Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)
1983-03-25 / 12. szám
igyja el a gazdáját. Pontosan . és még azt is hozzátette, a könnyebb szert tenni egy it egy jóravaló kutyára... ös lett: iszéd! Ilyet csak egy kelekótya íer kiejteni a száján, akinek ereke és fogalma sincs, mit jk lenni. - Tekintetében a fel- jnyhe megvetés váltotta fel, szetesen a távoli Tamásnak megvetést szavaival is igazol- ágéletében könnyű élete volt, volt gondja. HY ERZSÉBET lenne... a homloka forró volt, a feje búgott, zúgott, mint a kitörni készülő vulkán, s any- nyira félt az emlékektől, hogy szinte fizikai rosszullét fogta el. Szerencsére ez az állapot csak néhány másodpercig tartott, aztán lehiggadva, időbeli sorrendben, egymás után villantak fel képzeletében az elmúlt évek eseménydús és élethű reprodukciói. Hogyan is volt? Kimondhatatlanul boldogok voltak, mikor a kislányuk megszületett... pedig fiút vártak, de a kékszemű, fekete hajú csöppség hamar feledtette velük, hogy nem a családi trón örököse.- Emlékszel, milyen szép kisbaba volt irint most már mi sem panaszekünk is pazar sorsunk van, agunkkal kell törődnünk - vá- íserúeri az asszony.- mormogta a férje, de gyor- te: - A baj csak az, hogy az ik, s magukkal vitték a fiatal- észségünket... A sok küzdel- ást, gürcölést pedig már viszem lehet... - Hangjából ön- jdött, s ennek hatására az itotta magáról a mártíromság be az imént burkolta a férje ít és határozottan kijelentette: karom visszacsinálni! És nem riunkát, se időt, se pénzt, amit e áldoztam. - S a férjének kérdést, támadásba ment át: egbántad, hogy nem kutyára szeretetedet és az energiokat locsogsz, mint mindig. / elérzékenyült: kezdeném, megint csak így ii?... Itt elszabadultak a gon- it a megvadult lovak, szágul- íben, megrohanták az emlé- ;a úgy lüktetett, azt hitte, rög- n az ér az agyában... a vér- st bizonyára kétszázon felül a lányunk? - fordult férjéhez. - A kórházban híre futott, hogy egy gyönyörű, hosszú hajú baba született...- Amikor halálos beteg lett, mennyit aggódtunk érte - motyogta a férfi.- Micsoda öröm volt, mikor meggyógyult. S ahogy nőtt, úgy nőtt a mi boldogságunk is... minden nap új kedvességgel lepett meg, s milyen türelmetlenül várta az öcsikét...- És nekem itt kellett hagynom titeket, mert bevonultattak.- Én meg itt maradtam támasz nélkül a háború kellős közepén egy kétéves gyerekkel, meg egy háromhetes csecsemővel...- A fiam... - A férfi olyan áhítattal mondta ki a szót, mint az imádságot.- Hogy örültél», dehogy örültél... őrjöngtél a boldogságtól, mikor öcsi megszületett. Beszélni se lehetett veled, olyan büszke voltál!- A fiam pici koráról jóformán semmit sem tudok, hisz nagy volt már, amikor viszontláttam. Sokáig csámcsogtak még az elmúlt idők édességein, lassan, kéjesen ízlelgetve azokat, felidézve egy-egy mozzanatot gyerekeik életéből, és egymás szavába vágva licitáltak, hogy melyikőjük emlékszik többre, vagy élesebben egy-egy kedves szóra vagy csínytevésre.- Egyet le kell szögeznünk - fejezte be végül az emlékvetélkedőt az asszony - azt, hogy rendkívül jó gyerekeink vannak. A barátnőm szerint meg sem érdemeljük őket. Ezzel pontot tett a beszélgetés végére, de a férfi keserűen folytatta:- Az lehet, de az igazság az, hogy pár száz kilométernyire tőlünk, lehetnének akár rosszak is. Az asszony cseppet sem leplezte felháborodását:- Hát neked talán mindegy, hogy becsületes emberek a gyerekeid...- Már megint félremagyarázod a szavaimat - mennydörögte a férj nem kis dühvei. - Én csak azt akartam érzékeltetni, hogy olyan távol vannak tőlünk, hogy... Felesége a szavába vágott:- ... hogy még nehezebb a dolguk, mintha mellettünk lennének! Még mi is szaporítjuk a gondjukat. Ezt neked is be kell látnod!- Miért okoznánk nekik gondot? Nem kell minket istápolni! Nem szorulunk mi senki segítségére! Megvagyunk magunk is. - Bár ez nem hangzott eléggé meggyőzően és őszintén, az asszony bólintott:- Hát persze... persze hogy megvagyunk. .. - s csodák csodája, ebben a pillanatban, a kényelmes fotelban ülve valóban így is vélte. Erősnek érezte magát testben és lélekben egyaránt. Abban a pillanatban... de mikor pár percnyi csend után a férfi a gyógyszeres üvege körül kezdett matatni, az asszony felállt, hogy egy pohár vizet hozzon be, teste megingott, szédülés fogta el, térde megremegett, de hamarosan túltette magát ezen a semmiségen, és mikor reszkető kézzel odanyújtotta a vizet, s egy parányi kiloccsant belőle a férfi ruhájára, az nem mulasztotta el, egy nem sértő szándékkal mondott, inkább csak akaratlanul kibökkentett ügyetlen vagy“-al nyugtázni. A férfi az alkonyati homályban nem látta, hogy felesége mindig sápadt arca egy pillanatra kiszínesedett, de csak azért, hogy a következőben még vértelenebb legyen. Azt sem vette észre, hogy az asszony szeme sarkába váratlanul egy hívatlan könnycsepp tolakodott, s mint általában a hívatlan vendég, kényelmetlenül érezte magát ott, azért mielőbb menekülni igyekezett onnan, úgy, hogy a fehér arc barázdáinak egyikébe vetve magát, gyors iramban gördült lefelé, hogy mihamarabb földet érjen, de egy átlátszónak tűnő, kék erekkel mintázott kéz útját állta, s gépies, de gyakorlott mozdulattal letörölte. Mintha csak egy kívülről betévedt esőcsepp lett volna... t Vojtech Kondrót Hazajönni Hazajönni megérteni az egyszerű dolgokat mint Mély út mellett a bodza illatát szombat délután Fát vágni és megöntözni a sírokat Megérteni az egyszerű dolgokat hogy csak itt izük apám bora és a zsíros kenyér hogy anyám sárga kislibája maholnap búcsúi lúddá fehéredik hogy a madarakat az énekükért is etetni kell hogy a pipacsok is örömünkért nyílnak hogy csak az első fű az igazi hogy a fák amelyek ősszel búcsúleveleket küldenek a kertek kerítésein át s külön-külön alusszák át a telet tavasszal ujjúkkal újra megérintik a rügyeket Hazajönni megérteni az egyszerű dolgokat mint a Mély út mellett a bodza illatát szombat délután Fát vágni és megöntözni a sírokat Peter átilicha Északi szél Testemben őrizem a tested. Mindazt, ami téged jelent. Külön titkom vagy, ne mosolyogj meg engem ezért. Hallgasd az északi szelet, hogy csapkod: ne haljon meg egyik test a másik nélkül. Cipellek, mint kihűlt csillagot. Bármikor kigyulladhatsz bennem. Csak sajnálj engem a sokaságban. Félek, hogy meglátnak bennem téged, s titokban utánad lesnek, kiknek szeme nem árul el semmit, csak a sajnálatot, hogy hordozlak magamban. Szitási Ferenc fordításai M iután a szigetek felmerültek a mély tengerből, sűrűn benőtték őket a fák. Egyik-másik szigeten a tengervíz behatolt a mélyedésekbe, így itt sósvízű lagúnák keletkeztek. Ezekben a lagúnákban pedig sok volt a hal. Abban az időben élt ott két nővér - Nakari és Kurrama- ra. Épp a Bribie -szigetre igyekeztek eleségért. Nakarinak kisbabája volt s a hátán cipelte magával. A Bribie fiatal sziget volt, sarjerdejének fái között még nem tapostak ki ösvényeket. A testvérek eltévedtek az erdőben. Addig bolyongtak, amíg a sziget közepére, a xanthorrhoe fákhoz nem értek. Ezeknek közelében volt egy sósvízű lagúna.- Itt letelepszünk - mondta Nakari -, ez jó hely. A csecsemőt papirusz fakéregre fektette, s a gyermek elaludt. A két nővér fakéregből hajlékot épített magának, azután halászni mentek a lagúnához. Egy nagy, az ismert fajtákhoz nem hasonlító halat fogtak ki, mely kerek és foltos volt, mint a hold. Visszatértek vele a táborhelyükhöz és tüzet raktak, hogy megsüssék. Megvárták, amíg a lángok szénné égetik a fát, aztán az elszenesedett fadarabokra ráhelyezték a halat és hamuval borították be.- Nagy hal - mondta Kurramara. - Sokáig fog tartani, amíg megsül. Közben keressünk krumplit. A nővérek kézbe vették krumpliszedő botjaikat, és a bozótos felé indultak, ahol krumpliszárak ölelték körül a fatörzseket úgy, hogy csillogó leveleik lelógtak az ágakról. Himbálódzó táskáikat megtöltötték krumplival, majd visz- szatértek táborhelyükre. Nakari odasietett a tűzhöz - nagyon éhes volt már. Odapillantott a hamura és az elszenesedett fadarabokra, s felkiáltott:-Testvér, gyere csak! Eltűnt a halunk! Kurramara odament hozzá, mindketten nézték a hamut és a szenet, amely szétszóródva feküdt a tűzhely körül. Akkor hamucsíkot pillantottak meg. A hamu bizonyára a menekülő hal hátáról hullott le. Kurramara és Nakari, a két nővér követte a hamu nyomát a fák között. Addig-addig, amig egy nagy eukaliptuszfa tövében a nyom el nem tűnt.- Itt lesz a hal - mondta Kurramara. - Ettől a fától semmi nyom nem vezet tovább. Felnéztek a fára, a hal csakugyan ott volt. Felfelé kapaszkodott a fatörzsön, s félúton járt a fa csúcsa és a föld között.- Testvér, fuss vissza a táborhelyhez, hozd el a lándzsáinkat és a krumpliszedő botjainkat - szólt Kurramara. - Én majd őrzöm a halat, amíg visszaérsz. Nakari visszasietett a táborhoz. Kurramara ottmaradt. Gallyakkal dobálta a halat, de mert az feljebb mászott, nem találhatta el. Amikor Nakari visszatért, a nővérek lándzsáikkal dobálták a halat, de az egyre feljebb és feljebb kúszott a törzsön. Újra megdobálták krumpliszedő tótjaikkal, ám a hal már olyan magasra mászott, hogy dobásaik oda már nem értek fel. Nakari éhes volt, és sírni kezdett.- Testvér, egyikünknek a tűz mellett kellett volna maradnia hogy vigyázzon a halra, akkor nem szökhetett volna meg. Most már csak krumplit ehetünk, pedig éhesek vagyunk.- Ha majd a hal még feljebb mászik, az ágak biztosan eltörnek alatta és leesik - mondta Kurramara. - Várjunk. Alan Marshall Egész nap vártak, míg végül leszállt az éj, és amikor sötétség borult a fára, a hal elrugaszkodott a fától, és nyugat felé vette az irányt. Olyan volt, mint egy fénylő korong. A két testvér visszament a táborhelyre, majd másnap reggel továbbvándoroltak, mígnem kiértek a tengerpartra. Nakari lefektette gyermekét a homokba és betakarta patkánybőrrel, s elindult Kurramarával kagylót keresni. Szikláról sziklára ugráltak, de közben megérkezett a dagály is, a nagy hullámok rázúdultak a gyermekre és betakarták őt. A vízsodorta homok befödte a gyermeket, míg a homokból már csak az egyik lába látszott ki. Amikor a testvérek visszatértek, Nakari látva, mi történt, felsikoltott és kikaparta a gyermeket, de az már halott volt. A testvérek eltemették a csecsemőt a parton, aztán továbbindultak, de útközben Nakari még többször is visz-
