Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)
1983-04-15 / 15. szám
iklós WTMZ In memóriám Krúdy ensége, túlzott önbizalma, derűje, t átlényegült, s Hornoviczky Káz- imagával. tözéket viselt már: és, mint annyi n, szórakozottan vizsgálódott, át ráncok karistolták, idő-ütötte megjárt harcos: a hegeit ö is hogy melyiket hol, és mikor szezon igy: nehezülő önmagát fiz Idő - rejtelmektől ajzott - söté- gtelenbe suhanó sikátoraiba hall- >sította a percek, a másodpercek égét. is minden-minden visszavonha- jy Hornoviczky Kázmér. De akad- Idő folyosóit színező másodper- iglózták a férfit, s az emlékezés leg: mintha egyszerre élt volna 3an. 1énés, tökéletesen hasonlít egy- erélhetó. Nincs két egyazon pilla- sem. emlékezések elnehezítették öt. >er akkor kezd öregedni, amikor iltba. olt. Lódult volna: eltűnni, csak el... anakronisztikus figurát, aki volt, és mil níg körvonalazódtak rövid jövöjé- pen tavasz volt, s Hornoviczky /áltoztatott. s uralta - akkor - e szűk mikrovi- iokáig nem vette le a tekintetét öm-nagy szekrényről, a bokázni sztalról, a sarokba szorított éjjelizáll belőlünk az élet, s az Időben súlytalanabbá aszalódunk, végül igécske légmozgás prédájaként nk - e bútorokból is kimúlott már n kipusztult, s így Hornoviczkynak éltetésébe átrendeznie a lakoszi elidőtlenedett már, megaszaló- ! csucsorodna, akár a hóna alá ismételten elégedett volt. lmunkra torz nászra gondolt, ami óba között kialakult. Ök ketten lást. , oltalmat kereső embernek jól- Da eltűrte a kicsinyes bíbelödéseit: lálás folyamatot, amelyben a férfi i, jó közérzete létrejött. Különös, yszeri szerelem volt ez, és időtál- thetetlennek bizonyult, gondolt, tisztelettel, és szeretettel Bordóra festette a falakat. A padlót élénksárgára mázolta, és észrevétlen lakkréteggel bevonta.- A Szoba: mindig nőnemű... - gondolta Hornoviczky. És magáződott. Képzeletben megköszönte álhatatosságát, s áldotta a szerencséjét. Végeérhetetlen ünnepnapok sora következett, és megfeledkezett a korábbi önmagáról. Ama távoli korszakról, amikor elhagyva a szűkebb pátriáját, északi városokba húzódott. Sorsának különös, megmagyarázhatatlan nevezője, hogy mindig északi településeken tengette az életét, s csupán meglett emberként tért vissza Tónkra, ebbe a gúnyárd megyei mezővárosba. S a megfigyelések! Igen... Hornoviczky Kázmér megfigyelései! Megittasult, valaha megifjodott minden egyes észrevételétől, s emlékezete haloványan rögzítette ezen ájtatoskodó nyüzsgés okát, ami megbonthatatlan kapcsolatban volt az elmúlás fogalmával. Dúdor István: FEJ (toll, 1973) Mások már, talán szélsőségesebb játszmfe folyamatában néznek a nem tapasztalt Ismeretlenre. Hornoviczkyt szórakoztatta is az élet, s volt, hogy kívülállóként derült csenevész magánügyein. Megfigyelte a tavaszi ég lágy kékjét. Tudta: nyárra e kék mélyebbé, törékenyebbé válik, s őszönként, amikor a Világ esendőbbnek látszott, szendébbnek, magányosabbnak vélte az ég boltozatát. Megfigyelte a napot. A Holdat. Az utazó csillagokat. A színeket. A fényeket. A vetődő-nyújtózó árnyakat. A hipnotikus ismétlődéseket. Madarak reptéből, vadak viselkedéséből, szántók, parlagok, növények színéből időjárás változására következtetett. Részegítő szenvedéllyel viseltetett a Világ iránt, elragadtatva, felfokozott érzelemmel ismételte át újra és újra a tapasztalatait. És sohasem elégedett meg tudásának tartalékaival. Újabb és újabb utakra vállalkozott, és mindig úgy: .mintha semmit sem akarna meglelni, de mégis: akárha ebből élt volna. És igaza volt, hiszen ez tartotta öt életben. Afféle hadüzenet nélküli háborút folytatott a nagy-nagy ismeretlenséggel szemben. Szép és kitartó, ösztönző hadműveletsor volt ez, amelyben nem voltak kárvallottak. A kitárulkozó Világ és az Élet kalárisai, és tények, amelyeket nagy-nagy összefüggéseiben megérthet az élő. Miután sorsa eddig nem tapasztalt mederbe került, jó volt elidőznie a reá torlódó ünnepélyes nappalok özönében, így éjszakánként nyugodtan elszenderült. Néha, amikor a málló függönyt nagy-óvatosan félrehúzta, látta, a szemközti, egykori téglaégető romjait, a mesterséges aknákat, de nem maradt ideje, hogy vizsgálódásait folytassa. Életének új és visszavonhatatlan szakaszába ért. A figyelmét lekötötte a Szoba.- Az elidőtlenedett, elpusztult Ház, ahogyan ő mondta volna, a kihalt falak, bútordarabok, szőnyegek, és egyéb alkalmatosságok... - már átlépték az élet dimenzióit. A bordó színű fal: jelenésként hatott. Szerette, szerette, s tisztelte a Szobáját. O: aki valaha zárkózott, és mogorva volt, s jócskán önző is, megváltozott. Megifjodott. Barátságossá vált. Közlékennyé. Frissen vasalt keményített fehérneműt viselt, új öltönyt, csillogó lakkcipőt. Az elidőtlenedés ténye s varázsa a hatalmába kerítette. Sóvárgó, zsugori régiségkereskedőket, zugárusokat látogatott meg. Szendergő raktárak mélyén szédülten-habókásan kutatott, s ha reá lelt arra, ami után heteken, hónapokon át áhítozott, diadalittasan emelte föl, s talányosán mosolygott. A kereskedők viszonozták ezt az eszelős derűt. Máskor meg ijedten pislantottak rá, amíg a kraj- cárkáit „legombolta". Visszahúzódva a hajlékába, szótlanul, s heves intenzitással tevékenykedett. Győzelmi mámorban fürdózött. Ügy vélte: Életének eme végkifejlete adta meg az értelmét. Az az aprólékos, de intenzív Folyamat, ahogyan rendszerezte a közeli tárgyakat, alkalmatosságokat. Élőkre, és halottakra osztályozta őket, s a Szoba, Hornoviczky Kázmér albérlete, így alakult át az Elhalt Tárgyak Szentélyévé, s évekkel később, amikor az aszott Ház udvarára befordult az első szemeteskocsi, hogy tartalékát a Bolond Ember parlagjára szórja, ő ezt már nem láthatta. Magára zárta az elcsendesedett ajtót, s a teste lassanként megtelítődött a Tárgyak sugározta időt- lenedéssel. estmm )bágyfalu volt Kálosa. én, dombon büszkéiéről kastély. Lent, '/' apró házakban sze- lyázott. Néhány kistévéi, csupa szegény érek, cselédek lakták yre neve is tökélete- álosa, vagyis sáros, z aztán volt bőven, z a szülőfalum. Büszkém rá, de szerettem yszerú, tisztességes, két. És ma is szere- már kilábaltak a sze- Apám kovács volt laktunk, de nem felem „Nyavalykának“ lehet tudni, miért, omszédaink csordá- ok, zsellérek voltak, íellyel szemben, egy túl a cigánynegyed k. Itt lakott Csungardi. Ez ragadvány neve volt, de mindenki igy hívta. Értelmes, nagyon barna bőrű fiúcska volt és árva. Se apja, se anyja. Iskolába nem járhatott, mert dolgoznia kellett, ha nem akart éhen halni. Fűzfavesszőkből font kosarakat. Ebből élt. Egyszer, amikor nem voltak otthon a szüleim, vizet melegítettem egy nagy lavórban, Csungardit áthívtam, mondtam, vetkőzzön le s álljon bele a lavórba. Az volt a tervem, addig csutakolom, amíg fehér gyerek nem lesz belőle. Persze, ez nem sikerült. Hanem egyszer kora tavasszal vesszőt szedett s nagyon átfázott a metsző északi szélben. Belázasodott. Ágynak esett. De milyen ágynak? Négy karó beverve a konyha földpadlójába s a karókra szögezve pár szál deszka. Naponta vittem neki tejet, kenyeret, más ennivalót. Eleinte eszegetett, aztán odalett az étvágya is. A magas láztól átforrósodott egész teste. Lázas kábulatában néha kiáltozott: Gól, gól! Nem sokat tanakodtam, elmentem a bíróhoz s így szóltam: - Bíró úr! Csungardit kórházba kell vinni, tüdőgyulladása van. - Nézd fiam, - szólt a bíró -, a falunak éppen elég kiadása van. Ilyen esetben a kórházi költségek felét a községnek kell megfizetnie. Hát erről szó sem lehet. Okosan kell gazdálkodnunk a falu pénzével. Másnap reggel elmentem, hogy megnézzem Csungardit. De nem találtam az ágyon. Dermedten feküdt a kunyhó közepén, a földön, s tágra nyílt üveges szemmel figyelte a mennyei futballmecs- cset. SVAJKO JÓZSEF EDUARDAS MIEZELAITIS INTERMEZZO ... A háborúból hazatérve semmit se találtán! Csak néhány megsárgult, a padláson eldugott papírlapot. Csupán ezeket nem sodorta magával a háború szele... Figyelmesen összeszedtem a lapokat, ifjúságom első verseit, és a fény elé tartva olvasni kezdtem. Váratlanul meghallottam a lelkem kiáltását... Tekintetemmel körbe futottam a szobát, s hát egy csokor vidám vendéget láttam. Egyszerre felismertem őket. Ezek az én tavaszaim! De nem hívtam ide őket. Hát, gondoltam, most elkergessem innéf?- Üljünk le, tavaszok - javasoltam -, ide az asztal köré, szomorkodjunk és nevessünk, idézzük fel a régi napok emlékét... Te, első tavaszom, már eléggé megváltoztál. Ne próbálj elrejtőzni, mindegy, hogy őszülni látom halántékodat... Csak a szemed maradt a régi - kék és ártatlan, mint egy gyermeké. No és te? Életem huszadik tavasza! Mire emlékezzem? Fagyaira, napra és egy copfos lányra? De jólesett az ajándékod!... Ó, tavaszok!... Hányán is vagytok!... S mind emlékeztek rám. Mivel kínáljalak meg benneteket? Sokan vagytok az én szűkösségemhez ... No de, elosztjuk azt, amink van - átlapozzuk ezt a füzetet. Első verseim - szárnypróbálgatásaim ezek. Benne, tavaszok, mindeniketek felismeri önmagát. Bizonyára... RASZUL RZA Ajszel Üljünk le egymás mellé: nagyapó és unokája. Meghallgatom azt, amit te tudsz. Én meg mesélek a föld dolgairól, amit én tudok, hogy előtted ne maradjon semmi titok. Lássuk, van-e út az én múltamból a tiédbe, gyerek-világba. Vannak rövid utak, mint a szemöldöktől a szempilláig, és vannak hosszúak - a születéstől az ember végső pillanatáig. Rövid még a tiéd - bölcsödtől a negyedik tavaszig. Hosszú már az enyém, remények, gondok, csaták közt botladozik. Több mint hatvan éve járom utamat gyerek-világodból az enyémbe. Te még ott élsz, az álmok, mesék birodalmában, én meg az ellentmondó század sok gondja-bajában. Életünk nem más, mint haladás - előre. Nincs vissza ösvény, se nyom, se kitérő, másik. Kaptató ez, amely emelkedik a kívánságtól a helytállásig. Ha az első lépéstől a csúcsig megteszed ezt az utat - nagy dolog az: meglátod te magad, igazsága milyen keserű ennek a szónak: Élet. De, kis unokám, nem szomorítlak téged. Ha ember-mód, igazul járod az utat végig, még a fájdalmak, küzdelmek és kínok is megérik. Amíg van időd Az óra jár, és az időtlen időbe peregnek a pillanatok. Az idő pedig elsodorja az embert oda, ahonnan eddig senki nem tért vissza soha. Amíg van időd, tág szemmel nézd a világot, s ha nem tudsz vele betelni, az épülő hatalmas ház falába tégy egy követ legalább. Szívd be teli tüdővel virágok illatát, frissítsd hajadat az első hajnali széllel, amíg van időd, jöjj, együtt várjuk a reggelt. Amíg van időd, szeressenek és szeress, gondolatunk fényesítse át a sötétet, viruljon ki ajkadon a mosoly, amíg van időd, kezed melegével melegíts baráti kezet. Ó, még mennyi beszélnivalónk van, s mennyi tennivalónk! Amíg van időd, egy gyönge kis ágat olts be a termő fába. Ne mondd: vagyok, akárcsak a többi. Az ellenséggel légy kemény, gyengéd a baráttal. Amíg van időd, élj, munkálkodj, de úgy, hogy amikor elmégy, meglássa mindenki, hogy ott, ahol álltái, üresség ásít. RAB ZSUZSA fordításai BÁN PÉTER fordítása
