Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)
1983-04-01 / 13. szám
A mikor Peary a fáradtságtól és a hidegtől kimerülve elérte az Északisarkot, az egész civilizált világ ujjongott. Kevés kivételtől eltekintve senki sem figyelt föl arra, hogy az expedíció útjának legnagyobb részét olyan vidékeken tette meg, melyeken már ősidők óta laktak emberek. A ritkán lakott északi-sarki területet abszolút lakatlannak könyvelték el. Észak lakatlanságának legendáját a civilizáció úttörői kiterjesztették a tundravidékre is. Gazdagsága és kincseinek „gazdátlansága“ annyira nyilvánvalónak tűnt, hogy magától értetődött, csak a kezünket kell kinyújtani érte és elvenni mindazt, korlátlan mennyiségben, ami megtetszett. A sarki vidékek meghódítását sokáig késleltette az a körülmény, hogy nehezen tudták megközelíteni, és hogy éghajlatuk igen zord. Ma viszont már épp oly könnyű eljutni a sarkvidékre, mint bolygónk bármely más pontjára. A gyárépületek, olajfúró tornyok, a csővezetékek nyomvonalai az északi tájkép megszokott részeivé váltak. Ugyanakkor a civilizáció és annak ami eleve kizárja, hogy kritikus szituációk alakuljanak ki. De arra kell törekedni, hogy ilyen a jövőben ne fordulhasson elő. A z elmúlt húsz évben a Szovjetunióban több mint 60 rendelet született, amely a természetvédelmet és a természeti kincsek ésszerű kiaknázását érinti. Ugyanakkor nehéz valóban alkalmazni ezeket a törvényeket a mai műszaki-ipari színvonalon, azon, amellyel az ember ma rendelkezik. Még nehezebb megváltoztatni az emberek szemléletét, megtörni a szokás hatalmát. Grigorij Akanto, a Csukcs-félsziget ismert rénszarvas-tenyésztője mondta egyszer nekem:-Megértem én, hogy államunknak szüksége van az olajra, és az aranyra. De mi lesz őseink földjével, milyennek találják majd az utódaink, ha mi nem tanuljuk 'meg, hogyan vigyázzunk rá? Mert ahhoz, hogy egyetlen élő szarvas megszülessék, a világ összes aranya sem elég. Száz és száz kis szarvast önthetünk aranyból, csinálhatunk belőle egyetlen óriásit is, de élőt - nem! állatok húsával táplálkoztak, és ezért tudtak megmaradni az Északi-sarkvidék kegyetlen természeti viszonyai között. Ma viszont az északi tengerpartokon, a vadászterületeken majd mindenütt látni lehet a terepjárók lánctalpa alá került, földbe taposott rozmárok hús-, zsír-, bőrdarabjait. Ember és természet találkozása kétoldalú folyamat. Ha az ember meggondolatlanul tönkre teszi lakóhelyét, maga válik a legszörnyűbb betegség áldozatává: lelkileg sivárrá. Az ilyen individuum nyilvánvalóan könnyen megsérti a társadalom, a természet, az állam törvényeit is. N emzetközi szerződések tiltották meg annak idején a rozmár, a jegesmedve, a grönlandi bálna és néhány fókafaj ipari méretű feldolgozását. A korlátozások olyan állatok vadászatára vonatkoztak, amelyek akkor a kipusztulás határán álltak. Egyesek azt mondták, hogy a véghezvitt pusztítás jóvátehetetlen, elkéstek a rendelkezések, oktalanság abban reménykedni, hogy újra csapatostól jelennek meg a rozmárok és a grönlandi bálnák. De amint kiderült, a félelem alaptalan volt, a rendelkezések még időben érkeztek. Egyszer egy vízmérő hajón utaztam a Provigyényija-öbölből a St. Lawrens- öbölbe. Esteledett, s a vízből mindenfelől a rozmárok jól ismert krákogása hallatszott. A holdfényben fürdő vízfelszínt a hajó előtt úszó, újra és újra a telephelyük felé igyekvő állatok szelték át.- Ilyet még életemben nem láttam - szólalt meg a fedélzeten mellettem álló Ivan Askamakin, aki tengeri állatok vadászatával foglalkozott. - Még azok a telepAlELÓ szams eüTÉKESm AZ AmmL áldásai nem mindenütt váltak hasznára az Északi-sarkvidék természeti viszonyainak. Sok, itt honos állatfaj eltűnt. A meg- maradtaknak is mind kisebb az esélyük a túlélésre. Alaszkának, az Egyesült Államok legritkábban lakott államának eszkimói ma csupán az ősidők óta lakott területeik tizenhét százalékával rendelkeznek. A többi föld vagy az olajmonopóliumoké, vagy a szövetségi kormány kisajátította őket saját használatára. A Nixon elnöksége idejében elfogadott földtörvény alapján Alaszka meglehetősen nagy területeit természetvédelmi környezetté nyilvánították. A Reagan kormány viszont megszüntetett jó néhány olyan korlátozást, amely Alaszka különleges természeti viszonyait óvta. Ez részben a Beau- fort-tenger sekély vizű részeire is vonatkozik. E lbeszéltem Mr. Jacob Adams- szal, Barrow eszkimó falu polgár- mesterével. Ez a település annak a Pro- udhobeynek a közelében fekszik, amely Alaszka „Nagy Olajfolyója“ forrásának számít. A jelenlegi kormányzat intézkedései miatt kétségbe volt esve, mivel csökkentették a vállalatok természetvédelemre fordítandó kötelességeit. Már megkezdődtek a próbafúrások a Beaufort-tengerben. Képzelje csak el - mondta Mr. Adams -, mi lesz, ha netán olajkitörésre kerül sor! Az alacsony hőmérsékleti viszonyok között az olajfolt nem oszlik el, hanem beláthatatlan ideig megmarad a partjainknál. Ez azt jelenti, hogy ezt a vizet egyetlen grönlandi bálna sem keresi fel, elmennek a rozmárok és a fókák, eltűnnek a halak, szóval minden, ami a helyi lakosság táplálékául szolgál. Isaac Keskitalo, aki saam nemzetiségű, a norvégjai Saam Intézetben dolgozik Kautokeino városkában - messze a sarkkörön túl. Arrafelé, főként szarvasvadász saamok élnek. Saamiland, ahogy a saa- mok ezt a csodamódra megőrzött természeti vidéket nevezik Norvégia északi részén, lenyűgöz szépségével. Engem különösen a tavak tisztasága és kéksége ragadott meg. De Isaac Keskitalo nem osztja lelkesedésemet:- Ha egy tó kék, akkor halott.- Mitől?- A savas esőktől. Van, ahol a tavakat igyekeznek megtisztítani. De erre mi magunk nem vagyunk képesek. Ehhez országos erőfeszítésre lenne szükség. Az európai rénszarvas-pásztorok másik problémája, hogy kevés a legelő. A rénszarvas a nagy térségeket kedveli, ilyen pedig a Skandináv-félszigeten egyre kevesebb marad: autósztrádák épülnek, újabb ipari építkezésekre kerül sor, és fokozzák az ásványkincsek kitermelését. A szovjet Észak iparosítása nem olyan régen kezdődött: nagyjából két évtizeddel ezelőtt. Ám e folyamat méretei és tempója miatt sok probléma vetődött fel a különleges sarki természeti viszonyok megvédésével kapcsolatban. Igaz, a szovjet sarki övezet a legkiterjedtebb, Grigorij Akantonak igaza van. Ha korunk műszaki-ipari technikáját nem kellő ésszerűséggel alkalmazzuk, akkor semmilyen törvény sem menti meg a természetet a pusztulástól. Nem lehet csupán a pillanatnyi szükségleteket szem előtt tartani. Amikor szükségletekről beszélünk, szerintem meg kell maradnunk az északi tengerek termékeinek ésszerű felhasználásánál, annál, ami az északi vidékek lakóit ősidők óta táplálta. Persze, a sarki vidékek lakosságának szükségletei napjainkra gyökeresen megváltoztak. Novo- Csaplino északi falucska boltjának polcain grízt, lisztet, cukrot, mézet, friss és konzervált gyümölcsöt, gyümölcsléket, vajat, sűrített tejet, kávét, teát láttam. A húspulton pedig marha- és bárányhúst. Megkérdeztem, kapható-e fóka- vagy rozmárhús. A válasz csodálkozó tekintet volt. Akkor visszaemlékeztem 1944 ínséges telére, hogyan támadta meg az éhezés következményeként szülőfalumat, Uelent az influenza. Nem volt, aki vadászni menjen. Azokban a szegényes, háborús időkben különleges érvényű kormányrendelet született arról, hogy a boltokban mindenki ingyen kaphat élelmiszereket. Persze az ueleniek vittek is ezt- azt a boltból. Mégis többre becsülték ezeknél az üres húsos-vermeket, és kutattak abban a reményben, hátha találnak véletlenül egy kevés megmaradt kopal- hent (ez speciálisan tartósított rozmárhús) vagy egy kis avas bálnaszalonnát. Jól tudták, hogy éppen ezek az ételek segítenek a gyógyuláshoz. A tengeri állatok húsa ízletes és magas tápértékü. Grönlandon egy fogadáson megkóstolhattam a rozmár- és bálnahúsból készült kolbászt és virslit. A cég igazgatója büszkén mondta, hogy termékeik iránt nagy a kereslet. Ebben a kolbászban, magyarázta, minden olyan tápanyagfajta és egy sor olyan aminosav megtalálható, amire a különleges körülmények között élő embernek szüksége van. Grönlandi házigazdám szavait északi emberek ezrei erősíthetnék meg, akiknek ősei az idők kezdete óta tengeri helyek is, amelyek már gyermekkoromban elhagyatottaknak számítottak, tele vannak rozmárokkal. Pedig én még láttam olyat is, hogy az amerikai vadászsó- nerekből géppuskával lőtték végig a rozmártelepet, csak azért, hogy aztán egy pár megölt állatot elvigyenek. Szakemberektől később megtudtam, hogy a Bering-, a Csukcs- és a Kelet- Szibériai-tenger szovjet zónáiban az elmúlt húsz év alatt megháromszorozódott a rozmárok száma. Párizsban, az UNESCO Arktika-tervé- nek szakértői ülésén 1981 nyarán (ez a terv az északi népek kultúrájának tanulmányozását is előirányozza) régi barátom, Robert Peterson, az Innuiti Intézet igazgatója ezt mondta nekem:- Nemrég olvastam, milyen intézkedéseket hoztak a Szovjetunióban az északisarki természet védelmére. Lám, mégiscsak jó, ha a föld a népé! Ez azt jelenti, hogy maga a nép, amely gondol jövőjére, utódai életére, képes valóban gondoskodni a földről, és hogy megvédje annak természeti kincseit, szépségeit! Nagyjából hasonló szavakat hallottam alaszkai barátaimtól, Ronald Senungetic festőtől, Greys Silvuc költönőtől, Jacob Adams közéleti személyiségtől és ifjabb Charles Thomson újságírótól is. Valóban, a Szovjetunióban megvannak a természeti kincsek ésszerű kihasználásának feltételei. Éppen a Szovjetunióban nyilvánítottak először termé'szetvé- delmi területté egész sarki zónákat. De úgy tűnik, még ezek az óriási jelentőségű lépések sem elegendőek. Tovább kell haladni ezen az úton! Ma már itt az ideje, hogy az emberek ökológiai nevelésével foglalkozzunk. Hogy megértessük velük, a természet szépségeit egyáltalán nem lehet helyreállítani, az soha többé nem lesz olyan, mint korábban volt. A desztillált víz is tiszta, de mégis mindenki jobban szereti a forrásvizet. JURIJ RITHEU, (A Priroda i Cselovek című folyóiratból) ART BUCHWALD: Tiltott vetítés A neves amerikai publicista annak kapcsán írta ezt a karcolatét, hogy az amerikai hatóságok megtiltották két természetvédelmi témájú s egy, a nukleáris fegyverkezés ellen tiltakozó kanadai film bemutatását az Egyesült Államokban. Éppen csak befejeztük a vacsorát, amikor Winslow fennhangon így szólt: - Meglepetésem van a számotokra. Menjetek csak be a nappaliba, addig bezárom az ajtókat és felteszem a sötétítő függönyöket. Szót fogadtunk, s Winslow titokzatosan elővett egy 16 milliméteres filmvetítőt és egy vetítővásznat.-Mi ez a hókuszpókusz, Winslow - kérdezte egyikünk. - Miféle filmet akarsz te megmutatni, csak nem valami horrort?-Sokkal rosszabbat. Sikerült hozzájutnom a savas esőkről szóló kanadai dokumentumfilm egyik titokban készült kópiájához.- Nem lesz bajunk abból, hogy tiltott katonai filmeket nézegetünk? Winslow elmosolyodott. - De bizony lehet. Az igazságügy-minisztérium ugyanis nyilvánosságra hozta, hogy a savas esőről szóló valamennyi kanadai film nyílt propaganda. Ugyancsak bejelentették: a kanadai filmgyártó vállalathoz átiratot intéztek, hogy közöljék mindazoknak a nevét, akik ezeket a filmeket előjegyeztetik.-Életemben nem láttam savas esőről szóló filmet. Őrült izgalmas lehet. Honnan az ördögből sikerült hozzájutnod? - kérdeztem. Torontóból csempésztem át - válaszolta.- Sokat kockáztattál, azt tudod? Mit csinálsz, ha elkapnak?- Most minden bizonnyal börtönben csücsülnék. Hiszen az amerikai vámhatóságok szigorú parancsot kaptak, hogy minden eszközzel akadályozzák meg e üknek behozatalát. Már olyan idomított kutyáik is vannak, melyek a szagról is megérzik, ha valaki ütmet rejteget.- De miért kell emiatt ilyen hűhót csapni?-Attól félnek, ha az amerikaiak anélkül néznék meg a ütmeket, hogy tudnák, mindez csak propaganda, azt hihetnék, hogy a savas eső természetvédelmi probléma.-Azt hiszed tán, - hogy az igazságügy- minisztérium bosszankodáson túl más egyebet is tehet ellene? - mondta Ed Harrington.-Sok mindent nem tudsz te még az igazságügyről. Végre találtak valamit, ami kézzelfogható. Annyira összezavarta őket a polgárjogi küzdelem, a bírói tévedések ügye és a környezetszennyező vállalatok tevékenysége, hogy két kézzel kaptak a kanadai ütmek után. Gondolom, ezután a kanadaiak kétszer is meggondolják, hogy csináljanak-e ütmet a környezetszennyezésről- mondta Winslow.-Milyen hosszú ez a film? - kérdezte valamelyikük.- Harminc perc csupán, de az frenetikus. Bella Murphy aggódva kérdezte: - Nem gondolod, hogy az FBI-ügynökök ránk rontanak, miközben nézzük?- Ne aggódj, Bella - nyugtatgatta Winslow -, az embereim a ház körül vannak. Amint háromszor megszólal a csengő, lekapom a tekercset, és egy másodperc múlva, már a „Miss Johns, akit megszállt az ördög“ lesz a gépen. Elvégre abba nem köthetnek bele, hogy pomóülmet nézünk.- Rendben van, de akkor kezdjük már- idegeskedett Bella.- Rendben. Indítom a vetítőt. Szinte odatapadtunk a vászonhoz, látva, amint a halak és madarak tömegei pusztulnak el a környezetszennyezéstől a kanadai északon. Néhányan kénytelenek voltak gyors léptekkel a mosdóba menni. Mikor vége lett a ülmnek, megszólalt Martha Harrington: - Ki az az őrült, aki ilyen ütmet képes csinálni?- Éppen ez az, amit az igazságügy-minisztérium tudni szeretne. Ha ezt a filmet bemutatnák az Egyesült Államokban, az képes lenne szétrombolni az amerikai életmódot.-És akkor hogyhogy Kanada megtehette?- A környezetvédő mozgalomban ott rengeteg a veszélyes ember, s ók ellenőrzik az egész ülmipart. De ha azt gondoljátok, hogy ennél megdöbbentőbb már nem lehet, akkor nézzétek végig a másik ütmet is, amit a nukleáris háború szörnyűségeiről készítettek.- Nem mutathatsz be kanadai filmet a nukleáris háború ellen az Egyesült Államokban! - kiáltott fel Bella. - Ez törvénytelen.- Természetesen törvénytelen, de legalább érdekfeszítő-mondta Winslow. - Vagy inkább megnéznéd a Csillagok háborúját? Azt még nem tiltották be az amerikai hatóságok. (Megjelent az International Herald Tribune-ban)
