Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)
1983-01-14 / 2. szám
ÉLETÜNKÉRT, BOLYGÓNKÉRT A Szovjetunió külpolitikája a kezdettől napjainkig Amikor 1917-ben a világ politikai térképén megjelent a történelem első szocialista állama, Szovjet-Oroszország, a tőkés Nyugat „törvénytelen gyermeknek“ nyilvánította az újszülöttet. Bevetették mindazokat az eszközöket, amelyeknek gazdag gyűjteményével akkorra már kitünően tudott bánni az imperialista reakció: a politikai rágalmakat, a fegyveres intervenciót, a gazdasági blokádot, a diplomáciai bojkottot. Az angol Winston Churchill kezdeményezésére és az amerikai Woodrow Wilson támogatásával a Nyugat megszervezte tizennégy ország intervencióját a szovjetek országa ellen. És hogy igazolni próbálják tettüket a világ közvéleménye előtt, az agresszorok azzal vádolták meg áldozatukat, hogy erőszakkal akarja elterjeszteni a szocialista rendszert az egész földön. Ismeretes, hogyan végződött az intervenció. A betolakodókat kiűzték, 1922- ben, vagyis ugyanabban az évben, amikor az egykori Orosz Birodalom területén alakult szovjet szocialista köztársaságok létrehozták a Szovjetuniót, az utolsó - amerikai és japán - megszállókat is kiűzték Oroszország földjéről. A „szovjet fenyegetés“ mítosza azonban hosszú életűnek bizonyult. Ma is előszeretettel élnek vele a Szovjetunió ellenségei. Ma is akadnak sajnos olyanok Nyugaton, akik hisznek ebben a mítoszban. Pedig elég, ha szemügyre vesszük a tényeket, segítségül hívjuk a leghitelesebb tanút, a történelmet, és máris meggyőződhetünk, hogy a szovjetek országa fennállásának első napjától következetesen ragaszkodott nemzetközi téren a béke és az egyetemes biztonság politikájához. Idézzük fel, mi is volt Szovjet-Oroszország első külpolitikai megnyilatkozása. Hogyan foglalt állást, mit tett hatalomra jutása után a Lenin vezette kormány? Az Októberi Forradalom győzelmét követő második napon, 1917. november 8-án a szovjet kormány felhívással fordult minden hadviselő államhoz (akkor még folyt az első világháború), és sürgette: kezdjenek haladéktalanul tárgyalásokat egy annexióktól és jóvátételektől mentes, igazságos és demokratikus egyetemes béke megkötéséről. Egyidejűleg Szovjet- Oroszország bejelentette, hogy teljes mértékben lemond azokról a területhódító szerződésekről, amelyeket annak idején a cári rendszer kötött, és kinyilvánította, hogy a háborút „az emberiség elleni legnagyobb bűncselekménynek“ tartja. Válaszul a császári Németország általános támadásba lendült a szovjetek országa ellen, elfoglalta a balti államokat, Belorusszia egy részét és Ukrajnát. Anglia, Franciaország és az Egyesült Államok igyekezett lépést tartani Németországgal - „keresztes hadjáratot" szerveztek. Amikor pedig az kudarcba fulladt, gazdasági blokád alá vették a szovjet államot, diplomáciai bojkottot hirdettek meg ellene. Mellesleg, az Egyesült Államok de jure csak 1933-ban ismerte el a Szovjetuniót. Nem tanúsítja-e mindez, hogy az a hatalom, amely napjainkban hangadója, karmestere a szovjetellenes kórusnak, már akkor - azokban a ma már oly távoli időkben is - a legszélsőségesebben konzervatív magatartást tanúsította a Szovjetunió iránt? A szovjet kormány felhívása az anne- xiók és jóvátételek nélküli béke megkötésére Szovjet-Oroszország első külpolitikai megnyilvánulása volt. Szovjet-Oroszország részvétele az 1922. évi genovai konferencián viszont új fejezetet nyitott a szocialista állam nemzetközi tevékenységében. A szovjet vezetőség, mindenekelőtt Lenin, rendkívüli jelentőséget tulajdonított e konferenciának. A genovani konferencián azonban a nyugati hatalmak megpróbáltak egyfajta gyarmati rendszert rákényszeríteni Szovjet-Oroszországra. Attól sem riadtak vissza, hogy követeljék az ország népgazdasága feletti külföldi ellenőrzés megteremtését. Kell-e bizonygatnunk, hogy ezek a követelések visszautasításra találtak? A szovjet küldöttség álláspontja viszont a következőkben foglalható össze. Kijelentették: „Az oroszországi delegáció, a kommunizmus elveihez tartva magát, elismeri, hogy a jelenlegi történelmi korszakban, amely lehetővé teszi a régi és a születőben levő új társadalmi rendszer párhuzamos létezését, parancsoló szükségszerűség a gazdasági együttműködés a kétfajta tulajdonrendszert képviselő államok között...“ Mit jelentettek ezek a szavak? Egyet: felhívást a különböző társadalmi rendszerű államok békés egymás mellett élésére. Valóban, már 1922-ben, az első nemzetközi konferencián, amelyen részt vett, Szovjet-Oroszország, nyomban előterjesztette azt a koncepciót, amely ma is az egész szovjet külpolitika alapjául szolgál, vagyis a békés egymás mellett élés elvét, vagy Lenin megfogalmazásával élve, azt a koncepciót, amely szerint minden különbözőségük ellenére lehetséges a szocialista és a kapitalista államok „békés együttélése“. Ismét felvetődik a kérdés: hogyan fogadta a Nyugat a szovjet kezdeményezést? Hallani sem akart semmiféle békés egymás mellett élésről. Ugyanígy nem voltak hajlandók megvitatni Oroszország másik javaslatát sem. Azt az indítványt, hogy általános jelleggel csökkentsék a fegyverzetet, és tiltsák be a hadviselés legbarbárabb eszközeit: „a mérgező gázokat, a fegyveres légiharcot és hasonlókat, különösképpen a békés lakosság ellen irányuló romboló eszközök alkalmazását“. Ismét csak az olvasó figyelmébe ajánljuk, hogy ez a javaslat hatvan évvel ezelőtt hangzott el, amikor az atomfegyver és a ballisztikus rakéta még a sci-fi írók fantáziájában sem létezett. Igaz, a Nyugat, a közvélemény nyomására néhány évvel később kénytelen volt beleegyezni, hogy létrehozzák a Népszövetség leszerelési bizottságát. A bizottság 1927-ben munkához is látott. A harmincas években Európa szívében létrejött a fasiszta Németország, amely rövidesen megtalálta a közös nyelvet a militarista Japánnal. Ez azt jelentette, hogy válságos idők köszöntöttek bolygónk népeire — új világháborút sejtetve ismét puskaporos lett a levegő. A „nyugati demokráciák“ vezetői azonban azzal áltatták magukat, hogy sikerül majd nekik kelet felé fordítani Hitlert, rávenni, hogy támadja meg a Szovjetuniót. Ezért azután, amikor a Szovjetunió állhatatosan szorgalmazta az európai kollektív biztonsági rendszer megteremtését, a Nyugat sem fogadta el a feléje nyújtott baráti jobbot. Csakugyan, a történelem az egyetlen tanú, amelynek vallomásai feltétel nélkül elfogadhatók. A történelem pedig arról tanúskodik, hogy 1938-ban Münchenben sötét ügyletet kötöttek. Anglia és Francia- ország - az Egyesült Államok monopóliumainak bátorítására - odadobta Csehszlovákiát Hitlernek - mintegy fizetségként a Szovjetunió elleni támadásért. Mindössze néhány héttel a második világháború kitörése előtt a „nyugati demokráciák“ újabb árulást követtek el, ez alkalommal saját népeikkel szemben: elutasították a Szovjetuniónak azt a javaslatát, hogy kössenek vele kölcsönös segítségnyújtási egyezményt. Ha a javasolt szerződést aláírták volna, Hitlert még meg lehetett volna állítani. De Londonban, -Párizsban és Washingtonban nem ezt akarták akkor... Mit tehetett a Szovjetunió a kialakult helyzetben? Beleegyezett a szovjet-német megnemtámadási szerződés megkötésébe, hogy valamelyes időt nyerhessen, hogy jobban felkészülhessen az ag- resszor visszaverésére. A Szovjetunióban senki sem kételkedett, hogy Hitler előbb vagy utóbb megtámadja majd országukat. Szovjet részről őszintén sajnálták viszont, hogy a nyugat-európai hatalmak vezetői és tengerentúli barátaik, pártfogóik annyira rövidlátóak voltak, pontosabban annyira elvakította őket a szocialista állammal szembeni gyűlölet, hogy nem vették észre, milyen halálos veszély fenyegeti őket magukat is. Európát a Szovjetunió mentette meg a fasiszta rabságtól. Közismert, mit tett a hitleri Németország feletti győzelemért. A szovjet emberek azonban rendkívül súlyos árat fizettek a győzelemért. A háború 20 millió emberi életet oltott ki a Szovjetunióban ( második világháborúban összesen 50 millióan vesztették életüket); ezernél több város és falvak tízezrei dőltek romba az országban. Amikor végre beköszöntött a régen várt Győzelem, mi szovjet emberek, őszintén reméltük, hogy nemcsak a háború vége köszönt ránk, hanem az igazi, az örök béke is. A tegnapi szövetségesek azonban, vállalt kötelezettségeiket lábbal tiporva hidegháborút kezdtek az Szovjetunió ellen, és forró háború ki robbantásával fenyegették. Sokak emlékezetében élénken élnek még a negyvenes évek végének eseményei. Az Egyesült Államok, amely két atombombát is ledobott Japánra, zsarolni kezdte az atomfegyverrel nem rendelkező Szovjetuniót. A Szovjetunió pedig, hogy véget vessen erjnek a zsarolásnak, kénytelen volt létrehozni saját atombombáját. Ekkór a hidrogénbombával kezdték fenyegetni. A Szovjetunió ezt a fegyverfajtát is létrehozta. Az Egyesült Államok tető alá hozta a NATO-t. Válaszintézkedésként létrejött a Varsói Szerződés Szervezete. Az Egyesült Államok katonai támaszpontok százaival vette körül a Szovjetuniót. Biztonsága védelmére a Szovjetunió kiépítette óceáni flottáját. Az Egyesült Államokban megjelentek a MIRV rendszerű (több robbanó töltettel felszerelhető) önműködő irányítású rakéták. Egy idő után feltehetően ezek a fegyverek megjelennek a Szovjetunióban is... Folytassuk-e ezt az ijesztő felsorolást? Alighanem így is világos, hogy a Szovjetunió a fegyverkezési verseny egyetlen szakaszában sem kezdeményezett, önszántából soha nem állt a verseny élére. Ellenkezőleg, egész idő alatt a Szovjetunió álltahatosan harcolt a nemzetközi biztonságért. íme néhány a javaslatai közül, amelyeket a nyugati hatalmakhoz intézett: • a nukleáris fegyverek betiltását, a katonai tömbök felszámolását, egyezmény megkötését az erőszak alkalmazásának elvetéséről nemzetközi ügyekben, az új tömegpusztító fegyverek gyártásának betiltását, a neutronfegyver betiltását, katonai téren bizalomkeltő intézkedések foganatosítását a nagyhatalmak között, az általános és teljes leszerelésre vonatkozó megállapodást.. . Sajnos azonban sem ezek a javaslatok, sem az a látszólag vitán felül álló szovjet kezdeményezés, mint a szovjet kormánynak az a kötelezettségvállalása, miszerint nem alkalmaz a Szovjetunió elsőként nukleáris fegyvert - nem talált támogatásra. Ugyanakkor a nyugati hatalmak továbbra is bizonygatják a „szovjet fenyegetés“ létezését. Hol itt a logika? A jelenlegi amerikai kormányzat cselekedeteiben hiába is keressük! Különben nem fordulhatna elő, hogy Washington újabb „keresztes hadjáratot“ hirdet a kommunizmus ellen. Különben az Egyesült Államok elnöke nem fordulna ilyen felhívásokkal a NATO-szövetségek- hez: „Ne ingadozzunk! Használjuk bátran erőnket!“ Már elnézést, de ez a hang nem a béke szószólójáé. A háborús gyújtogatok nyelvezete ez. A Szovjetunió pedig így válaszol Rea- gannek: „Mi nem a szembenállást keressük az Egyesült Államokkal, nem törünk az amerikaiak jogos érdekeire. Mi mást akarunk: békét, együttműködést és kölcsönös bizalmat, jóindulatot a Szovjetunió és az Egyesült Államok között... E javaslataink mögött nincs semmiféle fondorlat, sem pedig hátsó gondolat...“ Mindebből levonhatók a megfelelő következtetések. (APN) A „Columbia" űrrepülőgép első hasznos célú repülésével megkezdte működését egy új, nagy rendszer, amely az Egyesült Államok egyik lépése a világűr militarizálása terén. A Pentagon ezt a rendszert jelentősége tekintetében egy sorba ál ítja az MX-rakétákkal. a Trident típusú rakétahordozó tengeralattjárókkal és a B-1B bombázó repülőgépekkel. A hadászati fegyverzetek modernizálásának programja, amelyet 1981. október 2-án tett közzé az amerikai kormányzat, a kozmikus katonai rendszerekre, mint a hírközlési és irányítási rendszerek további tökéletesítését szolgáló eszközökre és mint a hadászati védelem fontos elemére, egyaránt nagy figyelmet fordít. Természetesen senkit sem téveszthet meg az a tény, hogy legutóbbi repülése alkalmával a „Columbia“ teherszállító rekeszében két polgári rendeltetésű hírközlési műholdat vitt, amelyek közül az egyik, az „Arw'k“, egy kanadai magánvállalat tulajdona. Ezt a körülményt azonban inkább egyfajta megnyugtató gesztusnak tüntetik fel. Hiszen valamiképp be kell bizonyítani az amerikai adófizetőknek, hogy mindaz a munka, amelyet az 1972 óta az ő költségükre a NASA polgári szervezetnek nyújtott szubvenció segítségével végeztek, nem teljesen a hadügyminisztérium érdekét szolgálta. Az erről a témáról folytatott viták amúgy is számos, az amerikai kormányzat számára nemkívánatos kijelentésre nyújtottak alkalmat. A NASA-nak az 1983. évi pénzügyi évre előirányzott költségvetéséről a képviselőházban nemrég lezajlott vita során többek között az a vád hangzott el, hogy e szervezet költségvetésének (ez évente több mint egy- milliárd dollár) húsz-egynéhány százaléka a hadügyminisztérium zsebébe kerül. Nemrég ismeretessé vált az 1987 szeptemberéig tervllllllllllllllllllllllllllllllllllllllll VILÁGŰR- PARANCSNOKSÁG AZ EGYESÜLT ÁLLAMOKBAN iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii be vett, összesen 70 repülés felénél is nagyobb része a Pentagon programja szerint valósul meg. Csak nyomon kell követni az események folyamatos láncolatát: a ,, fölényes ellencsapás" elméletének meghirdetése, az ismert 59. számú irányelv aláírása Carter részéről és az új amerikai kormányzatnak ezeket tovább folytató intézkedései, amelyekről előbb volt szó, a kozmikus rendszerek szerepének fokozását tételezik fel az Egyesült Államok hadászati arzenáljában. Elsősorban pedig megerősítésüket, mint a „korlátozott atomháború“ folytatására alkalmas eszközét, amely arra irányul, hogy a fegyverkezési versenynek a világűrbe való áthelyezése révén hadászati fölényt érjenek el. Ez az új fegyverzetfajta ugyanakkor a fegyverkezési versenyek új mederbe, olyan útra való terelésével jár együtt, melynek költségei, Washington véleménye szerint. újabb teherként nehezednek a szovjet gazdaságra. A The New York Times tanúsága szerint, erről ez áll a Pentagon 1984-1988-ra vonatkozó irányelveiben: „Az Egyesült Államoknak olyan fegyverrendszereket kell kifejlesztenie, amelyekkel a Szovjetunió részéről nehéz lesz bármit is szembeállítani, és amelyek rendkívül nagy hadiipari kiadásokat rónak a Szovjetunióra, a verseny új területeit tárják fel, és a semmivel teszik egyenlővé a katonai gazdaságba eszközölt, korábbi szovjet beruházásokat“. Éppen „a verseny ezen új területeinek" feltárása végett hoznak létre új fegyverzetfajtákat és dolgoznak ki új programokat, a kozmikus programokat is beleértve. Az Egyesült Államok vezetőit, akik szóban a hadászati stabilitás megszilárdítása mellett szállnak síkra, emellett egy cseppet sem zavarja az a tény, hogy a kozmikus úrrendszer létrehozása és különböző fegyverzetfajtáknak ezzel kapcsolatban tervezett kijuttatása a világűrbe - valójában aláássa a stabilitást, veszélyes határvonalhoz vezeti el a világot. Az emberiségnek nyilván inkább megfelelne annak a szovjet kezdeményezésnek a megvalósítása, amely szerint szerződést kell kötni arról, hogy tilos bármiféle fegyverzetet a világűrbe juttatni. Ez mindenki számára haszon volna, mivel a hatalmak ilyen lépése a népek biztonságát erősítené meg. ALEKSZEJ VASZILJEV
