást utalt ki számára. De az asszony nem figyelte. A gyerekeket nézte, amint boldogan szürcsölték a tejet, a legnagyobbik éppen felnézett. Az előtte álló hivatalnokra nézett. Mit bámul az olyan nagyon rá? Mintha még sosem látott volna embert, amint eszik... I I Csotó László: Nincstelenek (fehér tus)
