Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)
1983-04-29 / 17. szám
i IV. 29. BOMBA utam MtMKtT! Az utóbbi hetekben egyre gyakrabban fogadták Reagan amerikai elnököt a címben idézett és ehhez hasonló feliratú transzparensekkel a tüntetők különböző fellépései alkalmából. Nem csoda, hiszen a Fehér Ház ura már a lézer és kozmikus fegyverekkel kacérkodik, vagyis nemcsak a Földet akarja sűrűn megtűzdelni atomrakétákkal, hanem a „csillagok háborújának“ lehetőségével is számol. Bizonyosra vehető, hogy a nyugati országokban a hét végén útjukra induló május elsejei menetek résztvevőinek kezében is leggyakrabban MUNKÁT AKARUNK, NEM BOMBÁT!“, „RAKÉTÁK HELYETT MUNKAHELYEKET!“ jelszókat tartalmazó plakátokat látunk majd. Nagyon is törvényszerű, hogy a dolgozók követeléseikben e két fogalmat egybekapcsolják. Aligha kell bővebben magyarázni, hogy az az ország, amely évről évre többet fordít fegyverkezésre, ezt a militarista kurzust kizárólag a dolgozók élet- színvonalának rovására folytathatja. A nyugati kormányok a fegyverkezési tervek kivitelezéséhez szükséges csillagászati összegeket úgy teremtik elő, hogy növelik a bérből élőkre nehezedő adóterheket, illetve csökkentik az államháztartás szociális célokra szánt tételeit. A szociális programokból lefaragott összegeket pedig bőkezűen a hadügyminisztérium rendelkezésére bocsátják. Legszemléletesebb példa erre az Egyesült Államok. Reagan elnök, jóllehet választási beszédeiben egészen mást ígért, megválasztása után fokozatosan megszüntette a legszegényebb családoknak nyújtott élelmiszersegélyt, felszámolta a szakmunkásképző programot, csökkentette az egészségügyre, az iskolaügyre, a rokkantnyugdíjakra és az iskolai étkezésre fordított állami támogatást. Elnöksége alatt két ízben is adóreformot hajtott végre, de mindkétszer azonos „elvek“ szerint. Az első adó- csökkentés során a „felső tízezer“ adóterheinek enyhítését tartották szem előtt, míg a bérből élőket az intézkedések alig érintették. A tavaly bejelentett adóemelés viszont épp a dolgozókat sújtotta a leginkább. A washingtoni kormányzat ilyen népellenes intézkedésekkel teremt pénzt a szédületes ütemű fegyvekezéshez, s ebben többé-ke- vésbé hűségesen követik európai NATO-partnerei is. Tehát egyszerűbben mondva, a nyugati országokban a fegyverkezés falja fel mindazt, amit a kormányok a dolgozóktól megvonnak. Ezért a Munka napján, amikor a tőkés országok dolgozói magától értetődően szót emelnek a tömeges elbocsátások ellen, munkahelyeik és szociális vívmányaik védelmében, egyúttal tiltakoznak a NATO és az imperialista körök veszélyes fegyverkezési tervei ellen is. TÁMADÁS A SZOCIÁLIS VÍVMÁNYOK ELLEN Az elhúzódó gazdasági válsággal terhes jelenlegi nyugati helyzet következtében az utóbbi években a dolgozók szempontjából különösképpen kedvezőtlen fordulatot vett a tőkés országok szociális politikája. Legszembetűnőbben ez az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniá- ban, az NSZK-ban nyilvánul meg, de nem képeznek kivételt azok az országok sem - Franciaország, Svédország, Spanyolország -, ahol a szociáldemokrata pártok vannak hatalmon. A második világháború után, mint ismeretes, a munkásosztály számos iparilag fejlett tőkés országban a szociális politika terén több jogot vívott ki magának. Az uralkodó osztály azóta a legkülönfélébb módszerekkel próbálta felszámolni ezeket a vívmányokat. Nem riadtak vissza a megtorló akcióktól, sem pedig attól, hogy egységbontókat szervezzenek be a munkásmozgalomba annak szétfor- gácsolása céljából. Mivel az erőszakos módszerek nem váltak be, kénytelenek voltak bizonyos reformokra és engedményekre. Ezeket a számukra kellemetlen meghátrálásokat a nyugati kormányok úgy próbálták feltüntetni, hogy a régi kapitalizmus, „minőségileg „változik“ és egy „szociális szempontból igazságosabb társadalommá“ alakul. Azonban máig is igaz a marxi-lenini tanítás azon tétele, miszerint a tőkés rendszeren belül eszközölt, kikényszerített reformok nem változtatnak a rendszer lényegén, kizsákmányoló jellegén, és csak időlegesen enyhítik a társadalmi ellentmondásokat. Ez a tétel teljes mértékben beigazolódik a kapitalizmus általános válságának jelenlegi szakaszában is, amikor soha’ nem látott méreteket ölt a munkanélküliség, a kormányok részéről szinte naponta érik újabb támadások a szociális vívmányokat, ugyanakkor példátlan ütemű fegyverkezés folyik. HASZONÉLVEZŐK ÉS KÁRVALLOTTAK Mindebben a Reagan-kormányzat szolgáltatja a „követendő példát“. A washingtoni vezetés, jóllehet elismeri a háború utáni rekordot jelentő több mint tízmilliós munkanélküliség súlyosságát, mégsem hajlandó gazdaságpolitikájának központi céljává tenni a munkanélküliség szintjének a csökkentését. Sőt, könyörtelen lépéseivel maga is hozzájárul a munkanélküliek táborának gyarapításához. Példaként elegendő említeni a repülés- irányítók tavalyelőtti béremelést követelő sztrájkját, amikor könyörtelenül rendeletet adott mind a 12 ezer légiirányító állami alkalmazott elbocsátására. A Fehér Ház a pénzpolitika szigorításában látja a gazdaságpolitika legfontosabb eszközét, és azt a nézetet vallja, hogy minden más a piaci mechanizmusok ösztönös működésének a függvénye. Ez annyit jelent, hogy akinek van pénze, annak van hatalma is, akinek pedig nincs, vessen magára, mert az állam nem segít rajta. Reagan elnök és a hadiipari komplexummal összefonódott milliomos baráti-tanácsadói köre azt vallja, hogy a szociális programokat rendkívül le kell szűkíteni, tekintet nélkül arra, hogy az infláció és a munkanélküliség folytán egyre többen élnek a létminimum alatt. Sőt, a kormányzat terveiben szerepel a munkanélküli segély megadóztatása is. Ez is egyre többeket érintene, hiszen a közgazdászok előrejelzései szerint a kétszeresen kétszámjegyű munkanélküliség - tiz százalék fölötti és több mint 10 milliós - az év végéig tovább növekszik. (Zárójelben jegyezzük meg, hogy Reagan hatalomra lépése idején 6 millió körül mozgott az állástalanok száma, most pedig 12 millió.) Tehát még az általában 26 hétig folyósított munkanélküli segélyre - ami a kereset megközelítőleg 30 százaléka - utáltakat is megadóztatnák, míg a tőkés nagyvállalkozók milliós nyereségeiből nevetségesen csekély, szinte csak jelképes összeget juttatnak az államkasszába. Miközben a nagytőke kedvezményes adóelbánást, hiteleket, előnyös megrendeléseket kap a kormánytól, addig a munkanélkülit a sorsára hagyják és ő csak addig érdekes figura, amíg az adóilletéket lerója. Vagyis nyilvánvaló, hogy maroknyian vannak e politika haszonélvezői, míg kárvalottjaia munkanélküliek vagy a szerény bérből élő tízmilliók. THATCHER: KELL A MUNKANÉLKÜLISÉG A Reagan-irányvonal legszolgaibb követője az európai földrészen a brit konzervatív kabinet. Ez egyaránt érvényes az erőfölény megszerzésére irányuló katonapolitikai elképzelésekre csakúgy, mint a gazdasági élet fellendítésére szolgáló tervekre. Nagy-Britanniában is - az Egyesült Államokhoz hasonlóan - a gazdasági válság tartós jelenségnek bizonyul. Thatcherék washingtoni mintára szintén a közkiadások drasztikus csökkentéséhez nyúltak, válogatás nélkül faragták le a kórházak, iskolák és egyéb közcélú intézmények fenntartására fordított összegeket, de ugyanakkor tabuként kezelték a hadikiadásokat és eszük ágában sem volt tenni bármit is a munka- nélküliség enyhítése érdekében. Pedig a szigetországban szintén fenyegető méreteket ölt a több mi nt 3 millió émbert érintő munkanélküliség. Jóllehet, az elbocsátottakat és az elbocsátástól tartókat egyaránt képviselő brit szakszervezetek szüntelenül sürgették - nemegyszer tömeges sztrájkakciókkal is - a kormányt, hogy figyeljen fel végre a súlyos szociális feszültségeket kiváltó tömeges munkanélküliségre, a „vaslady“ azonban hajthatatlan maradt. A munkahelyek védelmében síkra szálló, illetve legalább az infláció ütemének megfelelő nagyságrendű béremelést követelő szakszervezetekkel szemben a kabinet rendkívül keményen lépett fel. Sőt, a közlekedési, majd az egészség- ügyi dolgozók sztrájkja nyomán számos, a sztrájkjogot korlátozó, illetve a tiltakozó akciók szervezői elleni megtorló intézkedéseket léptetett életbe, amelyek elsősorban a munkásvezetők ellen irányultak. Miközben a szakszervezetek teljes foglalkoztatottságot követeltek, a kormány azt hangoztatta, hogy neki viszont szükséges a munkanélküliség, mert Így a kevesebb bérből kifolyólag csökken a piaci kereslet, és ez elősegíti az infláció megfékezését. Tény, hogy ilyen módon némiképp csökkent az infláció, de ennek a munkalehetőségtől megfosztott újabb tízezrek itták meg a levét. Mindenesetre Thatcherék népellenes gazdaságpolitikájuknak „köszönhetően“ a legutóbbi felmérések tanúsága szerint egyre népszerűtlenebbek, és a bérből vagy a munkanélküli segélyből élő százezrek egyre inkább az érdekeik előnyben részesítését ígérő ellenzéki Munkáspárt felé fordulnak. A NAGYTŐKE PROGRAMJA Az NSZK-ban - az USA-hoz és Nagy- Britanniához hasonlóan - ugyancsak rekordszintű a munkanélküliség, hiszen jelenleg meghaladja a 2,5 millió főt, vagyis a munkaképes lakosság 10 százalékát. Tavaly szeptemberben a bonni kormány- váltás idején 1,8 milliónál tartott a munka- nélküliség. A Kohl-kormány az állapotokért a korábbi vezetést tette felelőssé, és azt ígérte, hogy intézkedéseket tesznek a munkanélküliség fokozódásának megakadályozására. Nos, a konzervatív-liberális koalíció kormányzásának röpke fél éve alatt újabb 700 ezren váltak munka- nélkülivé, míg a rövidített munkaidőben dolgozók száma meghaladta az 1,1 milliót. A számok önmagukért beszélnek. Ha még hozzátesszük, hogy szintén gátlástalanul csökkentették a szociális kiadásokat, ugyanakkor kedvezményes adóelbánásban részesítik a tőkés vállalkozókat, kirajzolódnak előttünk az új bonni vezetés gazdasági elképzeléseinek körvonalai, amelyek kísértetiesen hasonlítanak a brit és az amerikai sémához. Csak annyiban térnek el, hogy a Kohl-kormány nem tartja kívánatosnak a magas munka- nélküliséget, de annak csökkentését a szociális célú kiadások elvonása és a vállalkozóknak szánt különféle kiváltságok útján akarja elérni. Ez a felfogás leginkább a reagani gazdaságpolitikához hasonlít, amely azonban két év után sem járt a várt eredménnyel. (Az infláció ugyan csökkent, de a munkanélküliség nem). A bonni kabinet tehát valóban első számú közellenségnek tartja a munka- nélküliséget, de azt a dolgozók rovására akarja csökkenteni. Hogy teljesebb képet kapjunk a munkaerőpiacon uralkodó NSZK-beli helyzetről, mindenképpen fel kell hívni a figyelmet arra, ha bármely üzemben elbocsátásokra kerül sor, elsőként a haladó gondolkodású aktivistákat, illetve a tíz éve érvényben levő ún. foglalkoztatási tilalom alapján a baloldali nézeteket valló egyéneket teszik az utcára. A fentiekben - a teljesség Igénye nélkül felvázoltuk a dolgozók szociális helyzetét a legfejlettebb tőkés országokban. Általánosságban megállapítható, hogy a gazdasági válság ezekben az országokban felerősítette a korábban már meglevő szociális feszültségeket. Sztrájkok, különféle tiltakozó akciók sorozata jelezte az utóbbi hónapokban, hogy az osztályharc egyre erőteljesebben bontakozik ki a minden egyéb társadalmi feszültség forrását jelentő munkanélküliség ellen, valamint a dolgozók legalapvetőbb demokratikus és szociális vívmányainak megőrzéséért. A maguknak a legalapvetőbb jogot, a munkára való jogot követelők ugyanakkor tudják, hogy a „másik rossz“, ami felfalja a tőlük elszívott összegeket, a gyilkos ütemű fegyverkezés. Ha kevesebbet költenének fegyverekre a nyugati kormányok is- ahogy azt a szocialista országok évek óta javasolják - jutna bőségesen a létminimum szintjén, vagy az alatta tengődök gondjainak a megoldására. Ezért irjáktranszparenseikrea nyugati májusi menetek résztvevői-élükön a testvérpártok kommunistáival- munkát és békét sürgető jelszavakat. P. VONYIK ERZSÉBET Mindennapos látvány az NSZK-ban - a munkaközvetítő irodák előtt várakozók hosszú sora. Felvételünk Dortmundban készült, ahol mintegy harmincezerre tehető a munkanélküliek száma. (ŐSTK felvétele)
